Ho-ho-hó, who the fuck needs snow?

(Előre szólok, hogy végelgyengülés gyanújával vetettem papírra ezeket a sorokat, cenzúrázatlanul hajtogatok belőle papírrepülőt és hajítom be az internet ablakán – a szerk. másnap.)

Posztot érdemlően sok komment érkezett legutóbb, amit ezúton is hálásan köszönök. Ez az, csak így tovább! Lesz itt máskor is „Ria-ria, Hungária” meg „Kia jobb? Magyarok! Ki a jobb? Magyarok!”, ha nektek tényleg csak a biztatás hiányzik. Néhány óráig ugyan úgy tűnt, megnyílt az Anonim Kommentelők baráti köre, pedig én tényleg nem szándékoztam parancsba adni a névtelenséget, kisdobos becsületszavamra. Viszont, ha már így alakult, én aztán nem leszek semmi rossz elrontója, elindítom Hogyan oldjuk fel gátlásainkat egy pohár vízben? c. online kurzusomat, aztán nyíltok majd, mint a tubarózsa, feleim. Ti akartátok. Akinek nem inge, az most majd szépen szolidarít, és valaki másét veszi magára. Valakiét, aki előtte jól beleizzadt.

Először is, a kiosztott öntapadós matricákra mindenki írja fel szépen a nevét jól olvashatóan ezzel az alkoholos filccel, amit aztán kérek vissza, mert a múltkori is eltűnt, nem igaz, milyen emberek vannak. Aki csak ákombákomokat tud, az kérjen segítséget, én megtanultam olvasni, mindenki tanuljon meg írni, felnőtt emberek vagytok, vagy mi. Ha ezzel megvagyunk, mindenki ragassza a szíve fölé. Akinek nincs, az oda, ahová a kokárdát is szokta, ha szokta. Közben foglaljatok helyet, van itt elég ülőhely, ahogy elnézem, gyerünk, gyerünk, mi ez itt, nyugdíjasklub? Múltkor is mondtam a biztonsági őrnek, hogy nem kell ennyi szék, de hiába beszél az ember olyannak, akinek az elemije sincs meg. A nyolc általános az luxus, mi? Nos, kéremszépen, lassan csendesedjünk el, azonnal kezdünk. Viselkedjetek, mintha templomban lennétek: aki hangoskodik és nem figyel, arra nemcsak az úr szörnyű haragja sújt le, de a tisztelendő atya is hátraviszi a sekrestyébe, és istentelenül meggyóntatja. Ehhez kérem tartani magatokat, és akkor feltehetően jóban leszünk. Most még bárki büntetlenül felállhat és elmehet.

…

Már megint egyedül maradtam, a kurva életbe. Mégis csak jobb lesz a hagyományos módszer: először is  teszek egy kis zenét a fületek mögé a kis polcra, közvetlenül a vaj mellé, aztán szabadprogram van, aki akar, olvas, aki akar, kommentel, semmi nem kötelező, legyetek csak waldorfos hülyegyerekek. Nagyon úgy tűnik, nem múlik el poszt Mary J. Blige nélkül: Magdolnának „csak azért is”, mindenki másnak „csak úgy” mottóval. Mary J. Blige pedig felkerül az ötös listámra, amit nyomban laminálok is.

Also. Fordul a kockám, interaktivitást ígértem, nesztek némi riposzt.

Melegnek lenni vagy nem lenni?

Ugyan valóban verset írt és George Michaelt posztolt, de azért vessünk már egy kósza pillantást a másik ablaknál tömött sorokban türelmesen várakozó ellenérvekre is…

Civilizáció vagy nem civilizáció?

Ez csupán egy kísérleti kérdés volt az alapkő letételénél, de bizonyos tekintetben továbbra is mutatja az irányt. Őrlődöm, mint minden képmutató környezetvédő, aki bármilyen civilizációs vívmánnyal él, miközben csaholja a globalizációt, környezetszennyezést és minden mást, amit trendi. Azt gondolom, helytálló a kijelentés, miszerint az emberiség csak egy rákként terjedő daganat saját élettani fontosságú szervén – a Földön –, egy vírus, ami addig szaporodik, míg fel nem éli a gazdatestet. Lehet ezzel vitatkozni, de felesleges. A jó környezetvédő felismerve ezt azon nyomban öngyilkos lenne, nem pedig vásárolná tovább a csomagolóanyagokat, tankolná a kocsiját és húzogatná vécéjét mindörökkön örökké. Ilyen értelmezésben jó környezetvédő mint olyan nem létezik, csak rossz, rosszabb és semennyire sem semmilyen. Azzal, ha valaki elvonul a társadalomtól és civilizációtól, egy dolgot tesz: addig egészséges területeket fertőz meg. Saját lelkiismerete megnyugtatására elhiteti magával, hogy az új helyen nem hagy ökológiai lábnyomot, azaz homokba dugva a fejét boldog tudatlanságban él, amíg meg nem hal, mert amit nem lát és amiről nem hall, az számára nem létezik, tehát nem is fáj.

Nem bizony

Most épp így látom ezt a kérdést, és maradok a fertő valamelyik településnek nevezett koszfészkében. Jelenleg én is inkább csak a lelkiismeretemet szeretném nyugtatni, amihez nagyszerű lehetőségeket kezdtem el feltérképezni. A megvalósítás útja felé terelgetem birkáimat, de még csak a mezőn vagyunk, legelészünk, furulyázunk, Bodri kutya csahol. Visszatérek rá kicsit később.

Sokat jár az eszem, igyekszem mindent a helyére tenni, úgyhogy elnézést, ha időnként esetleg majd felbukkannak ilyen mázsás témák is. Beleguggolunk kettőt, aztán megyünk tovább azokra a testrészekre, amiket szeretünk is edzeni, nem csak muszájból. Az agytorna világa már csak ilyen.

Kedvenc civilizált sydney-i épületem

Index vagy miért nem Index? 

Nem azt mondtam, hogy mondjátok meg, hanem, hogy szerintetek. A kérdés veleje abban áll, hogy ha és amennyiben blog.hu-s lennék, csak az esetben lenne lehetőségem Indexes blogrollba kerülésre, ugyanis ők egy család, és magától értetődően mindenki a saját fattyát nyomja. No de miért is jó nekem, ha blogrollba kerülve többen olvasnak:

a) az oldalon elhelyezett reklámokból leesik a húsz fillér, ami azért jó, mert rossz környezetvédőként én is csak pénzből élek;

b) szeretem, ha olvasnak, és szeretem, ha tetszik másoknak, amit csinálok – ez biztos ilyen exhibicionista hajlam, más nem lehet;

c) több szem többet lát belém, amit úgy szándékozom érteni, hogy multiplikálom a jövőbeni potenciális lehetőségeim számát azzal, ha minél több emberhez eljutok – ha ne adj isten egyszer csak hazaesz a fene, nem abból szeretnék élni, hogy semmiből, hanem valamiből, amit megelőzően is csináltam (persze feltéve, hogy nem mindezt angolul, mert az lenne ám csak a netovább);

d) nem tudom, biztos van még valami, csak most nem jut eszembe hirtelen;

e) ja de: bárhogyan is lesz, változtatni senki kedvéért nem fogok semmin;

f) (kiegészítés egy nappal később) szerintem nem is olvasná olyan, aki nem ismer, fasznak rágom a gittet.

Szánok-e rá időt, és ha nem, mennyit?

Biztosan fogom folytatni a blog írását, és se több, se kevesebb időt nem fogok rá szánni. Az időfaktorra nincsen hatással a blog holléte. Az időfaktor ilyen összefüggésben nem is létezik, mert az írás számomra nem új élményektől és lehetőségektől veszi el az időt, hanem csupa felesleges dologtól, nevezzünk meg egyet: tévézéstől. Most is ülök a nappaliban a többiekkel, és míg ők Indiana vagy Bridget vagy mit tudom én milyen Jones és melyik epizódját bambulják, én addig is itt vagyok velük, beszélgetek, és nem maradok le semmiről, csak épp nem az agyamat mosom. Máskor viszont az írás pont arra jó, hogy elvonulhassak, amikor arra van szükségem. Akkor írok, amikor punnyadok. Karbantartom a magyaromat, hazatérve sem szeretném keresni a szavakat. És két óránál többet nem szánok rá egy héten. A képek feltöltésével együtt legyen mondjuk három. Az sok? Szerintem nem. Továbbra is magamnak írok, de valahol nektek is. Csak egy mód a kapcsolattartásra. Punktum. Nehogy már magyarázkodjak. Esetleg bocs a blogom miatt, nem?

Horgászat

Ha hazaérek, első dolgom lesz összerakni egy felszerelést, de ezt már Békésen eldöntöttem. Kellett hozzá néhány év, de beérett a gondolat. A horgászat úgyis ilyen nyugis sportág, sokat kell várni. Én csak teszteltem magamat, hogy bírom-é... Itt a szigonyozásra szeretnék rámenni, hihetetlen hagyományai vannak, elég komolyan űzik néhányan az edzőtársak közül is. Ha nevén akarjuk nevezni, akkor ez már inkább halvadászat, és mint olyan, nagyon érdekel. Most kezdődött a kingfish-szezon, minden edzésen azt beszélgetik, ki mit lőtt, mekkorát, hol, mik voltak, mit látott, mennyire kellett lemenni, milyen volt a víz stb. Azt hiszem, ha hétvégén minden jól megy, akkor én is kipróbálhatom magamat végre...

Ma nem akartam hosszút írni, aztán odanézz. Még el sem kezdtem. Ideje.

29 lett, maradhat?

Hippibörzé! Ha valaki egy évvel ezelőtt, a 28. születésnapomon azt mondja, hogy „jövőre négy olasz fog felköszönteni Bondi Beachen, miután szinte az egész napot egy tíz éve Ausztráliában élő indonéz srác – nevezzük Michaelnek – társaságában szabadtüdős búvárkodással, kocsikázással, thai kaja burkolásával töltöm, és miután a Coogee Diggers Club tagjaként a kedvenc elfoglaltságomat jelentő freediving-edzésen veszek részt”, azt válaszolom, hogy adok egy telefonszámot, sürgősen hívd fel, mert annál komolyabb démonokkal küzdesz, mintsem hogy én segíteni tudnék… És de! 34 órás születésnapom csodálatosan bencésre sikerült, megmondom őszintén, számítottam is rá valahol. Sőt bevallom, kezdem magamat megszokni így egy híján harminc év után.

Iskolába ugye nem megyünk, mert ünnepnapokon az nincs. Előző nap megbeszéltem Toddal, aki csak annyit kérdezett, hogy de hát akkor hogyan fognak felköszönteni, amire azt a választ kapta, hogy azzal, ha nem ír be. Nem írt be.

Nutellás óriásmuffin olaszos Bondi módra

8.30-ra megbeszélt találkozó Michaellel. Erőltette, hogy eljön értem, de azt gondoltam, neki az kitérő, úgyhogy bemegyek én a városba. Úgy tűnik, a közlekedésre fordítandó időt akkor sem tudom pontosabban kiszámítani, ha éppen nem pótlóbuszok közlekednek. Michaellel találkozó 9.20 körül. Nyugodt srác, gond egy szál se. Fogom én még hiányolni ezt az elveszett 50 percet, ne aggódj… Irány Gordons Bay, amit a múltkori képen láthattok, Coogee fölött az a kicsinek tűnő öböl az. Ott merülgettünk, s öltöttem magamra először éles bevetésen az 5 mm-es Elios ruhámat, amit imádok. Minden tökéletes volt, úgy éreztem, helyreállt a világ rendje, amikor először buktam alá s szemeztem is rögtön két gonosz tekintetű kékfoltos rájával 10-15 méteren. Az egyenlítés könnyen megy, a kis légterű Cressi Minima maszkom tökéletes szolgálatot tesz, a lenttartózkodás komfortos. Még komfortosabb lesz, ha eggyel vagy kettővel többet teszek az övemre az előző nap méregdrágán vásárolt háromfontos ólmokból, mert a ruha miatt most kicsit többet kellett küzdeni a felső három-öt méteren való átjutással, mint amennyi az optimális lett volna, így csökkent a lent tölthető időm is. Érzem, hogy Cressi (Gara Professional LD) vadászuszonyaim sem elég merevek, a szénszálas bizonyára hatékonyabb előrehaladást tesz lehetővé, de annyit nem adtam volna ki uszonyra, főleg nem az elején… Kb. másfél-két órát merülgettünk, aztán Michael hazadobott lepakolni a cuccaimat, hogy ne kelljen magammal vinni bálnalesre.

Önarckép

Eztán tettünk egy kis városnézést, rengeteget dumáltunk és kajáltam egy kókusztejes curry-t egy thai vendéglőben, ahol úgy elszaladt az idő, hogy nem értünk oda a hajóm indulásáig Darling Harbourba. Ezt a szopást, mondom. De amint ezt kimondtam magamban, átprogramoztam az agyamat, nincs keserűség bazmeg, szülinapod van, Ausztráliában vagy, nőj fel és oldd meg. Nem dobhatsz ki pénzt az ablakon csak úgy! Az ajándékodat húzod le a vécén, öreg!

Összefoglalva: letelefonáltam, hogy előző vasárnap, amikor nekem jó lett volna, ők törölték a programot, ma én késtem el, tehát 1:1, kezdjünk tiszta lappal, legyen hosszabbítás és hirtelen halál, aranygól. Innentől ráfizet, aki hibázik. Jót röhögött a másik oldalon a joviális öregúr, aztán lerendezett annyival, hogy deal. Ennyi. Mit kell rögtön kétségbe esni, nem? De.

Úgyhogy pénteken voltam bálnalesen. Teljesen véletlenül az egyik brazil lány osztálytársam (az egyik Alenie) is ugyanarra az időpontra fizetett be, a mólón futottunk össze, úgyhogy nem voltam egyedül. A hajó – amit az előző posztban már említettem –, sokkal brutálisabb, mint gondoltam… Atyaúristen. 900 lóerő. Iszonyat körülmények, nem éppen bálnanézős: 4-5 méteres hullámok, amiknek a tetején kövéret nyomva átugrás a következő tetejére, persze ezt is a megfelelő hibaszázalékkal… Úgy vettem észre, a „kapitány’ – Jack, kb. 25 éves – is nagyon élvezte a helyzetet. Eszméletlen. Komolyan, nincsenek rá szavak. Az utasok száma az ülőhelyek legfeljebb harmada, szóval voltunk vagy hatan-heten. Majrévasra rámarkolsz, és mint derby-n a zsoké, körülbelül egy pillanatra sem ülsz le, a „nyereg” csak dísznek van, meg míg a kikötőből kifutunk. Kényelem szempontjából pedig tényleg csak a bikán eltöltött 8 másodperchez tudnám hasonlítani (ha ültem volna valaha bikán), úgyhogy megbocsássatok, amiért videoanyaggal nem szolgálok, képpel is kevéssel… Persze az állatlesős részeknél rááll a nyugira, már amennyire a sokméteres amplitúdót nyuginak lehet nevezni. Na ebből két óra. Persze jómagam hülyegyerek mindennek előtte alaposan áldoz a gasztro oltárán (lazac-sushi a kedvenc olcsó helyén frissen csavart mango-passionfruittal öblítve), így az amplitúdókat mászva egy böfibüfé kíséretében átfut az agyán, felülteti-e vajon Kisvukot a díszes oltárra… De természetesen keményebb uszadékból faragták őt annál!

Szlengblogi értelemben vett napgép

A lényeg, hogy a bálnák ilyen időben mélyebben úsznak és ritkábban vesznek levegőt, továbbá, hogy ilyen hullámok között nincs az a tengerbiológus, aki meg tudja különböztetni őket a tajtéktól, tehát no sansz. Picsába, abba. Látunk persze közben egy tengerészeti gyakorlatozást, aminek során egy csatahajóra leszáll egy helikopter, az is érdekes, csak a bálnákhoz képest a rotorral törlöm ki a seggemet, körülbelül annyira. Nem-nem, jó, tényleg érdekes volt, csak nem ezért jöttem. Na ekkor érkeztek meg mellénk a delfinek, mint megannyi jópofa halvány reménysugár, jelezvén, vannak itt emlősök, ember! Sofőrünk játszott velük, csinálta nekünk a műsort, ugráltak ki a vízből, nyomultak egyedül, párosával, csoportban, mindenhogy. Tündériek, ha nem a bokára vannak varrva.

Flipperöcsi

Egy szót ejtenék a fényképekről: bénák, tudom. Azért bénák, mert nem igazán sikerült rájönnöm, milyen beállítást használjak. Mire érzékelem a témát – mondjuk egy vízből kiugró állatot –, ráhelyezem a fókuszt és exponálok, annyi idő telik el, hogy ugyanaz az állat már rég megcsinálta ugyanezt a hajó másik oldalán is kétszer. A delfinek már csak ilyenek. Bálnák esetén más lett volna… Úgyhogy a videózás mellett döntöttem, ami viszont vállalhatatlanul rövid snitteket eredményezett, vágni pedig most nem fogok, így azt találtam ki, hogy a rögzített anyagból csinálok capture-öket. Így viszont a felbontás nem az igazi, hiába 720p meg HD light. Magyarázom a bizonyítványt, mi? Hát az elégtelenen van is mit…

Eltelt a két óra, és szomorúan kellett tudomásul venni, hogy bálnák nélkül zárul Miki mókatára… Hazafelé verettünk egy hatalmasat, a srác próbált kompenzálni, volt sikítozás, ahogy kell, ahogy illik. A Harbour Bridge alulról is meggyőző, az Operaház továbbra is csak távolról szép. A város sziluettje magával ragadó.

Captain Jack (ez most esett le!)

A parton ér a meglepetés: szállok ki a totally wild Totally Wildból, névre szóló voucher érkezik a kezembe, azt hiszem, megvan az új kedvenc társasom: „Nem láttál bálnát, újra dobhatsz”!!! Azaz megyek holnap is, sőt egészen addig, amíg nem látok bálnát. Jó, mi? Ez nem a balatoni mentalitás, baszod!

A suliban egyébként 83%-os tesztet írtam, de ki a faszt érdekel, ha újra megyek ladikozni!

Ennek örömére úgy döntöttem, maradok fényképezgetni egy kicsit Darling Harbourban, és ha már itt vagyok, megyek néhány kört a Monoraillel - az egysínű magasvasúttal. Vicces cucc, de inkább vidámparki kellék, mint komoly közlekedési eszköz, ugyanis a pályáját gyalog bejárni max egy óra. De azért jó, hogy van. Például szuper fotótéma, mert tényleg jól néz ki. Vettem rá egy napijegyet, és mentem vele vagy öt kört megállás nélkül. Nem olcsó játék, de hülyegyerekeknek.

Második felvonás

Becsöngettek, az előadás folytatódik, Alenie-vel úgy döntöttünk, szombat hajnali háromnegyed 11-kor ugyanott találkozunk, és újra felülünk az egyetlen és hamisítatlan hullámvasútra. Verőfényes napsütés, iszonyat meleg (hallom, otthon esett egy kis hó, muhaha), olvadunk, mint a vaj. A víz nyugodtabb, ezért Jack, a csikósunk hajtja a ménest keményen – már ahol teheti. Ha tegnap azt hittem, ez a hajó kurvára tud menni, akkor revidiálnom kell az álláspontomat, mert az igazság az, hogy nem kurvára, hanem gecire. Azon gondolkodtam, amikor kövéreket nyomott neki, hogy miképp is fogom én ezt szavakba önteni. Azt hiszem, sehogy. A 747-es Boeingen éreztem hasonlót, csak permet és spriccparty nélkül. Tapaszt, ragaszt, ráadásul nincsen ablak, úgyhogy a napszemüveg fájdalomig tolja az orrcsontomat. A szado-mazós nénikémet, de élvezem… És amikor már azt hiszem, a csúcson túl vagyunk, részemről rég elmentem és nem vagyok felkészülve a következő menetre, akkor húz csak bele a mi drága kis barátunk, és olyan kézimunkát ver oda, hogy öröm, nem kicsi. Nézni, hallgatni, bármi. Még most is mosolygok.

Te mit tolsz?

De a bálnák elmaradtak, sőt, most még a delfinek is. Ez alkalommal Manly felé mentünk, így legalább érdekes volt látni néhány komolyabb ingatlant a sziklákon, no meg a beach hosszan elnyúló homokját. A programot és fülalávalót két leányutas hosszan tartó okádása szolgáltatta. Letelt a két óra és visszamentünk. Alenie megunta. Én nem. 

Harmadik felvonás

Olyannyira nem, hogy kiszálltunk a hajóból, és én már mentem is a voucheremért lefoglalni a helyemet az egy órán belül induló, immár harmadik felvonásra. Jól teleettem magamat, és már indultunk is. Jack elmondása szerint eléggé felerősödött a szél, úgyhogy nem sok jóra számíthatunk, az se biztos, hogy ki tudunk menni az öbölből. Ez alkalommal annak lehettem szemtanúja, hogyan töltik szombat délutánjukat a nincstelen ausztrál vitorlástulajdonosok, hemzsegtek az öböl barátságtalanul sötétkék vízen a felerősödött szélben. Szerintem mindenki ott volt, aki élt és mozgott, és birtokol vízijárművet, vagy van olyan barátja, aki. Az egy nappal azelőtti hullámokat immár csak lágy fodrozódásnak nevezném, hogy milyen a víz, amikor „choppy”, azt akkor tudtam meg, amikor felkészületlenül – cserébe viszont egyszerre – ért minket az első hidegzuhany és meleg beöntés. Jack is jobbnak látta visszafordulni, a hajót felépítésénél fogva nem nyolcméteres hullámokra tervezték.

Ezek után fel sem merem idézni magamban Szent Jupát és Karina, valamint kapitányaik viszontagságos útjairól szóló olvasmányélményeimet. Atya jó úristen. Maximális tiszteletem az uraknak.

Természetesen addig jár a korsó a kútra, amíg bálnát nem lát, szezon vége ide, szezon vége oda, az esélyt nem veszem el magamtól, főleg, hogy immár ingyen van. Az ilyen-olyan bálnabuzulástól függetlenül most viszont kicsit le kell higgadnom, mint kövér kisgyereknek az édességboltban. Szeretnék komoly lenni, mert váltom a témát, kérem vigyázzanak.

Következő számunkban

Egy pillanat. Mindjárt. Mély levegő, lassan kifúj, háromszor megismétel, oké. Szóval átértékeltem egy kicsit az utóbbi időben az Ausztráliát követő hogyantovábbot, és két dolog látszik körvonalazódni, amiket el is indítottam a szervezés lápos talaján: Sea Shepherd, illetve Borneo Orangutan Survival. Néhány hónapról lenne csupán szó mindkét esetben. A Sea Shepherdhöz kampányszerűen vagy hosszabb időre is lehet csatlakozni, elég sok követelmény van, de vállalhatóak és teljesíthetőek, erről majd írok legközelebb bővebben. Aki nem tudná, miről van szó, az a Barátok közt helyett nézzen inkább Animal Planetet, kövesse a Whale Wars-t, különben pedig parancsoljon, íme egy kis ízelítő:

Intenzív levelezésbe fogtam velük, ahogyan a Borneo Orangutan Survivallel is. Az ő tevékenységük más jellegű, de már ez is régóta foglalkoztat.

Nos, erről a két dologról beszéltem az elején lelkiismeret-nyugtatás címén. Valamit tenni, amitől hangyányit jobban érzem magamat, vagy legalábbis nem haszontalan, tehetetlen tehernek bolygónk hátán… Meglátjuk. Az biztos, hogy megvan bennem az erő és elszántság, hogy mindkettőt kitapossam magamnak és aztán végigvigyem.

Máskülönben nekiláttam a regényemnek, amit már meglehetősen hosszú ideje terveztem. Egyelőre a vázat építem, hegesztem, fúrom, csavarozom, sorjázom az elég régóta adott alaptéma történeti fonalát. Ha így haladok, egyszer a szobraimat is megépítem, úgy segéljen.

Végül, a nap fotóját Mészáros Bence Bence nevű kedves író-olvasónk küldte be a szerintünk szerzői jogokat sértő People always talk about the weather címmel, amit ezúton is köszönünk neki, ahogyan a többit is. Nyereményét édesanyja postázta.

Nem éppen -zik-zik

Mit mondjak még?

Fel akarok menni a Sydney Towerbe, ha már egyszer úgyis annyit fotóztam alulról. Várom a páramentes napsütést. Viszont jegyvásárláskor elgyengültem egy pillanatra, és beruháztam egy kombinált jegyre. A kombinált jegy annyit tesz, hogy a tornyon túl el lehet vele látogatni a Sydney Aquariumba, a Wildlife World-be és az Oceanworld Manly-be is. Na egy esős napon, amikor semmi értelmeset nem lehetett csinálni, bementem az Aquariumba. Eszem ágában sem lett volna állatkertszerű helyre betenni a lábamat - egyszerűen azért, mert gyűlölöm az állatkerteket. Azokat az embereket - és gyökerestül kitépett családfájukat - mutogatnám ott, akik kitalálták...  Jöhet a kavicszápor, bementem. Szomorú hely. Nagyon szomorú. Egyetlen képet csináltam, azt sem élőlényről, hanem egy elhullott nagy fehér cápa állkapcsáról. Valószínűleg el fogok menni az Oceanworldbe is, de hogy a Wildlife Worldbe nem, az biztos. Így is éppen eléggé szégyellem magamat.

Most, hogy megbántam bűneimet, áldás, békesség, éjjá és éjjáó.

P.S.

Van olyan, hogy a fülhallgató kifekszi az ember fülét, és kialakul a régikanapé-effektus a porcogóban? Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy kattintható az újabb adag kép.