Költözés

Ez a fejezete anélkül zárult le az életemnek, hogy ténylegesen pontot tettem volna a végére. Akit viszont érdekel a folytatás, az mostantól megtalál a szufla.blog.hu-n. Ott és akkor, szevasztok.

Being Hungarian

Identity

Recently I had the idea to write a post titled Myths vs. Facts as a summary about my country/nationality in order to make things clear. Why? Because since I left for Australia I have been asked heaps of silly and embarrassing questions about Hungary. But as I don’t really want to spend any time on stuff that makes me bored and upset, I decided to let the problem go. So, instead of „Haha, is everybody hungry in Hungary, haha?” I’m trying to focus on something else called self-identity and pride. It’s neither about me as a person nor about Hungary as a country. It’s just an attempt to make a collection of images and a bunch of not-so-widely-recognized information that make ME (not every Hungarian) feel happy (or ashamed sometimes) when I’m thinking about myself as a Hungarian. Don’t think it’s easy without being a demagogue (so, you’ll see: more or less I am) especially that I’ve never done something like that before.

Ok. I decided to keep it simple at first. Topics of Hungarian inventions and Nobel-prizes are quite difficult and also controversial sometimes, so I may make mistakes. Just a few examples why I’m saying that: the head of a team is the one who we remember as the inventor; copyrights issues; stolen and restolen ideas; immigrant scientists, citizenship; research done abroad; brain-drain; core ideas without implementation, etc. I try to collect those ones which we usually mention as things given to the world by a Hungarian-born person or by someone who has/had Hungarian parents (the sources that I based this post on are Wikipedia; The spirit of Hungary: A Panorama of Hungarian History and Culture by Stephen Sisa and Hungarians in Australia by Béla J. Kardos). I don’t really want to redefine who’s Hungarian and who’s not. The main point is focusing on the heritage of the so called 'Hungarian genius'.

Hate it or not, this is a very important part of our history and also a core problem for us today: for different reasons, many-many people left the country (due to all of the shit that happened to Hungary during the twentieth century - the situation after world wars, dictatorships, etc.). But let’s try to forget about that now.

To be proud or not to be proud?

To be, definitely.

Inventions

Rubik’s cube (Ernő Rubik) Holography (Dénes Gábor) Safety matches (János Irinyi) Phonograph / Chess-playing machine (Farkas Kempelen) Non-Euclidian geometry (János Bólyai solved a 2000-year-old problem in mathematics) Television program transmitting system (Mihály Dénes) Computer (János Neumann) Atomic bomb (Ede Teller / Leó Szilárd / Jenő Wigner) Vitamin C (Albert Szent-Györgyi ) Helicopter (Oszkár Asbóth) Pulitzer Prize (József Pulitzer) Ballpoint pen (László Bíró) Ford Model T (leading designer József Galamb) Soda water / Electromotor / Dynamo (Ányos Jedlik) BMW diesel engine (Anisits Ferenc) Binocular (József Petzval) Transformer / Turbo (Ottó Bláthy) Supersonic flight (Tódor Kármán) Radar-astronomy (Zoltán Bay) Telephone-network (Tivadar Puskás) Electric trains (Kálmán Kandó) Water turbine (János András Segner) Jet engine (Albert Fonó)

It's the cube that I can solve in 90 secs not my life

Don’t forget about Ignác Semmelweis, "The Mothers' Savior" who discovered the cause of childbed fever and prescribed the absolute sterilization and cleanliness; Mihály Somogyi who developed the "Somogyi-test" for the diagnosis of diabetes; and Loránd Eötvös who developed the Eötvös unit of gravitation (roughly one-billionth of a gram).

Nobel Prizes

Let’s go on. Between 1905 and 2004, thirteen Hungarians won Nobel Prizes, and there would have been at least two more if were there a Nobel Prize for mathematics.

Fülöp Lénárd (physics, 1905, for cathode rays) Róbert Bárány (medicine, 1914, for vestibular apparatus of the ear) Richárd Zsigmondy (chemistry, 1925, for colloid chemistry) Albert Szent-Györgyi (medicine, 1937, Vitamin C) György Hevesy (chemistry, 1943, for new ways to use isotope tracers) György Békésy (medicine, 1961, for function of the cochlea) Jenő Wigner (physics, 1963, for neutron absorption) Dénes Gábor (physics, 1971, for holography) János Polányi (chemistry, 1986, for dynamics of basic chemical processes) János Harsányi (economics, 1994, for game theory) György Oláh (chemistry, 1994, reactivity of carbocations via superacids) Imre Kertész (literature, 2002, for Fateless) Ferenc Herskó (chemistry, 2004, for ubiquitin-mediated protein degradation)

Summer Olympic Games

In that pinnacle of athletic contests, the Olympic Games, Hungary has been consistently near the top ranking, out-performing many nations with far greater populations or far more developed economies. Hungary is in 8th place in all-time Summer Olympic Games medal table (by number of gold medals and total medal number, as well) beaten only by the USA, the non-existing Soviet Union, Germany, Great-Britain, France, Italy and China (that’s in case of gold medals, and it’s quite the same by total medals: change China to Sweden). So, yeah, I’m pretty proud if I deeply rethink this fact: we have won more medals than Australia, Japan, Russia, Finland, Poland, Canada, Netherlands, South Corea, Cuba, Norway, Spain, Brasil… and so on. And I’m even prouder if I remember the shameful possibilities and tiny amount of money that’s „pumped” into the sport by our governments… Nevertheless, have you heard about the Hungarian water-polo team? Yep, the guys who just cannot be beaten for the last three Summer Olympic Games… and won also several titles before (9 gold, 3 silver, 3 bronze)! Wahoooo! Fortunately I could have mentioned pentathlon, swimming, kayaking and canoeing, handball and many other arts of sport, in which we are traditionally exceptional. I dedicate our national anthem to all of these guys (including coach Dénes Kemény – yep, the name might be familiar for those who visited or passed Bondi’s well-known shop, the Kemeny’s – accidentally, it was opened by a Hungarian bloke…).



What else? Ok, have a break: the English word "coach" derives from the Hungarian „kocsi”, meaning "from Kócs." The first coach was, in fact, constructed by the blacksmith of the Hungarian village of Kócs at the beginning of the 15th century. The Germans called it "Kutsche," in English it became "coach," in French "coche." Even if that’s all the effects we have had on languages used around the world today, it’s still more than nothing...

What if I said Hollywood was established by Hungarians? Yep mate, that’s basically true. It can be said that the birth of the American film industry was made possible through the efforts of such Hungarian film pioneers as Adolph Cukor and William Fox. It was Cukor who produced the first American-made full length film, The Prisoner of Zenda. He went on to produce many others through the studio he founded, Paramount Pictures. William Fox, born in the Hungarian village of Tolcsva, brought the products of Hollywood close to the people through the Fox theatre-chain. But there was Sir Alexander Korda who achieved world-wide fame in developing the film industry in Britain. Staying for a while by the topic of movies there are further unexpected facts: actor Bela Lugosi who became famous as Dracula and the star of many classic horror movies, was a Hungarian.

And we’re still there, I mean in Hollywood. Nowadays Hungarians are represented by Andy Vajna (producer of blockbusters like Terminators, Rambos), Vilmos Zsigmond (Oscar-winning cinematographer of Close Encounters of the Third Kind and Deer Hunter), Joe Esterhaz (screenwriter of Basic Instict), Gabor Csupo (executive animation producer of The Simpsons and Immigrants), and there’s Nimrod Antal, a director of the next generation with A-category movies like Vacancy, Armored and Predators.

Anyway, we don’t have to live in California to get an Oscar or to get close to win it: one year after Ferenc Rofusz won the Academy Award in the category of Best Animated Short Film in 1981 with The Fly, Istvan Szabo (who I was fortunate enough to work with) brought home the golden statue with Mephisto (Best Foreign Language Film). By the way, Hungarian animation is still of the highest quality, as shown by several nominations including Géza M. Tóth’s Maestro.





Would you have thought that names like Marcel Breuer (architect, designer), Robert Capa (photographer), Charles Simonyi (the father of Excel and Word), Alexander Brody (businessman), André Kosztolanyi (businessman), George Soros (stock exchange tycoon), Uri Geller (illusionist), Victor Vasarely (artist), Cicciolina (porn star – sorry for mentioning her right here…), Milton Friedman (economist), Paul Simon (musician), Calvin Klein (fashion guru), Estée Lauder (cosmetics), Harry Houdini (illusionist), Johnny Weissmüller (Tarzan itself) and actors like Tony Curtis, Peter Falk (Columbo) and Zsa Zsa Gabor all used to be Hungarians or are the children of Hungarian parents?

The iconic Wassily Chair by Marcel Breuer

The Falling Soldier by Robert Capa

A Vasarely

Other celebrities with a Hungarian parent: Mariska Hargitay, Adrian Brody, Drew Barrymore, Goldie Hawn, Rachel Weiss, Gene Simmons (from KISS), George Pataki (former governor of State New York), Mark Knopfler (Dire Straits) and even Nicholas Sarkozy (President of France). The list is not over but my patience and space are…

What else? I’m proud of one of the best players Real Madrid ever had: Ferenc Puskás. Forgive me boy that I’m not for Barcelona. I’m also happy to live among women widely recognised as the most beautiful ones in the world (like topmodel Enikő Mihalik).

Another funny piece of information is that Scorpions didn't really care about copyrights when they stole the song Gyöngyhajú lány from Hungarian band Omega (yeah, that’s proved and can't be that funny for songwriter Hungarian music genius Gábor Presser) and got on the top of hitlists with White dove worldwide. Ok, things like that happen sometimes - and I'm proud every time I hear it. Compare just for fun…





Never mind.

Known as Zwack abroad

As long as we have dogs like the wonderful and highly intelligent Hungarian vizsla (love you forever my darling, Flóra...), as long as we can drink Unicum, pálinka (the ultimate Hungarian shots) and Tokaji Aszú (more than just a wine), and also can listen to music composed by Zagar (Balázs Zságer) and Yonderboi (László Fogarasi), there’s nothing to worry about (sorry for not detailing the topic of Hungarian fine arts and classical music, I reckon what I wrote is more than enough - for me it is).



G'day Australia

Have you known that Westfield was established by Hungarians? In the register of the 100 richest men in Australia (all multi-millionaires) ten of those listed, making up 10% of the total, are Hungarians. Any examples? Corporate business leaders Sir Peter Abeles of Ansett and TNT and Larry Adler of FAI Insurance Co., founders of Stocks and Holdings (E. Graf), Westfield Corporation (F. Lövy and J. Saunders) and Parkes Development (Sir Paul and V. Strasser). They were shopping center developers and builders of apartment blocks. They employed mainly Hungarian architects. Béla Szabolcs was the chief architect of Westfield Corporation. The consulting engineering firm Mátéffy, Perl & Nagy was engaged in most of the construction engineering work in Sydney. There are Hungarian established companies dealing with building materials, such as Gippsland Cement Co. (I. Gottlieb) and White River Corporation (Nick Greiner), while in oil exploration Bridge Oil of Cooper Basin also had Hungarian beginnings. While the intellectuals wrote and talked about a more sophisticated ways of living, the Hungarian businessmen decided to do something about it. They became trend-setters, and in the process most became rich, and quite a number very, very rich. They provided the largest infusion of Hungarian ideas into Australia since Ganz and Co. revolutionised flour milling and took part in the electrification of Australian towns, mines and factories. Read more.

So, what is it like being "just" a Hungarian? Pretty good mate. As I read through my post it's getting even better. :)

I cannot know

by Miklós Radnóti

I cannot know how other people feel about

this flame-surrounded little country; out

of this I grew as from strong trunks weak branches grow.

It is my native land, my childhood's world; I know

and hope my body will be buried in this soil.

I am at home. When sometimes bushes start to coil

around my feet, I know them and their flower's name,

I know him, too, who walks the road, from whence he came

and also know the meaning of the purple woe

which drips from house-walls in the summer's evening glow.

It is a map for him who flies across this landscape's belt,

he does not know where Michael Vörösmarty dwelt -

What does his map reveal? A barrack, factory?

These are grasshoppers, oxen, steeples, towns for me;

his fieldglass shows him workshops, farms which upward lurk:

I see that worker too who fears to lose his work

and see the forests, whistling orchards, vineyards, graves,

a sobbing aged woman, too, among the graves;

above, he sees a passing train, a factory,

below, a railroad worker signals and I see

a red flag in his hand and children all around,

inside the spacious yards dogs roll upon the ground;

I see footsteps of bygone loves there, on the street,

the kisses' flavor, in my mouth, is bitter, sweet;

walking into the school when I was all alone

I stepped (to pass examinations) on a stone;

well, here's the stone but from above, it's very flat,

there are no instruments which ever could show that.

We are as guilty as the others are; we now

well realize when we have sinned and where and how;

yet workers, poets live here, too, without a fault,

and babies in whom an understanding will exult

and light in them; they save it hidden in the dark

till fingers of a peace can signal us a spark

and answer on our stifled words with words aloud...

Cover us with your large wings, night's watchful cloud!

Yep. That’s it.

Hallod?

Deaf



NM*

Siket és nagyothalló olvasóink számára szövegeink feliratozva is megtalálhatók a blog valamennyi oldalán.

„Halló. Halló? Hallasz? Én nem hallak. Halló-halló. Hahó! Hallasz? Egyszerűen semmit nem hallok.” – ilyen egy szokásos Skype-csevej, amikor a többiek lelakják a netet, ezzel gyakorlatilag elvágva a köldökzsinórt köztem és szeretteim között közvetlenül azelőtt, hogy hangosan felsírnék.

Hogy jön ez ide? Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, úgyhogy nem is telefonáltam haza a héten.

De nem a net miatt. Nyugtatólövedéknek szánva előrebocsátom, úgy néz ki, pislákol már a fény az alagút végén (bár ez egy vakrébuszba jobban illene) – vagy csak a szemből közeledő sebesvonat fénykürtjét vélem annak…

Történt ugyanis, hogy elvesztettem a hallásomat, és még mindig nem találtam meg. WTF?

Nem viccből mondom.
És nem is vicces, mondhatom.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy süketelek, leszögezem: nem. Láthatjátok, komolyan beszélek – most, hogy már az ombudsmannak sem lehet egy rossz szava sem, és ténylegesen akadálymentesítettem a blogot. Van rámpa, félcső, korlát, meg teletext 666. oldala – nem csak sátánistáknak.



Próbálom komolyan venni magamat, de még nem megy. Elnézést, reggel van. Szóval. Hetek óta szarakodott hol a jobb, hol a bal fülem, de én rendületlenül merültem, úsztam, erőltettem, és mindig sikerült tünetmentesre varázsolódnia, amikor Szükség nagyúr úgy hozta. „Ragadt”, cuppogott (aki nem akarja, nem érti félre), de amíg az egyenlítéssel nem adódtak komolyabb gondjaim, addig úgy voltam vele, hadd szóljon. Erez kurzusa lehetett a mentális fal, amin még át akartak mászni a füleim, mert a kurzus befejezését követő második napon úgy döntöttek, megpihennek. Illetve akkor egyelőre még csak a jobb. Megfájdult no.

Hohó, mondom, az nem johó, de még mindig a fejgyülemlett takonyra fogtam. Gondoltam, tele a padlás pudvával: homlok-, arc- és orrüreg, nem tud hová ürülni a kedves fül. Zimankós 12°C is volt egyik éjszaka, meglehet, hogy több ausztrál fagynak halálával halt, erre fogtam hát. Nem volt semmi gond, jöhet a Jala Neti, 3000 mg C-vitamin meg a vény nélkül kapható legerősebb fülcsepp (Vosol), aztán kezét csókolom, viszontlátásra.

Sikerült is kihoznom belőle egy vihar előtti csöndet.

A Jala Neti mindentől függetlenül működik, merem ajánlani (nekem már napi rutin, sőt, a közeljövőben a Sutra Netire is rákészülök - ez a második a videóban). Nem a fül, hanem a nátha és általános orrpucolás szempontjából. A lényeg a megfelelő hőmérséklet és sótartalom megválasztása, ez egyéni pH-tól és komforttól függően változhat, de akit érdekel, az úgyis rákeres, nem az én blogomról fogja megtanulni. Kannám egyelőre nincs, de a magyar kreativitás határtalan, megoldottam.



Elmúlt a fülfájás, öt napig nem mentem vízbe, de mivel többet nem szándékoztam kihagyni, előző szombaton újra merültem. Kicsit tapadt, de ment. Állandósult ez az állapot.

Aztán meguntam, és úgy döntöttem, végigjárom az egészségbiztosítási kártya hiányában előre is göröngyösnek ígérkező utat. Nem voltam ugyanis ott, amikor Bondi-on a biztosítással kapcsolatos észt osztották, így kártya nélkül maradtam. Az út mégis sima lett.

Cairns Family Medical Center. A telefonos bejelentkezés megtörtént, időpontot megkaptam, a recepciós hölgyeket sikerült a felemás státuszommal zavarba hozni (az amúgy sem egyszerű tengerentúli OSHC-kártyát helyettesítő ideiglenes igazolásra gondolok – azt vidd be a rendszerbe, szevasztok), minden klappolt.

Mindez szerdán. Várok, szólítanak. Dr. Arvind Tiwari. Ha émelygés nélkül lépsz be a vizsgálójába, akkor az ott legkésőbb egy perc múlva az eluralkodott tömjénfüstnek és füstölőkavalkádnak, a piros falaknak és a Kama Sutrából kifénymásoltnak tűnő dekorációnak köszönhetően bizony rádtör. De rájöttem, ez egy ősi indiai gyógymód, olyan, mint a térdenrúgás: amint hányingered van, megfeledkezve eredeti bajodról menekülőre kívánod fogni, az émelygés pedig a friss levegőre lépve azonnal megszűnik. Viccet félretéve, ez a mosolytalan kókleraladin felírt nekem egy szteroidos fülcseppet, mondván, nem komoly a bajom, kezdődő középfül, ebből csöppentsek naponta háromszor, azt’ kész. Megint más kérdés, hogy nem éreztem úgy, hogy megértette, amit mondok neki, a hunglishem ugyanis érezhetően verte az ő indishét. De még ez sem lett volna baj, ha mosolyog, vagy valami. Érdekes érzés úgy kijönni egy orvostól, hogy furábban vagy, mint mielőtt bementél.

Mindegy. Ez van. Előítéletes nem voltam, még örültem is neki, hogy egzotikus a lelkem, próbáltam tőle néhány szóban érdeklődni a Jala Netiről – gondoltam, talán oldódik szegény, ne legyen már olyan zavarban, ha páciens van. De semmi. Úgyhogy utóítéletes vagyok erősen. Kifizettem a sajtcetlim segítségével $60-ról $25-re redukált vizsgálati költséget, kiváltottam a szteroidot, aztán hazamentem csöppenteni.

Gondoltam legalábbis, hogy azt fogok. De ez inkább kenés volt. A cucc közelebb állt a szilárdhoz, mint a cseppfolyóshoz – kb. mint a visszaalvadt disznózsír. Annyira jó a konstrukció, hogy a rideg műanyag flakon benyomhatatlan, tehát a türelem ereje az egyetlen, amivel adagolhatod a zsírt, ami viszont egy csepp per perc frekvenciánál nem jön gyorsabban. Ha ezeken túltetted volna magadat, akkor szembesülsz a Level 3-mal, ami nem más, mint hogy a dobhártyádra tedd le a repülő objektumot – ugyanis, ha nem oda érkezik, akkor az életben be nem folyatod, viszont felszívódnia meg fel kéne. Az alacsony találati arány következtében megsokszorozódott kísérletek száma előrevetítette, hogy az egy fülre tervezett flakonocska két fülre és ápoló- vagy nővérszolgálat nélkül ugyan nem fog hét, de még tán három napig sem tartani. Mindegy, addig csak rendbe jön. Én naiv. De aranyos! Megsimogathatom?

Meg kell állapítanom, hogy az orvoslátogatás bizony post last minute történt – elkéstem vele. Másnap reggelre 50%-osra maflásodott a hallásom, ami meglehetősen furcsa és kellemetlen tapasztalat így elsőre. Úgy döntöttem, nem megyek be suliba, felesleges lenne, amúgy is csütörtök van, azt hiszik, a tóhoz mentem. Így legalább lesz időm háromszor kétszer fél órát az oldalamon feküdve tükörből csurgatni, a kifolyó dzsuva meg nem hoz kellemetlen helyzetbe a nyakamon csermelyként gyöngyöző fülzsír látszatát keltve…

Így telt a csütörtök, amikor még viszonylag jó közérzetben, de már óvatosan indultam dzsungeltúrára, hogy legalább valami hasznomat lássam. Erről később.

Nem akarom tovább húzni, péntekre 75%-os halláscsökkent lettem (ezt onnan tudom, hogy a fejhallgatómon teszteltem, a „normál állapothoz képest” hová tolom a potmétert), szombatra pedig 90%, ami azt jelentette, hogy a leghangosabb fokozaton is alig hallottam valamit a death metálból (jelzem, normál esetben ez simán az elviselhetetlenül hangos, pillanatok alatt halláskárosodáshoz vezető kategória). No de a hallócsontocskáim épp pezsgőspohárral a kézben, pihepuha takonyfürdőben haboznak ahelyett, hogy rezgéseket továbbítanának, úgyhogy ropiként összetörni ez alkalommal nemigen fognak… A felismerés persze Richter-skálán is mérhető, megrázó instant belső hisztihez vezettett, amit le is folytattam önmagammal, hogy aztán jól kiporoljam a fenekemet, felpofozzam magamat, és a három nap alatt elfogyott disznózsír mint megoldandó probléma kellő motivációjától vezérelve ismét ellátogassak Mumbai-ba Sir Slumdog Millionaire-hez.

Szerencsém volt, Dr. Sámán ezúttal házon kívül volt, így egy felkészült ausztrál, nagyon kedves és mosolygós bácsi vett kezelésbe, akinek a fiát egy magyar vízilabdaedző edzi, így tök jót beszélgettünk, és ha azt javasolta volna, hogy fossak a fülembe naponta négyszer, majd azt erős vizeletsugárral mossam ki, azt is szívesebben megfogadtam volna, mint valami újabb indiai ointmentet, amit majd a vb-n is magyarázhatok. Dr. Fergus O’Reilly olyan orvos, akihez szívesen mennék vissza. Írt fel antibiotikumot, meg antibiotikumos fülcseppet – amiket ugyan fényévente egyszer, akkor sem hahotázva – de láss csodát: cseppen, folyik, minden! Azt mondta, nagy hibát követtem volna el, ha nem jöttem volna vissza, mert ez már átlépett a nem vicc kategóriába. De semmi para, jobban leszek néhány nap múlva. Kérdeztem: Mikor? – Néhány nap múlva. – Elnézést, mikor? – Néhány napon belül. – Néhány napon belül? – Igen, néhány napon belül.

Jól van na, csak nem hallom, mert zörög a sárhányó.

Névre szól

Ez volt tegnap. Ma még pihentem, a helyzet változatlan, de legalább tudom, hogy sínen vagyunk, és bár sötét alagútban, a masiniszta biztosan állította: szembevonat nem jön. Az csak vaklárma volt.

Próbálom félretenni a viccet egy percre. Nagyon rossz érzés a süketség. Nem azért, mert nem tudok zenét hallgatni, tévézni vagy beszélni (bocs, azt tudok, beszélgetni, azt nem tudok), hanem mert úgy érzem, be vagyok zárva és egyedül vagyok. Pedig nem. De mégis azt érzem, elszigetelődöm. Nem dramatizálom, csak gondolkodom a helyzetről. Hogy milyen lehet az embereknek, akik így élik az életüket. Engem például roppantul zavart a dzsungelsétámon – és úgy általában az elmúlt napokban akár csak itt a lakásban is –, hogy nem hallom a közeledő lépteket, nem hallom, ha az emberek tesznek-vesznek, és ezek miatt annak ellenére is, hogy jó a lelkiismeretem, egy csomó dolog váratlanul ér és megijeszt. Nem számítok rá. Persze biztos meg lehet valamilyen szinten szokni. A másik, hogy ezek helyett a dolgok helyett egy állandó és igen erős sípolást hallok, amibe bele-belefájdul a fejem.



Aztán nem én lennék, ha nem jutott volna eszembe, mi lenne, ha elveszteném a látásomat is. Csak úgy pszichoszomatikusan, semmi komoly. Idegi alapon. Na ezen kezdtem magamat annyira behúzni, hogy majdnem sikerült is. De aztán belegondoltam, hogy igen, vannak, akik vakon és siketen élik az életüket, tapintanak és szagolnak helyette, és bizony ők is képesek valahogyan kommunikálni. Mondjuk ez nem adott értékelhető és megnyugtató választ arra a kérdésemre, hogyan oldanám meg, hogy vakon és siketen hazajussak innen.

Csak egy gyors karikát tennék ebben a körforgalomban, mielőtt kiindexelek jobbra (itt ausztráliában ugyebár balra – ha nem a bentmaradáskor indexelnél az elhagyás helyett… de ez már csak ilyen). Szóval. Egészséges embertársaim többségéhez hasonlóan nekem sem igazán játszott szerepet az életemben az, hogy különösebb figyelmet szenteljek a fogyatékosok fogyatékkal élők a politikailag korrekt kifejezés keresése folyamatban helyzetére, vagy egyáltalán egy percig is komolyabban belegondoljak, milyen lehet az életük. Valahogy mindig közömbös maradtam a téma iránt, elismerve persze a közbeszédben való létjogosultságát. Terveztem egy időben, hogy „megnézem”, mit tud a Láthatatlan kiállítás, elismertem, sőt szerettem a celebest megelőző tévés TCR-kampányt, de a szomorú igazság az, hogy valahogy egy belső hang mindig azt a – visszatetsző és támadható – mondatot súgta: ez igazából annak a problémája legyen, akinek – vagy a családjában valakinek – szembe kell néznie vele (vakok esetén mondunk ilyet?).



Igen, gusztustalan, de ez van. Az ember – de erről legutóbb írtam: főleg, ha az élet egyéb területein is a végtelenségig közömbös és önző – legfőképp a saját problémáival van elfoglalva, és magasról szarik arra, hogy az ő problémája valójában eltörpül mások mindennapjai mellett. Be is fejezem ezt az egészet, csak még annyit, hogy örülök, hogy kialakult ez a helyzet a fülemmel, mert ugyan eddig sem vihogtam ujjal mutogatva azokon, akik együtt élnek valami általam nem ismert nehézséggel, de ezek után biztosan más lesz a hozzáállásom.

És sajnos igen, Magyarországon ezen is változtatni kellene. Nem kellene megvárni, amíg hatóságilag szólítanak fel az akadálymentesítésre, nem kellene nézni, ahogy a Westend megépítése óta a használhatatlanságig rohad a lift a Nyugatiban – és sorolhatnám. És nem leszek hirtelen a másik oldalra átállt árulóból vezérszónok, de igenis kötelességünk ezeken a dolgokon elgondolkodni, legalább egy kicsit beleképzelni magunkat. Ha más nem, csak önző módon, magunk miatt – mi lenne, ha hirtelen elveszítenéd a látásodat/hallásodat/járóképességedet? Tudom, veled ez nem történhet meg. Nem a szart nem! Vannak vakok, siketek és kerekesszékbe kényszerültek, akik korábban ugyanezt gondolták, és hirtelen a másik oldalon találva magukat látják, hogy milyen kurva nehéz lesz bármilyen pici változást is elérni…

Innen pedig már csak egy lépés a szomszédba a Velemnemtörténhetmeg utcán, hogy kicsit túlmutatva a részletezett problémakörön belássuk: köztetek, akik olvasnak – velem együtt természetesen –, bizony lesz, akinél rosszindulatú daganatot diagnosztizálnak majd; lesz, aki ittasan fog autóbalesetet okozni vagy más részegsége miatt elszenvedni; lesz, aki a mozgásszegény életmód és stressz miatt találja egyszer csak kórházban magát; és végül, de nem utolsó sorban lesz, aki kényszerből rakja majd le a cigit akkor, amikor tüdőrákot diagnosztizálnak nála, vagy a hatodik kisütés után – szerencsés esetben – végül visszarántják az élők sorába.

De addig is nyomja csak mindenki a „nem az én problémám” és az „ugyan, miről beszélsz” típusú maszlagokat, szívja a cigit, igyon jó sokat, az ómagyar siralom meg a társadalmi problémák pedig csak maradjanak meg nekem és a hozzám hasonló sületleneknek. Itt a vége, futok el véle.

Nem inge – hagyja a szárítón.

Tök furcsa leckéket ad az élet. Leginkább az a fura, hogy itt és most. Nem kívánom túlmisztifikálni, de akkor is. És tudom, hogy a blog időnként pöcegödörbe hajlik ahelyett, hogy az ausztrál sunákat ecsetelném, de a sunákat magától is mindenki észreveszi, ezeket a dolgokat viszont nem annyira. Nem akarok életvezetési tanácsadója lenni senkinek, úgyhogy el is határolódom magamtól, és váltok, mielőtt sok lennék.

Késő? Hát, kedves olvasó, ezt is te adagoltad túl, megállhattál volna olvasás közben, amikor épp úgy érezted, elég.

Takarodjak már!

Nem tudom, feltűnt-e, hogy az egyre kevesebb írott anyagot egyre több képpel próbálom kompenzálni. Nem pont ma, csak úgy nagy általánosságban. Ez azért van, mert a laptopomat gépek tartják életben, és a vegetatív kómában lebegő, Flash-alapú blogbejegyzés-szerkesztőt igen nehéz gyengeáramról intravénásan csordogáló internettel menedzselni. Van az a pont, ahol már a copy-paste és a save as sem segít (ez történt ma: három oldalt és több évet vesztettem, viszont megannyi ősz hajszálat nyertem egy előre be nem jelentett egészségügyi leállás/szünet következtében…).

Nnna. Mit csinál, amikor már nem annyira enjoy the silence? Kirándul, eszményi dzsungelt és tenyérnyi pókokat fotóz a Boardwalkon, meg meglátogatja az édes, valamint sós Centenary Lakes-t; bevásárol; nyaksúlyt módosít; „száraz” kalandokon töri a fejét a Wet Tropics-ban; videoprojektet készít elő; megalapozatlan varrási kísérlet gyanújával továbbtrashesíti szétszakadt és már igen megviselt hátizsákját; filozofál (pl. milyen jó, hogy itt minden európai esemény főműsoridőben van – Royal Wedding, F1 stb; csak a BL-döntő nem, amiért meg felkeltem, és igen, ide lőjetek, én kivételes ember vagyok és NEM BARCELONA-drukker, sőt, Messit azzal együtt szarom ki a világból, hogy elismerem zsenialitását, az áruló Puyolról nem is beszélve… hú, most vajon olvasók hadát vesztettem?); és elgondolkozik, mi a fasz haraphatott ki egy darabot törhetetlen és strapabírónak kikiáltott műanyag uszonyából, amíg ő free immersionöket csinált, amaz pedig elméletileg háborítatlanul, 20 méterre egy kötélre kötve a vízben lebegve pihent.

Stan/Pan

Táp

Stílusos?

Elnézést a többszörösen és összeszedetlenül bővített mondatért: ilyen, amikor lyukas a suszter cipője, és a szövegíró argója… kiszalad a margóra.

Maroklőfegyvert ide, most! Véget vetnék, magam ellen fordulnék, ennél lejjebb már nincs!

Vissza öt sorral. Ez utóbbi tényleg rejtély, és senkivel nem találtunk rá magyarázatot. Mindenki emlékezett, hogy amikor beúsztam vele a 70 méteres mélység fölé a bójánkig, még sértetlen volt. Én ott rögtön levettem, és később is csak azért fedeztem fel a sérülést, mert visszaúsztam megnézni, nem oldódott-e ki a kötésem. A lényeg, hogy egy műanyag uszony nem törhet el, de ha el is törik, az nem rendeltetésszerű használat következtében történhet csak meg. Én semmit, azaz semmit nem csináltam vele (vigyázok a cuccaimra, mert szeretem őket), más meg a közelében sem járt. Persze egyből előjöttek a sztorik az aboriginal asszony szelleméről, aki egy távolabbi kráterbe esett bele, de a holtteste a tóban bukkant fel (azaz, hogy az egész Atherton Tablelands egy egybefüggő vízalatti barlangrendszer, aztán, hogy ezáltal elképzelhető, hogy máig nem ismert fajok rejtőznek a mélyben (sic!)). Meg aztán az, hogy valaki viccből és kíváncsiságból freshy-ket (édesvízi krokodilokat) dobott a tóba, hogy életben maradnak-e (legfeljebb akkor, ha folyamatosan a parton vannak, a tó víze ugyanis meglehetősen hideg lenne az amúgy is hidegvérű állatoknak), és biztos azok közül harapta ki valamelyik a darabot a Cressimből. Esetleg az amúgy is kiváló úszónak számító és legutóbb igazolványképpel is prezentált pitonok közül ment rá egy példány. Igaz, hogy nálam az anyagfáradás per rejtett repedés legendája a befutó, de azért az előbb felsoroltak azóta eszembe-eszembe jutnak, amikor 20 métertől lefelé alul-felül sötétségbe vész a belátható kötéldarab, és tökéletesen egyedül haladok a mélységbe. Azt hiszem, Lake Eachamnél nem szeretném megtapasztalni a nitrogénnarkózist, hogy végül ezekkel a zsé-sztorikkal haluzzak be valamit. Persze a tó csak 65-70, ott meg még nem játszik a narkózis. De akkor is…

Egy szó mint száz, ezer kép többet mond. Innentől hallgatok, mint aki sír.

A viszonthallásra,
Ben the siketfajd

Vak tyúk, szemezgess!



Hetes



Nagyobb, mint a tenyerem...

Ez is

Papertree

Boardwalk

Azaz tanösvény

Páfrányos

Futópálya gyanánt

Ambulancia, szia

Sluszpoén: tegnap volt a tévében óriási kedvencem, a Bucket List (Bakancslista). Láttam sokszor, így tudom, mikor beszél Morgan Freeman a tökéletes csendről (nem az alábbi helyszínen, de ez most nem számít). Megmagyarázhatatlanul zavarba ejtő pillanat volt csak nézni azt a jelenetet. Ennek a pillanatnak tisztelgek az alábbi screenshottal.



Nicholson and Freeman

 * néma néma