Nem várt fordulat: Ausztráliában kisüt a nap

Pozor! Képek itt, szövegbe most nem ágyazok:

Newer vagy balra! (Sydney3)

(Csendet kérek, cssst… Most bemegyünk a kulisszák mögé, ahol nem ér hangoskodni: itt látható az ember, aki – mivel tudta, hogy egy darabig nem tud majd írni – vette a fáradtságot, és kitartóan jegyzeteltem. Mindennap címszavakat, amiknek eredetileg teljes bekezdéseket szánt. Most viszont úgy látja, a címszavak önmagukban kitesznek egy nem is olyan rövidke bejegyzést… Vakarja a fejét. Nem tudja, mitévő legyen.)

Isten látja lelkemet, én készültem, a puska is megvan, de még el sem kezdődött a vizsga, máris érzem, hogy kevés lesz az idő. Szarok én rá, nem fogom megválaszolni mindegyik kifejtőst: az ötös elúszni látszik – mint jó egyetemista, innentől a kettesre játszom. Elégséges? 

Andy Irons

A hawaii születésű sokszoros világbajnok 32 éves korában váratlanul elhunyt, állítólag dengue feverben, amit egy zebracsíkos moszkitó terjeszt, legalábbis így magyarázta ki Árpi… A dolog lényege, hogy ugye Bondi Beach a világ egyik szörfmekkája, így 2-án Sydney-ben mindenhol – még a tőzsde épületének futófényein is – ez volt a vezető hír. Amikor történt, még nem voltam bondi-i lakos, de láttam a híradóban, hogy megannyi szörfparadicsomhoz hasonlóan itt is sokan deszkára pattantak, kimentek a nyílt vízre, és kört alkotva együtt emlékeztek meg a sportág egyik legnagyobb alakjáról. R.I.P.

Erről eszembe jutott egy másik hawaii nagyság, Israel 'IZ' Kamakawiwo, meg is választotta őt a nap előadójának a diktatórikus zsűri:
Somewhere over the rainbow 

Ilyen vidám temetést kérek én is, csak én a Kompkötővel szemben. Ezúton rendelkezem arról is, hogy miután lecseng a buli, a gerberákat Dávid kiszedegetheti Katinak a vízből, és nem fogok haragudni, ha végül összejön egy romantikus csokor. Ha meg tél lesz? Akkor schirillizálódni szíveskedjetek. Nem túl nagy kérés, ugye.

Költözés

Na de evezzünk át vidámabb vizekre! Egy esős délutánon – érted – elköltöztem Karesztől és Kláritól. Angolosan hagytam el North Sydney-t, ami alatt se nem azt értem, hogy véresen, se nem azt, hogy sussexi akcentussal – hanem, hogy szó nélkül, mert az úgyis elszáll, a levél, amit írtam, viszont megmarad. Másnap természetesen visszamentem méltóképp el- és megköszönni. Jó volt náluk, nagyon megkedveltem őket, és úgy vettem ki, akkor sem csapták volna a hátamra az ajtót, ha nem kísérnek egész a buszig. Megható volt. Biztos vagyok benne, hogy fogok még találkozni velük. Ezúton is köszönöm szépen!

Node. Átcígöltem – vagy hogy mondják – a harminc kilonyi cuccommal ide, ahol fogalmam sem volt arról, mi vár rám. Most olyan részletekkel senkit nem untatnék, hogy mennyire volt impulzusdöntés, amikor e mellett a lakás mellett döntöttem, főleg, hogy nem láttam egyetlen arcot sem korábban azok közül, akiknek a szarszagába reggelente be kell majd mennem. Viszont nem is ez a lényeg. Fogadott egy Kriska. Már bocs, ha olvasol, Levi, de én elég sokszor hasonlítgatok, ez a csávó pedig tényleg kiköpött másod volt elsőre. Rendes nevén Roberto, egyenesen Genovából. Jelenleg ő a legnagyobb cim-cim. Az angolja nem csak némi kívánnivalót hagy maga után, de kiválóan körbeír mindent. Aztán itt van a másik olasz, Sergio, azaz Puskás Peti. Bocsánatot kérek, amiért ilyen hasonlatokkal jövök elő, és főleg, ha időnként felböffen egy kis magyar celebpöce, de hát ezt is hozza magával az ember Kis-Magyarországról a kulacs villányi meg a hamuban sült mellett. A farm, ahol élünk. Szeressük csak! Transzperszonalizációt azonnal felfüggesztem, csak még annyi, hogy egyik nap láttam Heiliget, különben pedig egy magyar rendőrsrác Györe hangján és tempójában beszél. Na kuss.

5/150 Wellington Street, Bondi Beach

Sergio: szart se tud angolul, azt is szarul. De nagyon rendes kölök. Kézzel-lábbal és mindent megtesz azért, hogy megértsem. Nincs könnyű dolgom vele, de abszolút respekt, nagyon igyekszik. Mindketten tiszták, igényesek, rendezettek, örülök a piperkőcségüknek meg annak, hogy figyelmesek. Látszik, hogy normális családból valók. Ebből a szempontból kihúztam a a zsákból a macskát. Sergio egyébként Trento mellől való, majdnem a Garda-tónál lakik. Sajnálom is szegényt. Mindketten 26 évesek, és sejtésem ellenére sem ismerték egymást korábban.

Műhelytitok, tádám! Robi (ezen mindig jót röhög) az első este felmosott: a nap, amikor a csempe légypapírrá vált. Fogta a 2 literes műanyag flakont, és nagyjából 1:1-es higításban felmosta a konyhát. Rendes gyerek, mondtam én. Kicsivel később kimentem, talán valami kajáért, nem is ez a lényeg. A konyhába térve a papucs az első lépésnél leragadt a lábamról. Mondom neki, Robi, szerintem jobb volt, mielőtt felmostál, ne moss fel többet, vagy majd inkább én. Már viharzott is, hogy Vanish-be áztassa a becsületét. Ő sem értette, de rögtön hozta a vödröt, és… és beleöntötte a maradék narancslevemet is, bazmeg! Mondom neki, te meg mi a jó faszt csinálsz, ember?! Hát tesz bele. De miért teszel bele narancslevet? Ez nem narancslé, ez felmosószer, Ben, nézd már meg a dobozát: műanyag, 2 literes, fekete címkével. Tudom, mondom, két hete ezt iszom, az egyetlen dolog, amit felismerek a boltban. Nézi-nézi, forgatja, mint valami értékes bort. Nem volt gyanús, mondom, az illata? Hát ők Olaszországban egy szinte ugyanilyennel szoktak felmosni. Még örült is neki, hogy itt is van hasonló. De mondom, nem szagoltál bele? Dehogynem, azt mondja! Annak örültem csak igazán, hogy narancsillatú, mert nálunk csak citromos van… Epic fail. Jó lesz ez az együttlakás. De mondom, ezt más italokkal, konkrétan alkoholokkal nem csinálod, ugye?

Konyha

Jójó, mindenki balfaszkodik néha, követ el hülye kis hibát. Viszont bármilyen kaja, amit főz, hibátlan. Szakács a lelkem, otthon van a konyhában – ha nem felmosásról van szó. Meg is beszéltük, ha már úgyis főz magának, Sergioval mi is beszállunk a költségekbe, és így mindenki jól jár: neki olcsóbban jön ki, nekünk meg nincs rá gondunk, mit együnk. Nem ecsetelném, milyen kajákat csinál, de szerintem a Vapiano, megkockáztatom, a Pomo d’oro is elbújhat mögötte.

Tanfolyam

Hamar összeszoktunk. Csütörtökön költöztem ide, a hétvégét viszont távol töltöttem: Hornsby-ban voltam az úszásoktatói kurzuson. Persze az nem úgy van, hogy reggel felébred az ember, és máris Hornsby-ban van… Hornsby egy nem annyira közeli külvárosa (kerülete) Sydney-nek, a centrumtól kb. 15 vasúti megálló. Elmondanám akkor, hogy nekem milyen módon kellett volna eljutnom oda reggel 8.30-ra: Bondi Beach-ről busszal Bondi Junctionig, onnan vonattal Wynyardig, onnan másik vonattal Hornsby-ig, onnan pedig gyalog a főiskoláig, ahol a kurzust tartották. Ezt annyival fűszerezném meg, hogy szombaton minden ritkábban jár, kiváltképp az a City Train, aminek vonalát teljes hosszában lezárják, pótlóbuszokkal helyettesítve egész hétvégén… Na és melyik az? Igen! A Northern Line, azaz amelyiken végig kellett volna mennem. Jupí! Tehát Wynyardnál átszáll egy másik vasúti vonalra, amivel eljut ugyan Town Hallig (már ekkor szétcsúszik az időzítés), ott megkeresi a megfelelő pótlóbuszt, amin időközben szintén át kell szállni majd stb-stb. Amikor 9.30-kor még csak Turramurra kerületben jártam, akkor már nem is igazán foglalkoztam azzal, mennyi is lesz majd a késésem valójában, és így milyen lesz egyedüli külföldiként belépnem egy olyan osztályba, ahová egyébként harminc főnyi 20-21 éves – épphogy nem tinédzser – ausztrál kisfőiskolással fogok járni… – amivel ekkor persze egyáltalán nem voltam tisztában.

9.50-kor emberünk megérkezik, nem zavartatja magát, elnézést kér a majd’ másfél órányi késésért, aztán leül, és hallgatja a bennszülött ozzy beszédet, amiből először csak egy-egy, aztán persze egyre több szót elcsíp. Késöbb rááll a füle, jegyzetel, és azon csodálkozik, hogy ő most tényleg biomechanikát és fizikai törvényeket hallgat, meg sok minden más, egyébként számára a freedivinghoz is nagyon fontos és nélkülözhetetlen dolgokat! Boldog, hogy két nappal a nyelvi kurzus előtt már egy szakmai kurzuson ül. Szépen lassan megérti, hogy az ausztrál úszósport miért tart ott, ahol tart: ez a fajta úszástechnikai képzés nem merül ki egy tempókat bemutató ábratáblázatban. Jó, a magyar úszósport sem rossz, de milyen lehetne!

Amiért nem boldog a goose, az az, hogy furán néz rá mindenki, nem csak a libák. Ja, hogy ti mind osztálytársak vagytok ezen a sportfőiskolán? Szevasztok, én meg from Hungary. Tudjátok, akinek a legnagyobb szüksége lenne a könyvre, de mivel utólag könyörögte be magát a kurzusba, plusz kurvasokat késett, nem jutott, na az.

Délután gyakorlat, medencei. Jól megy. A legkevésbé szimpatikus, erősen latinmacsó Nickkel kerülök párba, akitől nem hogy burritot kérnék hamarabb, mint segítséget, de még valami kolumbiai maffiafelirat is olvasható a hátán.  Aztán persze olvad a jég – dolgozom rajta a gázpörzsölővel serényen –, így végül megbarátkozunk. Ugyanakkor látom rajta, maradok a messziről jött hülye. Persze, nehéz annak, aki a medencetér akusztikájában minden egyébként sem ismert kifejezést félreért, és inkább csak utánozza a többieket. Azokat is, akik nem jól csinálják. Mindegy, gyerekek, a lényeg, hogy végre uszodában vagyok hetek óta először, nem?

Visszabuszozás. Vasárnap még ritkább menetrenddel ugyanez előről, már csak 20 perc a késés, de… Hoppá, új tanár van, akit viszont egyáltalán nem értek. Dejó, dejó! Szuper! Már csak ez hiányzott! Félrehívom manipulációs szándékkal: szóval háj, hibát követtem el, hogy ilyen hamar jelentkeztem, holnap kezdődik az angol nyelviskolám, de azt hittem, hogy stb. Nem akarok dolgozni, csak le akarok vizsgázni, de nem értek semmit, nincs könyvem, Bondi-ról jövök, nincs vonat, eláztam, öt darab húszéves lánnyal kellene beszélgetnem valamiről, amit nem értek, csoportmunkában, haddnemá… Nem szeretnék ma gyerekeket tanítani, mert már csak az kell, hogy ők is kiröhögjenek, ha nem fogom nekik érthetően elmagyarázni, hogyan szorítsák le a rüsztjüket, különben is… Kibasztam hetven rugót az ablakon? Tessék nyugodtan megmondani, őszintén, amit gondolni tetszik. Teccik érteni? Tetszik! Nagyon aranyos tetszik lenni, Fiona néni, istenemre mondom. A Shrek felesége, az nem ilyen aranyos!

Krikett

Fiona néni azt mondta, menjek el egy másik kurzusra, amit ő tart, majd figyel rám, beszéljem le a központtal, hogy máskor vizsgázom, egyébként pedig 2 hónapon belül csináljam meg, különben a rendszer kidob. Köszönöm, csókolom. Ebédszünet. A magyar körülnézni indul: milyen is egy jóhírű ausztrál sportszakmai főiskola, a Barker College. Nem rossz. Épp krikettmeccs van. Egyébként is érdekel az ilyesmi, mégha a szabályokról fingom sincs. Látványos, elegáns. Én nem tudtam, hogy ez ennyire nagyon fehérgalléros sportág. A lelátón kotló Ralph Laurenek és oldalbordáik egytől egyig luxusautókkal érkeztek, a parkoló mint valami exkluzív vámraktár.
Fényképezem az ápolt gyepen napsütésben andalgó suhancokat, és azon gondolkozom, a két emberen kívül, aki üt meg dob, szóval rajtuk kívül itt még ki sportolhat rendszeresen vajon… Komolyan nem tudom. A baseballban legalább több embert vonnak be a játékba. Nem értem, na mindegy. Bár jómagam oldalzsebesben nyomulok, azért felmászok a lelátóra, hátha tudok egy-két képet csinálni, mielőtt kidobnak és a családfámat is ágastul-gyökerestül tépik ki a helyről. És nem! Beszélgetésbe keveredek egy 51 éve a Barkerben játszott öregúrral, aki készségesen osztja meg velem az információkat, amik a játék nézését még élvezetessé is teszik. Most már tudom, miért lazsál szinte mindenki, ki mikor kerül sorra, és egyáltalán mi a cél. Ekkor az órámra pillantok, és rájövök, hogy az ebédszünet több mint egy órája véget ért. A pofátlanság teteje, de Fiona nénihez én már nem megyek vissza, az egyszer biztos. Néhány héten belül úgyis találkozunk…

Hitchcock

Nem tudom, eddig hogy nem vettem észre, de a nembarátom papagájokból rohadtul sok van ám – talán a belvárosben kevesebb. Itt patkánynak tartják őket, bár szerintem a patkánynál kettővel szebbek és hárommal méltóságteljesebbek. A lényeg, hogy nem szeretik őket, mert a kerítéseket tönkreteszik a karmaikkal és csőrükkel, meg fél tőlük a többi madár, így a közelükben több a rovar. Akárhogyan is, ha Alfred bácsi korszakalkotó moziját nekem kellene újraforgatni, nem kizárt, hogy ezeket a jószágokat rosszaságokat használnám fel a nyomasztó légkör megteremtéséhez. Át kellett sétálnom egy parkon, ami fullon volt a gyurikkal. Hát, mit ne mondjak, dobott ki a gép emléket, egyet biztosan. Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan egyszerre támad be az összes bólogatógép, a futásommal pedig csak tovább rontom a helyzetemet…

Persze csak viccelődöm-bolondozom, nincs ilyen jellegű para. Olyan aranyosak, hogy mindet kalitkában tartanám! Egyébiránt azt hiszem, mást is megihlettek már, Turramurrában például láttam egy hatalmas graffitit, aminek fő témáját egy ilyen hófehérke adta. Fénykép egyelőre azért nincs, mert egyébként is komolyabbnál komolyabb graffitik vannak, külön bejegyzést és albumot fogok szentelni nekik.

Másik madaras élmény: első nap ültem a teniszpályák lelátóján, éppen a szépen elkészített fullburgeremet tuszkoltam befelé, amikor mellém sétált egy galamb. Oké, mondhatnád, a galamb az galamb. De ez szürreális volt: valami hatalmas tűvel volt átlőve a mellkasa. Alul bement, felül kijött. Fehér kis mellénye csupa vér volt, és lépni sem tudott tőle rendesen. Annyira furcsa volt ott látni… Belegondoltam, hogy ez most vajon valamiféle jel akar lenni, vagy mi a szar? Adjak neki a kajámból vagy ne? Közelebb ne jöjjön, mert még a végén meg találja szúrni a lábamat azzal az éces tűvel, azt’ nézhetek! Ekkor az eső elkezdett szakadni, és nekem be kellett mennem. Szerencsére vagy sajnos? Most lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem etettem meg. Elszállni még láttam. Azzal próbálom elhesegetni a vele kapcsolatban azóta fel-felröppenő gondolataimat, hogy egyszer láttam egy cikket (és illusztrációt) egy gólyáról, aminek egy nyíllal volt átlőve a nyaka, és abban a cikkben az állt, hogy a gólya valami 12 éven át mindig visszatért a kéményére, egyszóval nem az extrém piercingjébe pusztult bele. Hát, a legjobbakat, galamb! Én megemlékeztem itt rólad, sok galambnak ennyi sem jut. Légy erre büszke, és szerintem indítsd a Szent Márk téri haknit, vagy csatlakozz egy vándorcirkuszhoz, a kardnyelő és a fakír hozzád képest lófasz. Illetve – ha gondolod – konzultálj kutyaharapott postásokkal, feltéve, hogy a tiéd is munkahelyi baleset volt. Szevasz.

Érdekességek

Hornsby-ból hazafelé elaludtam a buszon, nem kicsit. A végállomáson – ameddig véletlenül sem kellett volna elmennem – egy thai nő ébresztett fel. Van az, amikor az ember rémálomból ébred. És ezek szerint van az is, amikor rémálomra ébred. Nagyon aranyos volt és kedves, hogy szólt, de mindemellett annyira csúnya, hogy konkrétan megijedtem tőle, amit hallható hanghatás kísért, nevén nevezvén egy „vá-áá”. Erre ő is megijedt, és láttam rajta, egy pillanat alatt bánta meg, hogy szólt, és ha rajta múlik, a következő alkalommal ember is fog ott aludni, ahol a buszok. Egy kisbalázs.

Viszont, ha már ennyit buszozunk ma, elmondom hát mindenkinek, hogy figyelmes lettem egy nagyon jó megoldásra: a buszok üléshuzata gyárilag taggelt. A kis faszoknak így egyrészt nincs ingerenciája összebaszni, másrészt, ha mégis lenne, soha többé nem találnák meg alkotásukat, ahogy senki más sem figyelne fel egy láthatatlan műremekre. Alkalmaznám.

Már rég akartam mondani, hogy a víz tényleg fordítva folyik le: az óramutató járásával ellenkező irányba. Azt hittem, ez csak egy mendemonda, de nem.

Minden ablak toló-. Vagy oldalra, vagy ellensúllyal függőlegesen. Ez ilyan angolszász dolog, gondolom. Na mindegy, szóval semmi sem az, ahogy a szittya megszokta. Minden más egy kicsit. Valami nagyon, de a lényeg, hogy semmi sem ugyanaz.

Fachschule

Az iskola profi. Minden tekintetben kifogásolhatatlan. 8.30-tól 10.30-ig vannak a reggeli óráim, utána egy óra szabadon választott (én eddig dvd-zni jártam, de olvasni, beszélgetni és online teszteket kitölteni is lehet, a lényeg, hogy valahol ott kell lenni igazoltan), aztán ebédszünet, majd 12.30-14.30-ig a délutáni órák. Mivel fél háromkor végzem, ezért szerintem egész sokat fogok tudni dolgozni, ha végre-valahára lesz munkám. Mondjuk kellett az iskola, így most már intézem az adókódomat, aztán belevágok valamibe. Visszatérve: a tanárom Tod, aki úgy néz ki, mint a Showder Klubból Dombóvári Kristóf, csak magasabb, vékonyabb, és valószínűleg angolul is jobban tud. Nagyon jófej, laza és közvetlen. Apropó, csoport: az egyik legjobb advanced, azaz haladó, 600-as csoportba kerültem (100, 101, 102, 103, 200, 201, 202, …, 503, 600, 601, 602, 603) az első napi teszteknek és beszélgetésnek köszönhetően. Ketten vagyunk újak a csoportban, folyamatosan rotálódnak az emberek. Van egy brazil és egy svéd srác, a többiek lányok. Négy holland, egy cseh, egy német, egy spanyol. Havonta van felmérés és új csoportelosztás. Nem is tudom, mit mondjak még. Elég hasznos minden, amit tanulunk. Késés nem lehet, különben nem engednek be az órára, és így nem leszel leigazolva, viszont az órák 80%-án meg kell jelenni, vagy kibasznak a suliból, és így az országból is. Hasonló a helyzet a nem angol nyelvvel is. Ha meg akarsz szólalni az anyanyelveden, el kell hagynod az iskola épületét. Háromszor figyelmeztetnek, utána repülsz. Haza. Akinek órán megszólal a telefonja, az választhat: táncol vagy énekel. Todot most két napig Virginia helyettesítette, akinek hihetetlen magával ragadó természete van, állandóan nevet, mosolyog, nagyon jókedvű, segítőkész, kedves, szóval hihetetlen tanár. Szívesen tanul nála az ember, nem unja az órát stb. Megszólalt a telefonja, és mivel a szabály rá is vonatkozik, elénekelte a Summer time-ot (… living is so easy), de úgy, hogy beszarsz. Mint kiderült, énektanár is. Én így élőben acapella még nem hallottam énekelni senkit. Nem akarom többé Todot!

Vettem egy Arnette napszemüveget, mert a másik nem volt elég junkie. Jaj, micsoda majom vagyok! Mondjuk, nagyon tetszik, boldog vagyok vele. Meg vettem egy szalmakalapot is, mert anélkül nem bírnám. Közben érkezett két új lakótársunk, így már azt mondanám, Bondi Little Italy negyedében lakom: újabb két olasz, ez alkalommal lányok, Alice és Elisa Velencéből. Roberto-val és Sergio-val valószínűsítjük, hogy leszbikusok, amivel persze nincs az égvilágon semmi gond. Robi szerint nem biztos, Sergio-val szerintünk száz. Rendesek, aranyosak, lehet velük beszélgetni, ez a lényeg.

Hát itt ilyen a lomtalanítás...

Welcome party

Roberto engedélyt kért és kapott (tőlünk, a házinéni szerint ugyanis no martini, no party), hogy meghívja a barátait, akiket többnyire a munkája során ismert meg, vagy egyszerűen csak olaszok. Tartottunk hát egy nemzetközi estet, ahová mindenki hozott valami tradicionális kaját. Így esett, hogy kedden este a boncolás olasz, spanyol, mexikói, francia, orosz, német, svéd és japán fogásokat is kimutatott volna a béltartalmamban. Magyar nem volt, mert én légiósként a világbajnok olasz válogatottban vendégszerepeltem. Jó sok új ismerőst szereztem, így már valamivel jobb a helyzet. Találkozom velük itt-ott, összefutunk a suliban, a strandon, voltunk a Beach Roadon is egy helyen, ott is mindenki ismerősként köszöntött már. A buli igazán jól sikerült, bár másnap kissé cefremámoros állapotban érkeztem meg az órára, ahol egy tánccal kellett kezdenem, miután 20 perc késéssel a második napomon még sikerült bekönyörögni magamat az osztályterembe…

Sculpture by the sea

Évente egyszer megrendezésre kerül egy speciális kiállítás a világ talán legeredetibb galériájában: a Bondi Beach-et és Bronte Beach-et összekötő tengerparti sziklasétányon és az útbaeső parkokban. Háttérül a végeláthatatlan kékség szolgál, mondanom sem kell, hogy szabadtéri alkotásokról van szó. Mindig is imádtam az elvont szobrokat, ez alkalommal is láttam néhány igazán lebilincselőt. Az egésznek együtt (hely + szobrok) a tizes skálán minimum huszast adnék, a kúlsági faktora pedig egyszerűen kalibrálhatatlan. Nem írnék ezzel kapcsolatban semmi mást, a képeken számon lehet kérni az ezer szót.

Surf

Miután hétvégén veszek néhány órát egy mexikói haverunktól, jövő héten szerintem beruházok valami nem túl drága deszkába. Valószínűleg használt, de jó deszkába. Otthonról pedig várom a csomagot a szörfruhámmal és a többivel… Jaj, bárcsak mindenki máshoz hasonlóan már én is neoprénben, mezítláb csattoghatnék le suli után és munka előtt – vagy munka után, kit érdekel – a partra! Deszkával a hóna alatt valószínűleg még a pirosnál is másképp várakozik az ember.

Megérkezett Sydney-be Juri is, akivel ugyan nem sokszor találkoztam ezidáig, és arra sem feltétlenül kristálytisztán emlékszem (-szünk), de olvasom a blogját, telefonon beszéltünk is már többször, hamarosan összehozunk egy találkozót. Várom.

Egyébként meg El Nino

Azt beszélik, minden ötödik évben őrületesen forró és esős a nyár itt Ausztráliában annak köszönhetően, hogy a Dél-Amerika nyugati partvidékére jellemző El Nino nevű időjárási jelenség beszorul, hatásai pedig idáig gyűrűznek. Hát ezért esik folyamatosan, amióta itt vagyok! Szerencsére már nem naphosszat, viszont egy-egy heves vihar garantáltan van. Amikor kisüt a nap, akkor viszont eszméletlen a meleg már most is. Tegnapelőtt strandoltam (persze előtte lekentem magamat), de az egyelőre 19 °C-os víz is nagyon, de nagyon jól esett…

Volt fürdetés, először érte sós víz a masinát, örült neki, nem sírt. Wayne egyelőre utazik, nélküle nem megyek le freedive-edzésre, úgy döntöttem. Jövő héten a csütörtök és péntek viszont már biztosnak tűnik. Nem alig, nagyon várom! Coogee-ra kell majd mennem, közel van hozzánk. Apropó Coogee: a hét elején láttak két állítólag elég nagy fehér cápát szörfösök arrafelé. Ezt csak úgy megjegyeztem, mert azért az itt sem jellemző, hogy egy nap több is felbukkanjon egyszerre.

Az üdvözlőcsomag tartalma 1 db baráti szervusszia, 1 db lapogatós ölelés, valamint a készlet erejéig 2 db puszi / 1 db pacsi fejenként. A változtatás jogát még jó, hogy fenntartom.