Ötharminc

Hosszú leszek, mondta a kígyó. Szórakoztató viszont nem, mondom én.

Legfeljebb, mint egy kígyó.

Mindenekelőtt Xavier Rudd, akitől rengeteg sokmindent töltöttem le, mert nekem nagyon bejön a lényeglátása, egyszerűsége, szövegei, összességében ez az egész lo-fi stílus. Nagy környezetvédő és szociálisan érzékeny ausztrál multiinstrumentalista (és ez a szó valóban létezik), akitől most viszont nem egy zenebohóc-produkciót, de még csak nem is egy didgeridoo-alapút választottam, hanem valami sokkal közérthetőbbet. (Ettől függetlenül érdemes megnézni a Youtube-on azt is, amit az összes többi hangszerével egyszerre művel. A szülei valószínűleg hangevők voltak, mert a fiatalúr meg van hintve érzékkel gazdagon.)

Gondolkodtam, hogy kihez hasonlítanám, de igazából csak erőlködöm, ha azt mondom, kicsit olyan, mint Fink a Sort of revolutionnal. Tök más. Talán csak mert az is lo-fi. Azt is szeretem Tessék rákeresni, és nemcsak belehallgatni, de néha hallani is. Mert Fink zenéje például olyan társ, akivel szívesen andalog az ember kettesben, miközben a világot szemléli. A végén majd adok egy kis Finket is, vagy képnézegetéshez. Most már muszáj lesz, ha tépem rajta az ujjaimat. Meglátjuk. Meghalljuk.

3, 2, 1… ignition

Azt nem is ecsetelném túl sokáig, hogy szümtükhel láthatóan beálltam heti egyre, mint a cirkuszi majom. Ez ne legyen baj, sőt. Így van hozott anyag, így lehet miből dolgozni.

Más: ahogy mondani szokták, evés közben jön meg az étvágy – ami szerintem úgy baromság, ahogy van, ha jobban belegondolsz. Viszont valami felütést muszáj volt kitalálnom, és mielőtt felismertem, hogy ez a frázis valójában mekkora esze semmi, azt gondoltam, metaforának megteszi. Arra talán jó, hogy elmagyarázzam, mindig milyen kurva nehezen veszem rá magamat az írásra, aztán utána mennyire élvezem. A minden kezdet nehéz talán jobban passzolna.

Tehát minden kezdet nehéz, de szerencsére már csak folytatnom kell. Megtoltuk a járgányt, a gép forog, az alkotó meg pihenne, de várják a kijáratnál.

Érzed, hogy toporgom? Én érzem. Egymillió és még egymillió dolog tolul az agyamba. Amikor rákattintok arra, hogy új bejegyzés, pilótajelölt vagyok a centrifugában, épphogy csak a billentyűzetre nem hányok. Úgy döntöttem, ezen a héten megpróbállak titeket felkenni a szent freediving keresztvizével, aminek több apró popója is van.

Egyrészt szoktatlak titeket a vízhez, gyakorlom rajtatok a water familiarisationt, amit majd a kölkökkel is kell.

Másrészt ugyebár az angol mellett a szabadtüdőzés az, amiért egyáltalán szedtem a sátorfámat. Aki kihagyta volna a vonatkozó bejegyzésemet, annak be van írva a feketepont, tudomásul vétel után szépen visszalapoz, elolvas, és nem hivatkozik hetedikben is arra, hogy neki tüszős mandulája volt a zsé betűnél, úgyhogy nem szeretne a Zsolnayról írni.

Harmadrészt – és ez most tudatosult bennem is – immár egy éve, hogy jó útra tértem. November 27-én volt egy esztendeje, hogy elpattant az utolsó cigi, a többiről pedig inkább nem is szeretnék beszélni. Ami ennél ugyan nem fontosabb, de legalább ennyire, az az, hogy valahogy decemberben kezdtem el újra úszni és odafigyelni arra, hogy szépen lassan felépüljön a rendszerem, ami szándékaim szerint lehetővé teszi az egyre jobb és komolyabb eredmények elérését.

Azt a mindent! Ha visszagondolok, mennyire rohadtul nehezen kezdődött, és milyen energiákat kellett mozgósítanom, hogy télen (mezítláb mondja ezt most, muhaha, immár muhaha-haha-hahhaha – a szerk.) felkeljek a rohadt sötétben kétszer 4.40-kor, kétszer 5.40-kor a héten, és csobbanjak, akkor azt kell mondanom, hogy a „minden kezdet nehéz” továbbra is, de átvitt értelemben bizony az „evés közben” is megállja a helyét. Pontosítok: akkor nem tűnt nehéznek, most viszont már nem tudom, honnan merítettem. Szerencsére már nem is kell ezen gondolkoznom, az alapozás megtörtént, a falakat felhúztuk, tető alatt biztonságban.

Szükségem volt erre a változásra így, ebben a drasztikus formában, és cseppet sem bántam meg. Nem lennék most itt, és nem lennék az az ember, akinek a bőrében igen csak jól érzem magamat. Faszán renovált templom ez így most, na. Sajnos nem állami pénzből, de hát válság van.

Miután így felszoptam magamat, elnézést kérek mindenkitől, de már hazafelé úton is tudtam, hogy ez egy olyan bejegyzés lesz, ami inkább naplórészletnek minősül majd, sem mint publikus bloganyagnak, de mint mondtam, nem írok külön, szeretném majd egyszer visszaolvasva magam is felismerni az érzéseket, amiket éppen – érzek.

Szövegíró, tee. Fejezd már ki, vagy legalább be magadat! Érzéseket érzel, mi? Mi a szart csinálnál velük egyébként? Sznob pöcs. Játssza, hogy elfelejtett magyarul. Utálom az ilyet. A kurva nénikéjét, maradjon is kint az ilyen. Az idegen anyagot kilöki a díszmagyar nemzettest, ugye? Zárójel bezárva.

A sporttal való második házasságom első évfordulóját PB-kkel, azaz personal bestekkel, egyéni csúcsokkal szeretném megünnepelni. És most akkor jöjjön egy kis szakma: nem szánom száraz anyagnak, mert eleve vizes – mindenki átrághatja magát rajta, pépesítem, ahol érem, nyugi van. Olyanok leszünk, mint a császárpingvinek: hat hónapig előemésztem nektek a halacskát, hogy aztán a szátokba böfizhessem, picinyeim. Nyisd nagyra a szádat, mondd á. Egyet anyuci kedvéért, egyet apuci kedvéért… Hamm!

Gügyögve megyünk tovább. Gűgyőgveee…

Van nekem egy edzésnaplóm, amit minden képzeletet felülmúló részletességgel vezetek, de mivel magam is kissé túlzottnak és betegesnek tartom, ezért inkább nem citálnék belőle ide részleteket. A lényeg, hogy ez az edzésnapló tartalmaz úgynevezett éves célkitűzéseket, amiket a héten szándékozom teljesíteni. Nem csinálok belőle titkot: a 2010-es cél statikus apneában (STA) 5 perc 30 másodperc, dinamikus uszony nélküli apneában (DNF) pedig 100 méter.

Hivatalosan 4:41-es és 75 méteres PB-kel (personal bestekkel) indultam útnak, de ezeket még április-májusban úsztam, ami után következett egy kőkemény nyári alapozás. Azért nyári alapozás, mert nekem idén ugye nyár-ősz-nyár a menetrend, és erre a mostani, itteni nyárra akartam kihegyezni magamat. Alapozás alatt azt értem, hogy rengeteg gyilokfutás, klasszik úszás és parasztkondi vette át az apnea helyét, mondhatni, a szívem és az izmusz kiszorította a tüdőmet az első két helyről. Továbbra is dobogós, tovább is van, mondom még.

Itt és most az ideális hetem a következőképpen néz ki: kedden Sydney belvárosában, a Hyde Park tőszomszédságában, a Cook and Philipp Aquatic Centerben edzem a többiekkel. Csütörtökön és pénteken Coogee-n a Diggers Clubban, hétvégén pedig nyíltvízi mélységi, azaz open water depth trainingek vannak, ez változó. Ennek értelmében PB-menetrend úgy fest, hogy (és egy kis gyorstalpaló, talponálló, kinek mi)

·  kedd STA (static, tehát statikus apnea, azaz mozdulatlan levegővisszatartás medencében, arccal lefelé > itt az eltelt idő számít),

·  csütörtök DNF (dynamic no fins, azaz uszony nélküli víz alatti úszás medencében > itt a megtett távolság számít),

· péntek DYF (dynamic with fins, azaz víz alatti úszás uszonnyal medencében > távolság),

· szombat-vasárnap CNF/CWT/FIM (constant weight no fin, azaz mindenfajta segítség és eszköz nélkül merülsz egy levegővel olyan mélyre, amennyire tudsz, és jössz is persze vissza a felszínre lehetőség szerint nem ájult állapotban; constant weight, az előző, csak uszonnyal; free immersion, ami pedig végülis kötélmászás a mélybe és vissza > valamennyi mélységi diszciplína – csak hogy higítsuk a magyart),

· (VWT-vel és NLT-vel, azaz változó súlyos és no limits merülésekkel egyelőre nem foglalkozom, de minden bizonnyal később, néhány év múlva majd szeretnék – na majd akkor elmagyarázom, stréberek szorgalmi gyanánt visszalapozhatnak szeptemberig).

A szombat-vasárnapi összes merülésem PB-nek számít majd, mert egy csikasz vagyok, zöld a fülem, meg lehet nézni, azokat mért körülmények között eddig nem próbáltam.

Huzat van, csapongok az ajtókkal együtt én is, megbocsáss. Belekapunk mindenbe, mint a szél, vagy mint a nemnormális kisgyerekek a karácsonyfa alatt, de csak azért, mert nem akarom lelőni a poént (ami, lássuk majd be, csak és kizárólag nekem poén). Az utóbbi hetekben tehát rengeteg edzésen volt alkalmam részt venni, és nagyon jó brigád vesz körül. Minden edzés után elmegyünk valahová kajálni, rengeteget faggatom őket, mindenki nagyon segítőkész. Ron, egy kb. 45-50-es faszi például rendszeresen hoz-visz, nem kell buszoznom, és ezzel rengeteg időt takarít meg nekem. Eszméletlenül hasznos, hogy napi kb. húsz percet oda és ugyanannyit visszafelé is pofázunk, mert az ő ausztrál angolja igazi állatorvosi ló: van benne minden, amivel listeningnél zavarba lehet hozni az embert, aki azt hiszi, tud angolul (csak két példa: a ’know’ az természetesen „náa”, illetve ami talán jobban érzékelteti, az a ’five’, azaz a „fuójv”). Á, ezt nem is lehet így elmondani. Majd csinálok rejtett kamerás felvételeket, az lesz. Aztán bekapom a brét, mint a wikileaks-es fazon.

Vicces egyébként, hogy Wayne hiányában is milyen jó kapcsolatot sikerült kialakítanom mindenkivel. Wayne nem más ugye, mint az egyetlen ember, akivel konkrétan kapcsolatban álltam, mielőtt megérkeztem, és az egyetlen, akit sohasem láttam: a Sydney Freedivers és az NSW Spearfishing elnöke, aki néhány hónapra épp Quennslandbe utazott dokumentumfilmet forgatni a szigonyozás népszerűsítéséhez és szélesebb körben való elfogadtatásához – szerencsétlen. Mindenki nagyon sajnálja, hogy ilyen szar munkája van.

A hétvégét bizonyos szempontból becumiztam, bizonyos szempontból semmiért nem cserélném el. Beszoptam, mert a brigád a Glenbourne-tóhoz utazott merülni, és én nem tarthattam velük. Glenbourne körülbelül három és fél órára van Sydney-től, édesvíz, 120 méter mély és a vadonban van, a szó jó és legrosszabb értelmében véve is. Kétnapos, merülések folyamatosan, épített úszóplatform a felszínen, tökéletes körülmények, reggel-délben-este barbeque (röviden: barbizás), egyszóval: elviselhető… Na én ezt kihagyni kényszerültem az úszásoktatói mizéria második felvonásának köszönhetően, de sebajtóbiás, mert ezen a hétvégén ugyanott ugyanazokkal, másrészt meg csodában volt részem, majdnem jelenésben, mondhatni.

Na nem a kurzus volt csodás, bár arra sem érkezhet panasz. Harbordba kellett mennem, a hétvégi közösségi közlekedést (életemben először írtam ezt le) ismerve ez elég fájdalmas volt: szombaton a 6.43-as busszal mentem el itthonról, hogy fél 9-re odaérjek, és így is épphogy csak beestem (a hétvége mindkét napján fenomenális öt, azaz 5 órát sikerült aludnom). A kurzus sokkal jobb volt, mint legutóbb, mert több volt a külföldi (három-négy) és a csapat átlagéletkora sem állt meg 17-nél, velem együtt és nekem köszönhetően 19-nél, mint legutóbb a Barkerben… Voltak idősebbek is, a tanár is sokkal jobb volt, nem mellesleg már minden szart kiválóan értek, talán ezzel kellett volna kezdenem. A Harbourd Diggers Club (sok Diggers Club van, ez amolyan műfház művházszerűség, csak épp katonai ideológián / megemlékezési alapokon nyugszik) elég színvonalas otthont adott a tanulásnak, bejelöltem a helyét, meg lehet nézni.

Viszonyíts, jobbra fent

Freshwater és Curl Curl között félúton

Na és itt jön a képbe a csoda. Rájöttem, OZ-ban miért nem akadnak fenn az emberek az apróságokon, miért nem bosszankodnak még akkor sem, amikor pedig még akár elfogadható is lenne: mert mindenhol van valami, történik valami, látható valami, ami pillanatok alatt feledtet mindent, ami rossz, és előhívja az emberben szunnyadó összes örömöt, az arcra csalogat minden megbúvó, felhőtlen gyermeteg boldogságot.

Ezen a szombaton számomra egy olyan szürreálisan gyönyörű és megmagyarázhatatlanul elszigetelt különszobát adott a véletlen, hogy pfff – ez alkalommal a lehető legjobb értelmében vett pfff, ami inkább vááá. Történt, hogy ebédszünetben le akartam sétálni Freshwater Beach-re, hogy elfogyasszam a reggel 6-kor gondosan összetákolt szendvicseimet – szendvicsben tényleg jó vagyok. Gondoltam egyet, én bizony nem fogok körbemenni, megpróbálok leereszkedni a sziklákon. Nem kellett Stallonénak lenni, és igaz, hogy eleinte papucsban, de aztán románosítva indultam tovább az egzotikus susnyán át szépen lassan lefelé.

Jó étvágyhoz szól a táj

És egy húszméteres függőleges után megálltam, mert nem hittem el, hogy annál jobb helyre ember valaha kerülhet. Egy tökéletesen vízszintes, nagyjából tíz négyzetméteres, keménylombú babér- és leandererdővel körbevett sziklateraszon kerestem az államat, és csak remélni mertem, hogy nem esett le a homokkal borított strand irányába, mert abban a dús vegetációban nehezen találtam volna meg, annyi szent. A nap ugyan nem sütött, de az óceán mesésen hullámzott, és először figyelhettem meg, ahogyan a CSI: Miami képi világának felhúzott szaturációját is meghazudtolóan élénk zöld-sárga-kék színekben pompázó papagájok lila és fehér virágkelyhekből szipogják az összegyűlt friss harmatcseppeket. Itt tennék egy pontot.

Peti és Pityu

A világ legexkluzívabb lounge-dzsában falatoztam a világ legfinomabb szendvicseit. Bekezdés vége.

A rögvalóságba visszacsöppenve csak annyi, hogy minden tökéletesen sikerült a két nap alatt, az oktatás nem fog gondot okozni, a vizsgáim megvannak, már csak egy online vizsgát kell abszolválnom, valamint 20 leigazolt gyakorlati órát tartanom egy kvalifikált oktató instruálása mellett. Azt hiszem, ezekkel sem lesz gond.

Na de ha már dolgozunk: ami a vendéglátást illeti, a szezon elhunyt. A héten három napig szakadt az eső. Halálhörgés-siralom. Nem vesznek fel embereket, amíg nem stabilizálódnak a körülmények. Márpedig nem fognak, mert ez a nyár állítólag végig ilyen lesz (El Nino), és így elég nehéz munkát szerezni a vendéglátásban, mert aki bent van, az minden műszakot igyekszik megfogni magának abból a kevésből, amikor egyáltalán kinyitnak a helyek. Új emberekre ilyen formában nincsen szükség. Másrészt – szintén csak hallom, nem vagyok én az ökonómiai tudományok doktora – kevesebb a turista a válság miatt, és ha csak ilyen formában is, de az ausztrál gazdaságot - szűkebben az itteni horecát - ez azért érinti. Hm. Nem tudom. Annyi biztos, hogy visszatértem a kiindulóponthoz, és ráfekszem az úszásoktatásra. Jobb a pénz is, több a lehetőség is.

Olyannyira, hogy összeismerkedtem két brazil lánnyal a tanfolyamon – minő csoda, mellettük ültem –, mindketten papír nélkül oktatnak egy iskolában, és meggyőztek, hogy nekem is ott a helyem. A papír persze később kellhet, de azért jó tudni, hogy 25 dollárt így is össze lehet rakni óránként. Szóval Joyce és Suelene. Nincs velük gond. Úgy ismerkedtünk meg, hogy a buszmegállóban, ahol hajnalok hajnalán ültünk,  – fogalmam sincs, hogyan – a lábamra esett egy gyík, amire hirtelen ijedtemben annyit mondtam „á”, és felugrottam. A gyík körülbelül hat, azaz 6 centiméteres lehetett, de annyira váratlanul ért, és érezhetően annyival nagyobb súlya volt, mint egy rovarnak, hogy azt hittem, valami nagyobb nemszeretem pók. A helyzetkomikum a lányok sírva-visítva röhögését eredményezte. Eztán kezdtünk el beszélgetni, és miután kiderült, ugyanoda tartunk, melléjük szegődtem. Gyíkarc – hogy a klasszikus Steven Stifflert idézzem.

Másnap vasárnap, még ritkább közösségi közlekedés, még nagyobb csoda: Mészáros Bence az egyedüli utas a 6.10-kor menetrendszerint induló Manly Ferry-n, a világ egyik leglenyűgözőbb kompjáratán, közvetlenül napfelkelte után. Megszülettek azok a képek, amiket minden eddiginél jobban szeretek.

Tényleg, majd' elfelejtettem, képek itt.

Személyes kedvencem

Egy dolgot már biztosan bevéstem. Egy olyan dolgot, amiről az ember akkor is hajlamos néha megfeledkezni, ha korábban egyébként alkalmazta: mindig nézd meg, mi van a mérleg másik serpenyőjében. Hatás-ellenhatás. Egyensúly. Karma.

Manly Ferry

Ha szar a reggel, ne küldj el rögtön a picsába, amikor azt mondom, nézd a jó oldalát. Ha elküldesz, lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy a reggelnek sokszor nincs jó oldala. Legalábbis úgy tűnhet. Ilyenkor várj. Várd ki a megfelelő pillanatot türelmesen. Horgássz a hétköznapokban. Csomó jó kapás van, és egyszer minden rossz szériá véget ér. Leveszik a műsorról, és jön helyette valami jó, valami új.

Horogászok

Ne csak nézz

De nem fogok okoskodni. Csak jó újra jól látni a világot. Jó újra balanszban lenni.

Eszembe jutott még egy-két dolog a freediving témához, úgyhogy lassan visszakanyarodnék a kikötőbe: Chris és Ben rengeteg CO2-, illetve O2-táblát csinál, a PB hetem után én is csatlakozni fogok hozzájuk. A CO2, azaz szén-dioxid tolerancia tábla lényege abban áll, hogy egy ideig magasan tartod a szervezeted szén-dioxid szintjét (Bill? Szén-dioxid szint? Így? – a szerk.), hozzászoktatva ezzel a szervezetet a tartós CO2-túltelített állapothoz. Egy CO2-tábla a következőképp néz ki, csak a példa kedvéért: 2 perces statikus széria folyamatosan csökkenő pihenőidővel, azaz mondjuk 1:30-as pihenidőről indulva 10 másodpercenként csökkentve, egészen addig, míg az utolsó 2 perc előtt már éppen csak egy lélegzetvételnyi időd marad… Elég kemény. Komoly statikus eredményeiket ismerve elég furcsa volt látni Chris-t és Bent, ahogyan az utolsó három-négy 2 percben szinte folyamatos hasi kontrakciókkal küzdenek, és egy egybefüggő kibaszott szenvedés nekik az egész. De a mélységért meg kell küzdeni, ahogy bármilyen eredményért bármelyik sportban. Az O2 tábla annyiban más, hogy ott a pihenőidő viszonylag rövid, de konstans (pl. 60 mp), viszont a statikus széria elemei egyre hosszabbak. Az sem egyszerű, de talán valamivel könnyebb.

A másik, amit a srácok csinálnak, az nagyon tetszik, kicsit hasonlít a kifújt levegős vízalatti úszáshoz, mégis más: úgy úsznak úgynevezett kivárásos 50 méteres dinamikus szériákat, hogy

A) úszás előtt egy perces statikot tartanak, és friss levegő vétele nélkül mennek neki az ötvennek;

B) féltávnál (25 m) megállnak egy percre, és csak azt követően jönnek vissza a második 25-re.

Ez utóbbi kőkemény. A pulzusod nem nyugalmi, a véredben sebesen cserélődik CO2-re az O2, már a statikot is nehezen bírod, pedig még vissza is kell úszni… Eszméletlen, ha az ember nem eszméletlen!

Apropó, 25 méter sincsen szigorú surface protocoll nélkül, és a legrövidebb úszás sem nélkülözi a felügyeletet/safety-t. Hülyét kaptak, amikor vázoltam nekik, hogy a 24*50 méteres, 1 perc úszás – 1 perc pihenős szériáimat egymagamban úszom…

Más. Kicsit más. Egyik nap valószínűleg nem nyújtottam ki megfelelően a tüdőmet edzés előtt, és – az izmokhoz hasonlatosan – meghúzódhatott, mert másnap úgy éreztem, mintha fájna egy kicsit. Rég elmúlt, semmi para, csak érdekes, hogy az ember tüdeje ilyet is tud. Valószínűleg hozzátartozik az igazsághoz, hogy kicsit túlszívtam magamat (milyen érdekes jelentéskülönbség van az eltérő kontextusnak köszönhetően – régen ezt a kifejezést kicsit másra használtam), azaz a teleszívott tüdőmet túlcarpingoltam, túlfújtam (amikor a gégefedő porc zárótulajdonságát kihasználva az ember az egyszerűen mérhető tüdőkapacitásánál nagyobb mennyiségű levegőt pumpál le a szájával a tüdejébe). Van ilyen, vigyázni kell vele, de vigyázok is általában. Most még jobban fogok.

Sőt, ha minden jól megy, a karácsonyi szünettől kezdve el fogok járni jógázni, nem is akárkihez. Tod, a tanárom thai-chizik (vagy hogy kell írni?), és mivel nagyon respektálja, amit csinálok, meg én is, amit ő, szoktunk beszélgetni óra előtt-után ilyesmikről. A héten is dumáltunk, és mondta, hogy mesélt rólam a thai-chi mesterének, aki megadta neki annak a jóginak a számát, aki Will Trubridge Bahamákon, Deans Blue Hole-nál tartott kurzusaira jár ki jógalégzést oktatni… Úristen, mondom, Tod, ha ezt összehozod nekem, akkor azt nem igazán fogom tudni meghálálni soha, nálunk nem annyira megy a thai-chi… Á, azt mondja, mind kiwik vagyunk (új-zélandiak), mi csak beszélgettünk, jógára te fogsz eljárni, nem én.

Vasárnap, jobb időben

Tervek tehát vannak. Lelövöm a poént is. Az elindított PB (personal best) hetem első, keddi állomásán ugyebár statikot csináltam. Felépített szériával mentem rá a hosszúra. Két perces pihenőkkel növeltem 2:00-ről félpercenként, azaz ment a 2:00, a 2:30, a 3:00, a 3:30, a 4:00 perc, majd egy négyperces pihenőt követően a hosszú. Elöljáróban annyit, hogy egyáltalán nem esett jól, már a 4:00 után mondtam Michaelnek, hogy az sem biztos, hogy 4:30 fölé fogom tudni tornázni magamat… Kértem a jelzést 2:00-tól fél percenként, 4:00 fölött pedig 15 másodpercenként. Úgy éreztem, a gyomrom még emészti a négy órája elfogyasztott ebédet, nem minden véredényke tud visszavonulót fújni, hogy az agyam vérellátásának szolgálatába állhasson, hát ez van, neki kell mennünk, már nem futamodhatunk meg, de nem is akarunk.

5 perc 30 másodperc

49 másodpercet javítottam a Zlínben teljesített előző legjobbamhoz képest. A munka meghozta gyümölcsét. Elmondhatatlanul boldog vagyok, és már a 2011-es célon töröm a fejemet. Persze jövő hét, Cook and Philipp, statikus edzés, ki tudja… Talán nem ebédelek. Talán megpróbálom. Ron már kérdezte. Jövőhét? 5:45?

Na de ne legyünk egysíkúak: Thales barátom hazatért Thaiföldről, kirándult egy picikét, ha jól számoltam, nagyjából három hetet. De már itt van, és ez a lényeg, megyünk szörfözni! Szemezek már egy deszkával is, de Thales szakértelmére bízom a dolgot, végül is ő az, aki már húsz éve nyomja Brazíliában, nem én. Csak jobban ért hozzá!

Választék

Hétfőn sikerült három órát aludnom a strandon, de 3 után, úgyhogy nem esett bántódásom. Olyen hatalmas hullámokat viszont még nem láttam Bondi-on, mint aznap. Ilyen makulátlan napsütésben és szélcsendben főleg: vízpermetben úszott az egész part. Gyönyörű volt, óriásporlasztó. Vettem néhány szörfújságot, a havi aktualitás természetesen Andy Irons halála, mindenhol őrá emlékeznek, és ez számomra külön öröm. Na nem a halála, hanem hogy én mindig azt hittem, ő a leges-legnagyobb. Amikor Pesten laktam, és volt Extreme Channel-em (nem a pornó, hanem a sport), mindig azt néztem, és mivel abban az időben sikerült kétszer legyőznie az egyébként előtte és utána is verhetetlen Kelly Slatert, én azt gondoltam, Andy Irons a legkirályabb. És nekem már örökre ő is marad.

Speedo-őrület. Aki mély angolos, az biztos tudta, hogy a Speedo ugyanolyan, mint a Nescafé, Post-it vagy Rotring, azaz már mint termékkategória-megnevezés van benne a köznyelvben. Ami nálunk a fecske, az itt a speedo. Ausztrália az ország, ahol értelmet nyer a kifejezés, miszerint „Egy Arena speedo volt rajta.” Számomra ez vicces. Na de nem is ez a lényeg, sokkal inkább, hogy megtettem, amit eddig nem mertem, és bementem egy Speedo boltba. Egy Speedo boltba, ami messze áll attól, amit európaiként eddig Speedo boltnak gondoltam. Ez itt olyan, mint Svájcban bemenni egy óraboltba, vagy Franciaországban egy borkereskedésbe. Vagy , vagy, vagy… Úristen, micsoda választék. Mindenből. Körülbelül húsz különböző fajta tenyérellenállás, deszka, hogy a speedokról már ne is beszéljek. Vettem is egyet szép AUSTRALIA felirattal a seggén, meg egy szimpla fehér csontszemüveget is, tudjátok, olyan gumi nélkülit. Ezek nem fontos részletek, de mivel én úszás-addikt vagyok, igenis van olyan fontos, mint bármilyen turisztikai célpont bárki másnak. Biztos, hogy fogok még venni ezt-azt.

Azt elfelejtettem volna mondani, hogy a tanfolyamon a szemléltető ábrákat és videókat olyan úszók legnagyobb pillanatainak kikockázása szolgáltatta mint Ian Thorpe, Grant Hackett és Suzy O’neill? Kéztartás, lábtempó, ilyenek. Nagyon élveztem. És nagyon sokat tanultam.

További öröm számomra, hogy ugyan a múlt héten lettem 29, a héten mégis újra nagy kisfiúnak érezhettem magamat: az említett speedo-ban a méretem ugyanis nem felnőttméret, tehát nem MAN, hanem BOY. A legkisebb MAN is nagy volt, a legnagyobb BOY viszont tökeletes. Akárhonnan nézem, most lettem nagyfiú. Kicsit benjaminbuttonos, de remélem, ez a folyamat ennyiben és ezzel a jóérzéssel be is fejeződött.

A héten felszaporodott az olaszaim száma, de szerencsére mára már sikerült stabilizálni a lakás állapotát. Egyik nap 8+1 felállásban nyomtuk. Volt itt két fiú, akik nosztalgiából bebocsátást kértek a szobánkba is, három éve ugyanis laktak itt. Azt mondja az egyik srác, hogy a szoba, a bútorok, sőt szinte minden változatlan, az egyetlen innováció a görgős sötétítő, a roletta. Egymásra nézünk Sergioval – te, baszod, ez nekünk is újdonság! Itt nyavajgunk minden reggel, hogy szó szerint hasunkra süt a nap, de naptej nélkül, szóval hétig konkrétan melanómát kapunk, ha nem vagyunk betakarózva… Napon meg takarózzon az, aki a szaunában is simán elalszik, nem? Szóval eddig patt volt a helyzet, de ezek szerint a susztermanók tegnap éjjel nem cipőket szögeltek, hanem Karen néni megbízásából nekünk tettek fel sötétítőt. Megy is Karen néninek a short message system item, hogy micsoda figyelmesség, igazán köszönjük, szuperjó, a fiúk a Wellington sztrítről. Jön az sms, hogy örül, hogy örülünk, de örülhettünk volna hamarabb is, mert az bizony alsó hangon egy éve ott van… Hm. A három fasz. Mi mást mondhatnék?

Oké, megvan, mondom. Képzeld el, ahogy edzésről jövet, este 10 körül kikönyökölve ute-ja (az az az alacsony felépítésű, kurvafasza V8-as pickupszerűség) ablakán Ron/45/elvált meglát egy csapat kiöltözött, láthatóan buliba igyekvő, picikét nagyseggű fiatal lányt. Megvan?

"Look. The McDonald girls."

Happy meal, geez.

Ja, mondtam, hogy szarok az Indexre? Majd, ha a hegy megy.

És akkor egy Finkkel intenék búcsút.

Tapasztok!