Hónap után

Képek itten e.

Hihetetlen, de az első máris eltelt. A másik hihetetlen pedig az, hogy tényleg soha nem tudom, mivel kezdjem.

Most talán egy coming outtal. Nem kárörvend, nem a botrányos fajtából. Legalábbis nem annyira… Lényegét tekintve persze ez is módfelett buzis, de vállalom: a szó szoros és kicsit talán átvitt értelmében is homokos lettem, miközben Bondi Beach-en fekve elvesztettem a szüzességemet, és megtörtént életem első, minden regulát és ritmust nélkülöző versírása. A művésznévválasztást illetően pedig úgy tűnik, eléggé egy irányba mutatnak a dolgok...

Sandy: A-way

I know the feeling already,

How people mean ’being nobody’.

I’ve had to leave my home

Just for being alone.

Down Under on my own.

’Why’ doesn’t exist any more.

I keep trying to forget past’s black hole,

Everyday and all the time

I have fun,

Sunshine, so that’s fine.

I’m not a poet.

Well, I won’t ever be.

It’s just a moment

When my thoughts attack me.

And you have to know: that’s not so easy.

I miss everybody I left behind

But the way out of the dark is that I’ll find.

That’s my only chance,

So forgive me if I broke the fence.

Next time you will meet another Bence.

(My English is an awful shame,

But tell me, who the fuck cares.

It’s just the beginning of the game.

Let's read someone else...)

Igen, most így beillesztve a postba ez inkább csak viccnek tűnik, meg már annak is szánom, pedig ott és akkor tényleg komolyan gondoltam. Pont egy fényképezési körmenet után voltam, a Szent Jobb tollra cserélte a masinát, útközben pedig George Michael stoppoló bogara könyökölt ki a fülemen. Ennek tiszteletére, meg mert ma még úgysem volt zene, meg mert szerettem ezt a klipet:



Langyos-langyos, meleg-meleg, forró! Tudtátok, hogy Sydney San Franciscoval és Amsterdammal karöltve szintén a világ egyik melegfővárosa? Én nem. Pedig Kings Cross kerületben nagyon sok meleg és leszbikus pár él, szinte csak. Cserébe vállalhatóan és kulturáltan. A tömegközlekedési eszközökön is elég sokukat látni, és ezzel ebben a formában tényleg az ég egy adta világon semmi baj nincs. Sydneyben is megrendezik a Meleg Büszkeség Napját, csak itt több százezren – Rákay Philip szerint pedig bizonyára milliónyian – vannak, nem beszélve arról, hogy heterok számára is nagyon érdekes és látványos.

Megragadom az alkalmat, és rá is horgolok egy másik témára, még pedig, hogy találkoztam Miklósi Atival, aki ugyan a legkevésbé sem meleg, de a cégnek a tulajdonosai, ahol dolgozik, és ahová én is elmentem állásinterjúra, na ők igen. (Nem túl erős átkötés, igaz? Ez van. – a szerk.) Szóval: Miklósi már harmadik éve él itt, egy dekoros-rendezvényes cégnél dolgozik. Nagyon rendes srác, tényleg anélkül segített, hogy ismertük volna egymást korábban. Írtam neki Facebookon, másnap már találkoztunk is, harmadnap pedig azon kaptam magamat, hogy Alexandriában ülök egy állásinterjún (apropó, a vonatkozó önéletrajzom tartalmazta, hogy két cégnél voltam már rendezvényszervező, azt megelőzően pedig az IKEA-nál raktározási vezetőként, a Weberer’s-nél pedig regionális accountként tevékenykedtem – csak hogy félreértés ne essék, miért is jelentkeztem…). A meló teljesen rendben van, a cég is, a pénz pedig pont annyi lesz – ha fogok tudni dolgozni –, amennyit megérdemel, aki elvégzi. Igazából rendezvényhelyszíneket kell építeni, hozni-vinni, raktározni, eszközöket rendben tartani stb. Diákmunkának kiváló, hétvégén jobb a pénz és több a lehetőség. Ha nem csúsztam volna le rögtön az első munkáról, már tapasztalatokkal kikövezett úton terelgethetném a sztorit, de sajnos, amikor az első műszakba hívtak, pont freedive-edzésen voltam, így a telefonomat nem kapkodtam felfelé. Mire visszahívtam őket, már késő volt. Még szép. Majd könyörögni fognak, nem?

Kitolatva a zsákutcából: az állásinterjú csoportos volt, össze is haverkodtam két új-zélandi sráccal, akik egy cambridge-i jelentkező akcentusán annyira ki voltak feszülve, hogy nem bírták abbahagyni az utánzását és persze az ordenáré röhögést. Viccesek voltak, szó se róla. De a cambridge-i is, mert amikor beszélt, tényleg nem tudtál túllendülni azon, hogyan lehet egy kibaszott professzor hanglejtését és modorát beleoltani az X-men filmek Wolverinjének külsejébe. Komolyan. Pajeszkirályság, dizájnborotva meg hajlakk. Megvan az, amikor Federer röhögőgörcsöt kap Nadal akcentusán? Na ezek ugyanezt csinálták, csak állásinterjún.



Velük jöttem vissza, jó arcok, bár nem akartam lebaszni a kedvüket azzal, hogy Rozsomákot legalább kritálytisztán értettem, őket viszont a legkevésbé sem. A munka egyébként nincs messze, a suliból fél óra alatt kiértem, nem mintha ez a kedves olvasót a legkevésbé is érdekelné.

Sajnos ugyan még eltulajdonított tarantinoi tollakkal sem ékeskedhetem, de azért én is ugrálnék egy kicsit az időben (mint Piel - a szerk.), így az összeszedetlen, így az igazi. Az interjút megelőzően házaltam ám a csak fele arányban hazugságokon alapuló önéletrajzommal is: alfától omegáig, szarhugyától mesevilágig mindenhova beadtam, amit csak értem, és amit csak elképzelhetőnek tartottam (megjegyzem, most veszett oda három A4-es oldalnyi bejegyzésem, csak hogy kiegyensúlyozott maradhassak). Ez mit jelent? Bármikor telefonálhatnak a következő helyekről, ámen: Domino Pizza, Kemeny’s, Laurie’s Vegetarian Takeaway, Rip Curl, Lorenzo’s, Platypus, Bavarian Bier Café, Italian Kitchen&Bar. Ez utóbbi két elég stílusos és szép hely, itt beszéltem az üzletvezetőkkel is.

Az előbbi sztorija a faéknél, sőt még talán nálam is egyszerűbb: a menedzser hölgy annyira gyönyörű volt, hogy nem igazán tudtam pluszban arra is figyelni, amit mond. Na jó, azért válaszolgattam, de annál többet mosolyogtam. Mint egy idióta. Jól van na. Azért megvakulni nem tudok, és nem is akarok. Magdolnának ezúton üzenem, hogy továbbra is indokolatlanul jól viselkedem, lassan magam sem értem magamat. Az Italian Kitchen története másszerű. Oda Robi csalt el, ő nézte ki a helyet, olasz, nyilván. A szar angoljával ezeken a helyeken tud igazán érvényesülni, mert likat beszél a tulajdonosok hasába, és inkább gyorsan felveszik, mint hogy tovább hallgassák. Hallgassa a chef, akinek segíteni fog… Na sejtheted, itt más volt a helyzet. Egyem a szívét, itt csak ausztrálok, írek és angolok voltak, akik jót mosolyogtak rajta, megsimogatták a kis buksiját, és megköszönték, hogy aranyos ugyan, na de ezzel az angollal nemá… Ellenben nekem volt egy elég sok jóval kecsegtető beszélgetésem a bármenedzserrel, aki az RSA-mtól tette függővé, felvesz-e a listára. Behazudtam, felvett. Ezért másnap elmentem RSA-ra, de erről mindjárt. Előtte még gyorsan elmondanám, hogy Robi veszekedett nekem egy olaszosat, hogy ő soha többé nem visz magával, mert hogy „én az első alkalommal megszereztem a munkát” (közel sem), és hogy egyébként is csak rontom az esélyeit, és azt se tudja, miről beszélgettem a nővel, mert egy szót sem értett. Hazafelé találkoztunk pár emberrel, és ő komoly sértődöttséggel adta elő, hogy én máris szereztem munkát, pedig neki van gyakorlata… Édes kicsim. Ne haragudj, maestro.

RSA. Responsible Service of Alcohol. Alapkövetelmény a kurzus, mindenkinek el kell végezni, aki olyan helyen szeretne dolgozni, ahol alkoholt (is) mérnek. Na most a kurzust egy megbízhatóan alkoholista bácsi tartotta… Nagyon szép helyen voltunk, nagyon szép nap volt összességében: egy felhőkarcoló felső emeletén volt a kurzus, sütött a nap, két félvér (dél-ázsiai featuring fehér) angyal közé sikerült beülnöm. Illetve ők ültek le mellém jobbra és balra, mert már nem volt máshol hely. Ez ám az élő sakk, gyerekek… Tanulság: ülőhelyet mindig okosan válassz. Megkérdeztem őket, hogy szeretnének-e egymás mellé ülni, amire az a válasz érkezett, hogy nem, mert akkor csak dumálni fognak, viszont tényleg figyelni szeretnének. Szóval úgy esett, hogy végül én tartottam őket szóval végig. Egész jól összehaverkodtunk. A kurzus öt órán át tartott, gyorstalpaló, a végén egy 30 kifejtős kérdést tartalmazó teszttel, ami annyira könnyű volt, hogy én segítettem nekik, pedig ők azok, akik már Ausztráliában is születtek. RSA pipa. Azért megjegyzem, nem teljesen haszontalan, tanultam néhány dolgot, amely információk birtokában a váci brigád egyes tagjai is átértékelnék az elfogyasztott alkohol mennyiségének kérdését… Oké, befogom, kussolok.

Juri jött, Juri látott, és Juri sajnos megy. Sikerült végül összehozni a találkozót, és személy szerint nagyon örültem neki. A sokórás beszélgetést követően úgy éreztem, lenne még miről. Nyúlhatott volna még, de sajnos lassan utazik haza a fiatalember, meg aztán vissza kellett vennie magát bele a dzsungelbe a pókok közé. Nem tudom, Jurikám, te hogy vagy vele, de én minden erőmmel annak fogok drukkolni, hogy folytathassuk a diskurzust valamilyen formában. Legyen úgy, hogy találkozunk még, amíg Sydney-ben vagyok, mert az azt jelentené, minden úgy alakult, ahogy alakulni fog, és végül sikerül Hollandiából Ausztráliába igazolnotok. Üdvözítő fejleménynek számítana, ha jól hiszem… Kitartást, elszántságot, szerencsét. Proszit!

Amikor a beach-en fókáztunk, nem értettem, Juri miért van annyira rágerjedve a témára, hogy neki mindenáron kellene egy közös fénykép az életmentők vezetőjével… Mondom magamban, a Jurinak nője van meg minden, érti ezt a fene. Aztán kiderült, igazából pont az oldalborda szeretné azt a képet, mert hogy ezek nem ám csak egyszerű életmentők: ők a Bondi Rescue főszereplői, így egy sokadik évadát élő reality-sorozat húsvérű celebjei. Ha Hollandiában ekkora siker, akkor már utánanéztem, és persze, hogy itt az osztrákoknál is nagy körülötte a hype. Főműsoridőben megy és imádják. Nagyon vicces, hogy tényleg itt forgatják, és tényleg reality, és tényleg azok a srácok a főszereplői, akik közül az egyikkel már ettől függetlenül is beszélgettem egyszer. Felbuzdulva az újonnan szerzett információn ma egész listening órán Bondi Rescue-t néztem Youtube-on, és tényleg fasza. Máshogy nézi persze az ember, ha nap mint nap reálban is láthatja. Pont ezért érdekes. Ízelítő következik.



Próbálok összefüggeni, úgyhogy itt megdrótoznám a sztorit egy utalással, ami a képekre vonatkozik: ha már sorozat, készítettem magam is kettőt. Nálam eléggé kedv kérdése a fotózás. Mindenáron nem fotózom, néha viszont kifejezetten fotózni indulok. Visszaülve hát a sorozat-téma hullámára, csobbanjunk még egyet-kettőt: csináltam egy sorozatot Karen néni, azaz főbérlőnk legújabb heppjéről. Egyik nap hazaérve arra lettem figyelmes, hogy a drága tulajdonos mindenhová retinaszaggató cédulákat helyezett egyáltalán nem kedves, sőt már-már fenyegető csupajószív megjegyzésekkel, amiben a keserű jövőt vetíti előre súlyos dollárokra történő hivatkozások formájában. Alább e remek sorozat egy nemes darabja. Szeretjük Karen nénit, örülünk, hogy gondolt ránk, hogy foglalkozik velünk, hogy úgy megy be a lakásba a cuccaink közé, hogy mi nem vagyunk otthon, és egyáltalán. Nagyon megtisztel bennünket figyelmességével, respektáljuk nevelési szándékait, ezért kis csapatunk úgy határozott, hogy Karen néni tiszteletére a legutóbbinál kétszer nagyobb létszámú nemzetközi estet tart, ahová a belépő mindenkitől egy saját felirat lesz. A rákkeltő színű papírtömböt ugyanis megtaláltuk a szekrényben, filcünk nekünk is van, így legközelebb valószínűleg harminc jókívánság fogadja, amikor a tudtunk nélkül portyázik és – Sergio szerint – használt alsónadrágjainkat szagolgatja.

Szem előtt

A másik sorozat nem más, mint a beígért graffitis gyűjtés – a teljesség igénye nélkül. Van néhány említésre méltó, azt hiszem.

Street artist

I love stencil

Képek ottan, ahol azt mondtam, képek itten e.

Legkevésbé fontos híreink egy-egy mondatban

Az idő észhez térni látszik. Rohadtul meleg van, amikor süt a nap. Most állandóan. Ennek köszönhetően eminemesedik a hajam. Nem fogom levágni, legközelebb csak otthon, a hosszal ugyanis egyenes arányban svédülök. Surf bitch. Néha fúj ugyan a szél, de ez csak üdítően hat. Stop. Itt nincs kampányszerű lomtalanítás: állandó lomtalanítás van. A téma az utcán hever. Valamit megunsz, kiteszed a ház elé, valaki más elviszi, mert a szükség nagy úr. A miénkhez hasonló szállások ilyen cuccokkal vannak berendezve. Senki nem szégyelli. Van benne logika. Ugyanakkor fura, hogy egyes darabok milyen sokáig éktelenkednek, áznak szét, és válnak szép lassan az enyészetté. Csak akkor szedik össze és viszik el, amikor már teljesen reménytelen. És az nem másfél nap, ahogy elnézem. Ettől néhány ház (előkertje) igazi cigányputri, otthon megirigyelnék, egy ilyen gyönyörű helyen viszont államilag tiltanék. Stop. Állítólag sokan olvassák a blogot, ami a kommentekből ugyan nem jön le, de hallom is, és látom is. Disztingválnom kellene, tudom én, sok a csúnya beszéd sajnos, a kurva életbe. Stop. Hetente egyszer mosok-vasalok, ami egész tűrhető szám. Az is csak rövid- és alsónadrág, no meg póló, azt’ kész. Esetleg törölköző. Bírom, hogy csak ennyi. Stop. Nagyon finomakat eszem, kupálódom Robi Juli-sulijában. Sütöttem lazacot, csináltam paradicsomszószt igazi paradicsomból és bazsalikomból, isten lett. Nem gondoltam, hogy 15 perc alatt ilyen finom kajákat lehet összeütni. Semmi bonyodalom, és persze egészséges, meg minden. Avokádókrém egész avokádóból, citromlével, borssal és pici sóval pirítósra – ötös. Stop. Ettől függetlenül néha eszem itt-ott. Már tudom, hol érdemes. Van egy tökéletes burritos bácsi, van egy elfogadható kínai, van nagyon jó olasz pastás, és van egy olyan sushis Wynyardon, hogy beszarsz. Pedig én nem vagyok nagy sushis. Nem voltam, bocsánat. Szombaton zárás előtti végkiárusítást kaptam el, vettem ötféle nagy tekercset ezerért (forintért), nem bírtam megenni. Megvan az, amikor jóllaksz a sushival? Nekem eddig nem volt. Stop. Sergio egyik nap elvert ezer eurót gördeszkákra. Így, többes számban. Megvette a létező leglongabb longboardot, meg vett mellé egy klasszik deszkát, hogy azért a skateparkba is le tudjon menni csurogni. Nem mintha otthon nem lenne neki. A trentoi szegénylegény... Úgy tűnik, a családi vállalkozásban történő autocades tervezgetés elég jövedelmező. Nem is erőlteti a munkakeresést. Inkább deszkázik. Stop. Rengeteget, mondom rengeteget, mondom rengeteget sétálok. Ahová csak lehet, gyalog megyek. Bondi pedig elég fransziszkós, úgyhogy lesz itt vádli, adok is el belőle. Stop. Megtudtam, hogy a szövegírók itt átlagosan 150 000 dollárt keresnek évente. Számolsz? Én is számoltam. Igen, az annyi. Nem, nem egy nullával kevesebb. Nem kell abakusz, hozzávetőlegesen tízszer annyi, mint otthon. 30 000 000 évente. Havonta 12 000 dollár. Khm-khm. Elgondolkodtam egy Miami Ad Schoolon, és elég komolyan átértékeltem az angol elsajátításának jelentőségét, maradjunk ennyiben. Stop. Ahogy Karesz mondta, ez itt az Amerikába oltott nyolcvanas évek Magyarországa. Stop. Az internet például egy vicc. Olyan, mint otthon mondjuk 7-8 éve. Modemet használó embert látva nem kérdezik meg, hogy „és mit eszik?”. Stop.

Stílusért nem megy a szomszédba

Néhány szó az iskoláról: már egészen megbarátkoztam mindenkivel. Egyelőre ketten vagyunk fiúk Ludviggal, a fenejóképű svéd teniszezővel. Találkoztam vele vasárnap (nem úgy), elmentem vele szállásokat nézni, mert a szerencsétlen épp öt lánnyal lakik együtt, akik állandóan összevesznek miatta. Mondanám, hogy rajta, és mondom is. Emiatt akar elköltözni. Elég jóban vagyunk, jönne hozzánk, de sajnos nincs hely. Én örülnék neki a legjobban, mert elég jól beszél angolul, meg sportoló, meg nem olasz. De hát full house. Van még egy fiú osztálytársunk, a brazil szörfös, Tales, de ő most két hétre Thaiföldre utazott. A többiek mind lányok. Van egy holland brancs, Maxime, Anouk és Eveline, van három brazil, abből kettő Aline, egy Renata, aztán, van egy spanyol lány, Adriana, valamint a német Astrid és a svéd Pauline. Jó az osztály, jópofaság van, sok nevetés, móka s kacagás. Ökörsütés, zsákbanfutás, bohócorr.

Na és akkor jöjjön, aminek jönnie kell: a FREEDIVING. Voltam edzésen, egyelőre medencében, csak hogy megismerjek mindenkit. Coogee-ba kell utaznom, kb. 25 perc busszal. Nagyon barátságos mindenki, igazán jófejek. Wayne előre szólt nekik, hogy várható érkezésem, így nem kellett sokat magyarázkodnom. Nyilvánvalóan ausztrál vagy új-zélandi a többség, de azért – hogy ne érezzem magamat egyedül – van egy francia, egy angol és egy norvég srác is. Csütörtökön sokan voltunk, igazából akkor csak 50 m-eket úszkáltam, mert több mint egy hónapja nem edzettem. Könnyedén ment, pedig fura volt a medence is és a víz is elsőre. Speciel minden medencét meg kell szoknom, és szeretek kipróbálni újakat. Itt az a fura, hogy egyrészt kicsit sötét van, másrészt enyhén sós a víz, mert az óceánból szivattyúzzák fel, és igazából csak mechanikailag szűrik, meg természetesen klórozzák. Edzés után alap a szauna, én is mentem, és mindenki faggatott. Ahogy én is őket. Többségük a szigonyozás melletti kiegészítésként kezdte a free-t, de valaki egész komolyan veszi. Másnap – pénteken – már csak négyen voltunk. Ez így sokkal jobb volt, mert ott volt a tekintélyember Ron, meg egy fiatalabb srác, valamint a – most már mondhatom – spanom, Michael. Pénteken úgy gondoltam, nem fogok janizni, de miután Ron vert egy 100+ m-es bi-fint, úgy döntöttem, nem fogom vissza magamat, és kiteszem a jelzést, heló gyerekek, megjöttem. 50 m-es bemelegítésből egyet úsztam, aztán elindultam felfelé 5 méterekkel. Egyszerre mindig egy úszik, megérkezik, megcsinálja a surface protocolt, beáll a sor végére, és a következőnek ő a safety-je, míg a másik kettő már a saját úszására készül. Egy sávban egy nyaksúly megy körbe, mindig a soron következő veszi fel. Én mondjuk már bevásároltam a sajátomhoz, ólom még kell, de már tudom, hol kapható – számomra kevés a 3 kg, amivel a többiek mennek. Node visszakanyarodva: úsztam úgy nyolcadikra egy 85 m-t, ami egyrészt azért csoda, mert besza’-behu’ volt, másrészt ruha nélkül fázós, kölcsönnyaksúly, szokatlan medence és bekajált állapot. Viszont hihetetlen, mennyire nem játszik a para, amikor tudod, hogy ott úszik feletted valaki, aki szedett már ki blackoutolt embert nem csak medencéből, de az óceánból is.

Na ez Bondi

Megyek a buszhoz

A kezdet tehát jól sikerült, megvan az elismerés, no fint ők nem nagyon nyomnak, de Michael csak arra várt, hogy legyen valaki, aki igen. Dobta is le az uszonyt, és kérte a tanácsokat. Ott tart a mi kis bimbózó kapcsolatunk, hogy csütörtökre megbeszéltünk egy depth traininget. Pontosabban depth staticot, ami 15 méteres mélységben végrehajtott statikus szériákat jelent. Nagyon várom. Sajnos ahhoz későn csatlakoztam, hogy a tegnapi, vasárnapi depth trainingre is el tudjak menni, mert már mindkét hajó tele volt. De holnap egy másik helyre, 50-es medencébe megyek edzeni Manly-be, ahol a hajótulajdonosok is edzenek, úgyhogy leboltolom velük a következő hétvégét. Úgyis biztos dolgozom…

Nagyon jó érzés volt találkozni velük. Végre vannak ausztrál ismerőseim!

Ettől függetlenül tudom, hogy nagyon más lesz a mélység, az egyenlítés, a minden. Kicsit visszafogom magamat, mert az nem ugyanaz a műfaj, nem ugyanaz a sportág… Valószínűleg olyan, mint a Vác-Sződligetek után homokon futni. Ugyanis ez is megvolt. Most se bírok még lábra állni. Olyan izmokat mozgat meg, amikről soha nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán léteznek. Szombaton este mentem le a partra naplemente után fél órával. Nem akarom túl hosszan fejtegetni, hogy a körülmények milyenek voltak: a nagyszemű homokban minden lépésnél bokáig süllyedsz, mintha mézben lépkednél (direkt a „futóhomokban” nyomtam, nem pedig a víz melletti keményen); köszönhetően annak, hogy nagyszemű, szó szerint nyikorog, ami vicces; a hullámzó óceán felszínén a mindent beragyogó telihold fénye játszott, kellemes szellő lengedezett, és én 5 perc után halott voltam. A fennmaradó 25 perc merő kínszenvedés volt. De az vigasztal, hogy ha ezt komolyan veszem, és mindennap lefutom, akkor az olyan kondit eredményez majd, mint semmi más. Négy kiflit bírtam lefutni, végig a sétány mellett, ami összesen 4 km, de nem röhög, kipróbál, aztán rájön. Futottam én nyáron elég 10-15 km-t, direkt a déli hőségben, hogy felkészüljek. De a homokra nem lehet.

Szemléltetendő a futópályámat, itt egy kis térkép, és akkor itt van az is, hogy hol laktam, merrefelé mozgom, hová járok suliba stb. Egy kis viszonyítási alap, mert a föcihez mindenki ért:

A rajzszögnél lakom, a sárga csíkon futok (kattints!)

Ezen már a suli is látszik

Ezen már az is, hol edzem

Ezen pedig már az is, hol laktam először

Úgy döntöttem, meglepem magamat születésnapomra valami igazán különleges dologgal: csütörtökön suliba nem, viszont reggel merülni Michaellel, délután pedig bálnalesre megyek. Nem, nem a százszemélyes kirándulóhajóval, ami 200 m-re áll meg az állatoktól, és aminek zsúfolásig telik a tatja… Inkább egy tizenakárhány személyes, 900 (3*300) lóerős csónakkal, ami az állatok közvetlen közelébe megy, és amivel a kijutás eleve maradandó károsodást okoz! Itt van, íme a Totally Wild, hát ezzel:

Totally Wild (nem saját fotó)

Ott a 900 ló

És még nem, nem lapoz, nem csuk be, nem távozik, mint aki jól végezte a dolgát! Születésnapom, az lesz, új bejegyzés addig viszont már nem. Egyetlen kommentet szeretnék kérni ide és nem máshová. Nem levélben, nem Facebookon. Nem kell név, nincsen regisztráció. Egyszerűen csak örülnék neki, ha lenne valami interakció, ha lennének kérdések, ha lennének vélemények. Kell a kritika, kell a visszajelzés. Máskülönben lefoglaltam a benthegoose-t a blog.hu-n. Na például: szerintetek lenne értelme átrepülnöm? Egyetlen okból lehet ez érdekes: Indexes blogajánlóba kerülés szempontjából - nem a maival, tudom én. De például jobb napjaimon. Napirend előtti felszólalásomat ezennel befejeztem, várom az interpellációkat, szevasztok.

És végül: itt is ráfordulunk a karácsonyi célegyenesre...