Ho-ho-hó, who the fuck needs snow?

(Előre szólok, hogy végelgyengülés gyanújával vetettem papírra ezeket a sorokat, cenzúrázatlanul hajtogatok belőle papírrepülőt és hajítom be az internet ablakán – a szerk. másnap.)

Posztot érdemlően sok komment érkezett legutóbb, amit ezúton is hálásan köszönök. Ez az, csak így tovább! Lesz itt máskor is „Ria-ria, Hungária” meg „Kia jobb? Magyarok! Ki a jobb? Magyarok!”, ha nektek tényleg csak a biztatás hiányzik. Néhány óráig ugyan úgy tűnt, megnyílt az Anonim Kommentelők baráti köre, pedig én tényleg nem szándékoztam parancsba adni a névtelenséget, kisdobos becsületszavamra. Viszont, ha már így alakult, én aztán nem leszek semmi rossz elrontója, elindítom Hogyan oldjuk fel gátlásainkat egy pohár vízben? c. online kurzusomat, aztán nyíltok majd, mint a tubarózsa, feleim. Ti akartátok. Akinek nem inge, az most majd szépen szolidarít, és valaki másét veszi magára. Valakiét, aki előtte jól beleizzadt.

Először is, a kiosztott öntapadós matricákra mindenki írja fel szépen a nevét jól olvashatóan ezzel az alkoholos filccel, amit aztán kérek vissza, mert a múltkori is eltűnt, nem igaz, milyen emberek vannak. Aki csak ákombákomokat tud, az kérjen segítséget, én megtanultam olvasni, mindenki tanuljon meg írni, felnőtt emberek vagytok, vagy mi. Ha ezzel megvagyunk, mindenki ragassza a szíve fölé. Akinek nincs, az oda, ahová a kokárdát is szokta, ha szokta. Közben foglaljatok helyet, van itt elég ülőhely, ahogy elnézem, gyerünk, gyerünk, mi ez itt, nyugdíjasklub? Múltkor is mondtam a biztonsági őrnek, hogy nem kell ennyi szék, de hiába beszél az ember olyannak, akinek az elemije sincs meg. A nyolc általános az luxus, mi? Nos, kéremszépen, lassan csendesedjünk el, azonnal kezdünk. Viselkedjetek, mintha templomban lennétek: aki hangoskodik és nem figyel, arra nemcsak az úr szörnyű haragja sújt le, de a tisztelendő atya is hátraviszi a sekrestyébe, és istentelenül meggyóntatja. Ehhez kérem tartani magatokat, és akkor feltehetően jóban leszünk. Most még bárki büntetlenül felállhat és elmehet.

…

Már megint egyedül maradtam, a kurva életbe. Mégis csak jobb lesz a hagyományos módszer: először is  teszek egy kis zenét a fületek mögé a kis polcra, közvetlenül a vaj mellé, aztán szabadprogram van, aki akar, olvas, aki akar, kommentel, semmi nem kötelező, legyetek csak waldorfos hülyegyerekek. Nagyon úgy tűnik, nem múlik el poszt Mary J. Blige nélkül: Magdolnának „csak azért is”, mindenki másnak „csak úgy” mottóval. Mary J. Blige pedig felkerül az ötös listámra, amit nyomban laminálok is.

Also. Fordul a kockám, interaktivitást ígértem, nesztek némi riposzt.

Melegnek lenni vagy nem lenni?

Ugyan valóban verset írt és George Michaelt posztolt, de azért vessünk már egy kósza pillantást a másik ablaknál tömött sorokban türelmesen várakozó ellenérvekre is…

Civilizáció vagy nem civilizáció?

Ez csupán egy kísérleti kérdés volt az alapkő letételénél, de bizonyos tekintetben továbbra is mutatja az irányt. Őrlődöm, mint minden képmutató környezetvédő, aki bármilyen civilizációs vívmánnyal él, miközben csaholja a globalizációt, környezetszennyezést és minden mást, amit trendi. Azt gondolom, helytálló a kijelentés, miszerint az emberiség csak egy rákként terjedő daganat saját élettani fontosságú szervén – a Földön –, egy vírus, ami addig szaporodik, míg fel nem éli a gazdatestet. Lehet ezzel vitatkozni, de felesleges. A jó környezetvédő felismerve ezt azon nyomban öngyilkos lenne, nem pedig vásárolná tovább a csomagolóanyagokat, tankolná a kocsiját és húzogatná vécéjét mindörökkön örökké. Ilyen értelmezésben jó környezetvédő mint olyan nem létezik, csak rossz, rosszabb és semennyire sem semmilyen. Azzal, ha valaki elvonul a társadalomtól és civilizációtól, egy dolgot tesz: addig egészséges területeket fertőz meg. Saját lelkiismerete megnyugtatására elhiteti magával, hogy az új helyen nem hagy ökológiai lábnyomot, azaz homokba dugva a fejét boldog tudatlanságban él, amíg meg nem hal, mert amit nem lát és amiről nem hall, az számára nem létezik, tehát nem is fáj.

Nem bizony

Most épp így látom ezt a kérdést, és maradok a fertő valamelyik településnek nevezett koszfészkében. Jelenleg én is inkább csak a lelkiismeretemet szeretném nyugtatni, amihez nagyszerű lehetőségeket kezdtem el feltérképezni. A megvalósítás útja felé terelgetem birkáimat, de még csak a mezőn vagyunk, legelészünk, furulyázunk, Bodri kutya csahol. Visszatérek rá kicsit később.

Sokat jár az eszem, igyekszem mindent a helyére tenni, úgyhogy elnézést, ha időnként esetleg majd felbukkannak ilyen mázsás témák is. Beleguggolunk kettőt, aztán megyünk tovább azokra a testrészekre, amiket szeretünk is edzeni, nem csak muszájból. Az agytorna világa már csak ilyen.

Kedvenc civilizált sydney-i épületem

Index vagy miért nem Index? 

Nem azt mondtam, hogy mondjátok meg, hanem, hogy szerintetek. A kérdés veleje abban áll, hogy ha és amennyiben blog.hu-s lennék, csak az esetben lenne lehetőségem Indexes blogrollba kerülésre, ugyanis ők egy család, és magától értetődően mindenki a saját fattyát nyomja. No de miért is jó nekem, ha blogrollba kerülve többen olvasnak:

a) az oldalon elhelyezett reklámokból leesik a húsz fillér, ami azért jó, mert rossz környezetvédőként én is csak pénzből élek;

b) szeretem, ha olvasnak, és szeretem, ha tetszik másoknak, amit csinálok – ez biztos ilyen exhibicionista hajlam, más nem lehet;

c) több szem többet lát belém, amit úgy szándékozom érteni, hogy multiplikálom a jövőbeni potenciális lehetőségeim számát azzal, ha minél több emberhez eljutok – ha ne adj isten egyszer csak hazaesz a fene, nem abból szeretnék élni, hogy semmiből, hanem valamiből, amit megelőzően is csináltam (persze feltéve, hogy nem mindezt angolul, mert az lenne ám csak a netovább);

d) nem tudom, biztos van még valami, csak most nem jut eszembe hirtelen;

e) ja de: bárhogyan is lesz, változtatni senki kedvéért nem fogok semmin;

f) (kiegészítés egy nappal később) szerintem nem is olvasná olyan, aki nem ismer, fasznak rágom a gittet.

Szánok-e rá időt, és ha nem, mennyit?

Biztosan fogom folytatni a blog írását, és se több, se kevesebb időt nem fogok rá szánni. Az időfaktorra nincsen hatással a blog holléte. Az időfaktor ilyen összefüggésben nem is létezik, mert az írás számomra nem új élményektől és lehetőségektől veszi el az időt, hanem csupa felesleges dologtól, nevezzünk meg egyet: tévézéstől. Most is ülök a nappaliban a többiekkel, és míg ők Indiana vagy Bridget vagy mit tudom én milyen Jones és melyik epizódját bambulják, én addig is itt vagyok velük, beszélgetek, és nem maradok le semmiről, csak épp nem az agyamat mosom. Máskor viszont az írás pont arra jó, hogy elvonulhassak, amikor arra van szükségem. Akkor írok, amikor punnyadok. Karbantartom a magyaromat, hazatérve sem szeretném keresni a szavakat. És két óránál többet nem szánok rá egy héten. A képek feltöltésével együtt legyen mondjuk három. Az sok? Szerintem nem. Továbbra is magamnak írok, de valahol nektek is. Csak egy mód a kapcsolattartásra. Punktum. Nehogy már magyarázkodjak. Esetleg bocs a blogom miatt, nem?

Horgászat

Ha hazaérek, első dolgom lesz összerakni egy felszerelést, de ezt már Békésen eldöntöttem. Kellett hozzá néhány év, de beérett a gondolat. A horgászat úgyis ilyen nyugis sportág, sokat kell várni. Én csak teszteltem magamat, hogy bírom-é... Itt a szigonyozásra szeretnék rámenni, hihetetlen hagyományai vannak, elég komolyan űzik néhányan az edzőtársak közül is. Ha nevén akarjuk nevezni, akkor ez már inkább halvadászat, és mint olyan, nagyon érdekel. Most kezdődött a kingfish-szezon, minden edzésen azt beszélgetik, ki mit lőtt, mekkorát, hol, mik voltak, mit látott, mennyire kellett lemenni, milyen volt a víz stb. Azt hiszem, ha hétvégén minden jól megy, akkor én is kipróbálhatom magamat végre...

Ma nem akartam hosszút írni, aztán odanézz. Még el sem kezdtem. Ideje.

29 lett, maradhat?

Hippibörzé! Ha valaki egy évvel ezelőtt, a 28. születésnapomon azt mondja, hogy „jövőre négy olasz fog felköszönteni Bondi Beachen, miután szinte az egész napot egy tíz éve Ausztráliában élő indonéz srác – nevezzük Michaelnek – társaságában szabadtüdős búvárkodással, kocsikázással, thai kaja burkolásával töltöm, és miután a Coogee Diggers Club tagjaként a kedvenc elfoglaltságomat jelentő freediving-edzésen veszek részt”, azt válaszolom, hogy adok egy telefonszámot, sürgősen hívd fel, mert annál komolyabb démonokkal küzdesz, mintsem hogy én segíteni tudnék… És de! 34 órás születésnapom csodálatosan bencésre sikerült, megmondom őszintén, számítottam is rá valahol. Sőt bevallom, kezdem magamat megszokni így egy híján harminc év után.

Iskolába ugye nem megyünk, mert ünnepnapokon az nincs. Előző nap megbeszéltem Toddal, aki csak annyit kérdezett, hogy de hát akkor hogyan fognak felköszönteni, amire azt a választ kapta, hogy azzal, ha nem ír be. Nem írt be.

Nutellás óriásmuffin olaszos Bondi módra

8.30-ra megbeszélt találkozó Michaellel. Erőltette, hogy eljön értem, de azt gondoltam, neki az kitérő, úgyhogy bemegyek én a városba. Úgy tűnik, a közlekedésre fordítandó időt akkor sem tudom pontosabban kiszámítani, ha éppen nem pótlóbuszok közlekednek. Michaellel találkozó 9.20 körül. Nyugodt srác, gond egy szál se. Fogom én még hiányolni ezt az elveszett 50 percet, ne aggódj… Irány Gordons Bay, amit a múltkori képen láthattok, Coogee fölött az a kicsinek tűnő öböl az. Ott merülgettünk, s öltöttem magamra először éles bevetésen az 5 mm-es Elios ruhámat, amit imádok. Minden tökéletes volt, úgy éreztem, helyreállt a világ rendje, amikor először buktam alá s szemeztem is rögtön két gonosz tekintetű kékfoltos rájával 10-15 méteren. Az egyenlítés könnyen megy, a kis légterű Cressi Minima maszkom tökéletes szolgálatot tesz, a lenttartózkodás komfortos. Még komfortosabb lesz, ha eggyel vagy kettővel többet teszek az övemre az előző nap méregdrágán vásárolt háromfontos ólmokból, mert a ruha miatt most kicsit többet kellett küzdeni a felső három-öt méteren való átjutással, mint amennyi az optimális lett volna, így csökkent a lent tölthető időm is. Érzem, hogy Cressi (Gara Professional LD) vadászuszonyaim sem elég merevek, a szénszálas bizonyára hatékonyabb előrehaladást tesz lehetővé, de annyit nem adtam volna ki uszonyra, főleg nem az elején… Kb. másfél-két órát merülgettünk, aztán Michael hazadobott lepakolni a cuccaimat, hogy ne kelljen magammal vinni bálnalesre.

Önarckép

Eztán tettünk egy kis városnézést, rengeteget dumáltunk és kajáltam egy kókusztejes curry-t egy thai vendéglőben, ahol úgy elszaladt az idő, hogy nem értünk oda a hajóm indulásáig Darling Harbourba. Ezt a szopást, mondom. De amint ezt kimondtam magamban, átprogramoztam az agyamat, nincs keserűség bazmeg, szülinapod van, Ausztráliában vagy, nőj fel és oldd meg. Nem dobhatsz ki pénzt az ablakon csak úgy! Az ajándékodat húzod le a vécén, öreg!

Összefoglalva: letelefonáltam, hogy előző vasárnap, amikor nekem jó lett volna, ők törölték a programot, ma én késtem el, tehát 1:1, kezdjünk tiszta lappal, legyen hosszabbítás és hirtelen halál, aranygól. Innentől ráfizet, aki hibázik. Jót röhögött a másik oldalon a joviális öregúr, aztán lerendezett annyival, hogy deal. Ennyi. Mit kell rögtön kétségbe esni, nem? De.

Úgyhogy pénteken voltam bálnalesen. Teljesen véletlenül az egyik brazil lány osztálytársam (az egyik Alenie) is ugyanarra az időpontra fizetett be, a mólón futottunk össze, úgyhogy nem voltam egyedül. A hajó – amit az előző posztban már említettem –, sokkal brutálisabb, mint gondoltam… Atyaúristen. 900 lóerő. Iszonyat körülmények, nem éppen bálnanézős: 4-5 méteres hullámok, amiknek a tetején kövéret nyomva átugrás a következő tetejére, persze ezt is a megfelelő hibaszázalékkal… Úgy vettem észre, a „kapitány’ – Jack, kb. 25 éves – is nagyon élvezte a helyzetet. Eszméletlen. Komolyan, nincsenek rá szavak. Az utasok száma az ülőhelyek legfeljebb harmada, szóval voltunk vagy hatan-heten. Majrévasra rámarkolsz, és mint derby-n a zsoké, körülbelül egy pillanatra sem ülsz le, a „nyereg” csak dísznek van, meg míg a kikötőből kifutunk. Kényelem szempontjából pedig tényleg csak a bikán eltöltött 8 másodperchez tudnám hasonlítani (ha ültem volna valaha bikán), úgyhogy megbocsássatok, amiért videoanyaggal nem szolgálok, képpel is kevéssel… Persze az állatlesős részeknél rááll a nyugira, már amennyire a sokméteres amplitúdót nyuginak lehet nevezni. Na ebből két óra. Persze jómagam hülyegyerek mindennek előtte alaposan áldoz a gasztro oltárán (lazac-sushi a kedvenc olcsó helyén frissen csavart mango-passionfruittal öblítve), így az amplitúdókat mászva egy böfibüfé kíséretében átfut az agyán, felülteti-e vajon Kisvukot a díszes oltárra… De természetesen keményebb uszadékból faragták őt annál!

Szlengblogi értelemben vett napgép

A lényeg, hogy a bálnák ilyen időben mélyebben úsznak és ritkábban vesznek levegőt, továbbá, hogy ilyen hullámok között nincs az a tengerbiológus, aki meg tudja különböztetni őket a tajtéktól, tehát no sansz. Picsába, abba. Látunk persze közben egy tengerészeti gyakorlatozást, aminek során egy csatahajóra leszáll egy helikopter, az is érdekes, csak a bálnákhoz képest a rotorral törlöm ki a seggemet, körülbelül annyira. Nem-nem, jó, tényleg érdekes volt, csak nem ezért jöttem. Na ekkor érkeztek meg mellénk a delfinek, mint megannyi jópofa halvány reménysugár, jelezvén, vannak itt emlősök, ember! Sofőrünk játszott velük, csinálta nekünk a műsort, ugráltak ki a vízből, nyomultak egyedül, párosával, csoportban, mindenhogy. Tündériek, ha nem a bokára vannak varrva.

Flipperöcsi

Egy szót ejtenék a fényképekről: bénák, tudom. Azért bénák, mert nem igazán sikerült rájönnöm, milyen beállítást használjak. Mire érzékelem a témát – mondjuk egy vízből kiugró állatot –, ráhelyezem a fókuszt és exponálok, annyi idő telik el, hogy ugyanaz az állat már rég megcsinálta ugyanezt a hajó másik oldalán is kétszer. A delfinek már csak ilyenek. Bálnák esetén más lett volna… Úgyhogy a videózás mellett döntöttem, ami viszont vállalhatatlanul rövid snitteket eredményezett, vágni pedig most nem fogok, így azt találtam ki, hogy a rögzített anyagból csinálok capture-öket. Így viszont a felbontás nem az igazi, hiába 720p meg HD light. Magyarázom a bizonyítványt, mi? Hát az elégtelenen van is mit…

Eltelt a két óra, és szomorúan kellett tudomásul venni, hogy bálnák nélkül zárul Miki mókatára… Hazafelé verettünk egy hatalmasat, a srác próbált kompenzálni, volt sikítozás, ahogy kell, ahogy illik. A Harbour Bridge alulról is meggyőző, az Operaház továbbra is csak távolról szép. A város sziluettje magával ragadó.

Captain Jack (ez most esett le!)

A parton ér a meglepetés: szállok ki a totally wild Totally Wildból, névre szóló voucher érkezik a kezembe, azt hiszem, megvan az új kedvenc társasom: „Nem láttál bálnát, újra dobhatsz”!!! Azaz megyek holnap is, sőt egészen addig, amíg nem látok bálnát. Jó, mi? Ez nem a balatoni mentalitás, baszod!

A suliban egyébként 83%-os tesztet írtam, de ki a faszt érdekel, ha újra megyek ladikozni!

Ennek örömére úgy döntöttem, maradok fényképezgetni egy kicsit Darling Harbourban, és ha már itt vagyok, megyek néhány kört a Monoraillel - az egysínű magasvasúttal. Vicces cucc, de inkább vidámparki kellék, mint komoly közlekedési eszköz, ugyanis a pályáját gyalog bejárni max egy óra. De azért jó, hogy van. Például szuper fotótéma, mert tényleg jól néz ki. Vettem rá egy napijegyet, és mentem vele vagy öt kört megállás nélkül. Nem olcsó játék, de hülyegyerekeknek.

Második felvonás

Becsöngettek, az előadás folytatódik, Alenie-vel úgy döntöttünk, szombat hajnali háromnegyed 11-kor ugyanott találkozunk, és újra felülünk az egyetlen és hamisítatlan hullámvasútra. Verőfényes napsütés, iszonyat meleg (hallom, otthon esett egy kis hó, muhaha), olvadunk, mint a vaj. A víz nyugodtabb, ezért Jack, a csikósunk hajtja a ménest keményen – már ahol teheti. Ha tegnap azt hittem, ez a hajó kurvára tud menni, akkor revidiálnom kell az álláspontomat, mert az igazság az, hogy nem kurvára, hanem gecire. Azon gondolkodtam, amikor kövéreket nyomott neki, hogy miképp is fogom én ezt szavakba önteni. Azt hiszem, sehogy. A 747-es Boeingen éreztem hasonlót, csak permet és spriccparty nélkül. Tapaszt, ragaszt, ráadásul nincsen ablak, úgyhogy a napszemüveg fájdalomig tolja az orrcsontomat. A szado-mazós nénikémet, de élvezem… És amikor már azt hiszem, a csúcson túl vagyunk, részemről rég elmentem és nem vagyok felkészülve a következő menetre, akkor húz csak bele a mi drága kis barátunk, és olyan kézimunkát ver oda, hogy öröm, nem kicsi. Nézni, hallgatni, bármi. Még most is mosolygok.

Te mit tolsz?

De a bálnák elmaradtak, sőt, most még a delfinek is. Ez alkalommal Manly felé mentünk, így legalább érdekes volt látni néhány komolyabb ingatlant a sziklákon, no meg a beach hosszan elnyúló homokját. A programot és fülalávalót két leányutas hosszan tartó okádása szolgáltatta. Letelt a két óra és visszamentünk. Alenie megunta. Én nem. 

Harmadik felvonás

Olyannyira nem, hogy kiszálltunk a hajóból, és én már mentem is a voucheremért lefoglalni a helyemet az egy órán belül induló, immár harmadik felvonásra. Jól teleettem magamat, és már indultunk is. Jack elmondása szerint eléggé felerősödött a szél, úgyhogy nem sok jóra számíthatunk, az se biztos, hogy ki tudunk menni az öbölből. Ez alkalommal annak lehettem szemtanúja, hogyan töltik szombat délutánjukat a nincstelen ausztrál vitorlástulajdonosok, hemzsegtek az öböl barátságtalanul sötétkék vízen a felerősödött szélben. Szerintem mindenki ott volt, aki élt és mozgott, és birtokol vízijárművet, vagy van olyan barátja, aki. Az egy nappal azelőtti hullámokat immár csak lágy fodrozódásnak nevezném, hogy milyen a víz, amikor „choppy”, azt akkor tudtam meg, amikor felkészületlenül – cserébe viszont egyszerre – ért minket az első hidegzuhany és meleg beöntés. Jack is jobbnak látta visszafordulni, a hajót felépítésénél fogva nem nyolcméteres hullámokra tervezték.

Ezek után fel sem merem idézni magamban Szent Jupát és Karina, valamint kapitányaik viszontagságos útjairól szóló olvasmányélményeimet. Atya jó úristen. Maximális tiszteletem az uraknak.

Természetesen addig jár a korsó a kútra, amíg bálnát nem lát, szezon vége ide, szezon vége oda, az esélyt nem veszem el magamtól, főleg, hogy immár ingyen van. Az ilyen-olyan bálnabuzulástól függetlenül most viszont kicsit le kell higgadnom, mint kövér kisgyereknek az édességboltban. Szeretnék komoly lenni, mert váltom a témát, kérem vigyázzanak.

Következő számunkban

Egy pillanat. Mindjárt. Mély levegő, lassan kifúj, háromszor megismétel, oké. Szóval átértékeltem egy kicsit az utóbbi időben az Ausztráliát követő hogyantovábbot, és két dolog látszik körvonalazódni, amiket el is indítottam a szervezés lápos talaján: Sea Shepherd, illetve Borneo Orangutan Survival. Néhány hónapról lenne csupán szó mindkét esetben. A Sea Shepherdhöz kampányszerűen vagy hosszabb időre is lehet csatlakozni, elég sok követelmény van, de vállalhatóak és teljesíthetőek, erről majd írok legközelebb bővebben. Aki nem tudná, miről van szó, az a Barátok közt helyett nézzen inkább Animal Planetet, kövesse a Whale Wars-t, különben pedig parancsoljon, íme egy kis ízelítő:

Intenzív levelezésbe fogtam velük, ahogyan a Borneo Orangutan Survivallel is. Az ő tevékenységük más jellegű, de már ez is régóta foglalkoztat.

Nos, erről a két dologról beszéltem az elején lelkiismeret-nyugtatás címén. Valamit tenni, amitől hangyányit jobban érzem magamat, vagy legalábbis nem haszontalan, tehetetlen tehernek bolygónk hátán… Meglátjuk. Az biztos, hogy megvan bennem az erő és elszántság, hogy mindkettőt kitapossam magamnak és aztán végigvigyem.

Máskülönben nekiláttam a regényemnek, amit már meglehetősen hosszú ideje terveztem. Egyelőre a vázat építem, hegesztem, fúrom, csavarozom, sorjázom az elég régóta adott alaptéma történeti fonalát. Ha így haladok, egyszer a szobraimat is megépítem, úgy segéljen.

Végül, a nap fotóját Mészáros Bence Bence nevű kedves író-olvasónk küldte be a szerintünk szerzői jogokat sértő People always talk about the weather címmel, amit ezúton is köszönünk neki, ahogyan a többit is. Nyereményét édesanyja postázta.

Nem éppen -zik-zik

Mit mondjak még?

Fel akarok menni a Sydney Towerbe, ha már egyszer úgyis annyit fotóztam alulról. Várom a páramentes napsütést. Viszont jegyvásárláskor elgyengültem egy pillanatra, és beruháztam egy kombinált jegyre. A kombinált jegy annyit tesz, hogy a tornyon túl el lehet vele látogatni a Sydney Aquariumba, a Wildlife World-be és az Oceanworld Manly-be is. Na egy esős napon, amikor semmi értelmeset nem lehetett csinálni, bementem az Aquariumba. Eszem ágában sem lett volna állatkertszerű helyre betenni a lábamat - egyszerűen azért, mert gyűlölöm az állatkerteket. Azokat az embereket - és gyökerestül kitépett családfájukat - mutogatnám ott, akik kitalálták...  Jöhet a kavicszápor, bementem. Szomorú hely. Nagyon szomorú. Egyetlen képet csináltam, azt sem élőlényről, hanem egy elhullott nagy fehér cápa állkapcsáról. Valószínűleg el fogok menni az Oceanworldbe is, de hogy a Wildlife Worldbe nem, az biztos. Így is éppen eléggé szégyellem magamat.

Most, hogy megbántam bűneimet, áldás, békesség, éjjá és éjjáó.

P.S.

Van olyan, hogy a fülhallgató kifekszi az ember fülét, és kialakul a régikanapé-effektus a porcogóban? Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy kattintható az újabb adag kép.

Hónap után

Képek itten e.

Hihetetlen, de az első máris eltelt. A másik hihetetlen pedig az, hogy tényleg soha nem tudom, mivel kezdjem.

Most talán egy coming outtal. Nem kárörvend, nem a botrányos fajtából. Legalábbis nem annyira… Lényegét tekintve persze ez is módfelett buzis, de vállalom: a szó szoros és kicsit talán átvitt értelmében is homokos lettem, miközben Bondi Beach-en fekve elvesztettem a szüzességemet, és megtörtént életem első, minden regulát és ritmust nélkülöző versírása. A művésznévválasztást illetően pedig úgy tűnik, eléggé egy irányba mutatnak a dolgok...

Sandy: A-way

I know the feeling already,

How people mean ’being nobody’.

I’ve had to leave my home

Just for being alone.

Down Under on my own.

’Why’ doesn’t exist any more.

I keep trying to forget past’s black hole,

Everyday and all the time

I have fun,

Sunshine, so that’s fine.

I’m not a poet.

Well, I won’t ever be.

It’s just a moment

When my thoughts attack me.

And you have to know: that’s not so easy.

I miss everybody I left behind

But the way out of the dark is that I’ll find.

That’s my only chance,

So forgive me if I broke the fence.

Next time you will meet another Bence.

(My English is an awful shame,

But tell me, who the fuck cares.

It’s just the beginning of the game.

Let's read someone else...)

Igen, most így beillesztve a postba ez inkább csak viccnek tűnik, meg már annak is szánom, pedig ott és akkor tényleg komolyan gondoltam. Pont egy fényképezési körmenet után voltam, a Szent Jobb tollra cserélte a masinát, útközben pedig George Michael stoppoló bogara könyökölt ki a fülemen. Ennek tiszteletére, meg mert ma még úgysem volt zene, meg mert szerettem ezt a klipet:



Langyos-langyos, meleg-meleg, forró! Tudtátok, hogy Sydney San Franciscoval és Amsterdammal karöltve szintén a világ egyik melegfővárosa? Én nem. Pedig Kings Cross kerületben nagyon sok meleg és leszbikus pár él, szinte csak. Cserébe vállalhatóan és kulturáltan. A tömegközlekedési eszközökön is elég sokukat látni, és ezzel ebben a formában tényleg az ég egy adta világon semmi baj nincs. Sydneyben is megrendezik a Meleg Büszkeség Napját, csak itt több százezren – Rákay Philip szerint pedig bizonyára milliónyian – vannak, nem beszélve arról, hogy heterok számára is nagyon érdekes és látványos.

Megragadom az alkalmat, és rá is horgolok egy másik témára, még pedig, hogy találkoztam Miklósi Atival, aki ugyan a legkevésbé sem meleg, de a cégnek a tulajdonosai, ahol dolgozik, és ahová én is elmentem állásinterjúra, na ők igen. (Nem túl erős átkötés, igaz? Ez van. – a szerk.) Szóval: Miklósi már harmadik éve él itt, egy dekoros-rendezvényes cégnél dolgozik. Nagyon rendes srác, tényleg anélkül segített, hogy ismertük volna egymást korábban. Írtam neki Facebookon, másnap már találkoztunk is, harmadnap pedig azon kaptam magamat, hogy Alexandriában ülök egy állásinterjún (apropó, a vonatkozó önéletrajzom tartalmazta, hogy két cégnél voltam már rendezvényszervező, azt megelőzően pedig az IKEA-nál raktározási vezetőként, a Weberer’s-nél pedig regionális accountként tevékenykedtem – csak hogy félreértés ne essék, miért is jelentkeztem…). A meló teljesen rendben van, a cég is, a pénz pedig pont annyi lesz – ha fogok tudni dolgozni –, amennyit megérdemel, aki elvégzi. Igazából rendezvényhelyszíneket kell építeni, hozni-vinni, raktározni, eszközöket rendben tartani stb. Diákmunkának kiváló, hétvégén jobb a pénz és több a lehetőség. Ha nem csúsztam volna le rögtön az első munkáról, már tapasztalatokkal kikövezett úton terelgethetném a sztorit, de sajnos, amikor az első műszakba hívtak, pont freedive-edzésen voltam, így a telefonomat nem kapkodtam felfelé. Mire visszahívtam őket, már késő volt. Még szép. Majd könyörögni fognak, nem?

Kitolatva a zsákutcából: az állásinterjú csoportos volt, össze is haverkodtam két új-zélandi sráccal, akik egy cambridge-i jelentkező akcentusán annyira ki voltak feszülve, hogy nem bírták abbahagyni az utánzását és persze az ordenáré röhögést. Viccesek voltak, szó se róla. De a cambridge-i is, mert amikor beszélt, tényleg nem tudtál túllendülni azon, hogyan lehet egy kibaszott professzor hanglejtését és modorát beleoltani az X-men filmek Wolverinjének külsejébe. Komolyan. Pajeszkirályság, dizájnborotva meg hajlakk. Megvan az, amikor Federer röhögőgörcsöt kap Nadal akcentusán? Na ezek ugyanezt csinálták, csak állásinterjún.



Velük jöttem vissza, jó arcok, bár nem akartam lebaszni a kedvüket azzal, hogy Rozsomákot legalább kritálytisztán értettem, őket viszont a legkevésbé sem. A munka egyébként nincs messze, a suliból fél óra alatt kiértem, nem mintha ez a kedves olvasót a legkevésbé is érdekelné.

Sajnos ugyan még eltulajdonított tarantinoi tollakkal sem ékeskedhetem, de azért én is ugrálnék egy kicsit az időben (mint Piel - a szerk.), így az összeszedetlen, így az igazi. Az interjút megelőzően házaltam ám a csak fele arányban hazugságokon alapuló önéletrajzommal is: alfától omegáig, szarhugyától mesevilágig mindenhova beadtam, amit csak értem, és amit csak elképzelhetőnek tartottam (megjegyzem, most veszett oda három A4-es oldalnyi bejegyzésem, csak hogy kiegyensúlyozott maradhassak). Ez mit jelent? Bármikor telefonálhatnak a következő helyekről, ámen: Domino Pizza, Kemeny’s, Laurie’s Vegetarian Takeaway, Rip Curl, Lorenzo’s, Platypus, Bavarian Bier Café, Italian Kitchen&Bar. Ez utóbbi két elég stílusos és szép hely, itt beszéltem az üzletvezetőkkel is.

Az előbbi sztorija a faéknél, sőt még talán nálam is egyszerűbb: a menedzser hölgy annyira gyönyörű volt, hogy nem igazán tudtam pluszban arra is figyelni, amit mond. Na jó, azért válaszolgattam, de annál többet mosolyogtam. Mint egy idióta. Jól van na. Azért megvakulni nem tudok, és nem is akarok. Magdolnának ezúton üzenem, hogy továbbra is indokolatlanul jól viselkedem, lassan magam sem értem magamat. Az Italian Kitchen története másszerű. Oda Robi csalt el, ő nézte ki a helyet, olasz, nyilván. A szar angoljával ezeken a helyeken tud igazán érvényesülni, mert likat beszél a tulajdonosok hasába, és inkább gyorsan felveszik, mint hogy tovább hallgassák. Hallgassa a chef, akinek segíteni fog… Na sejtheted, itt más volt a helyzet. Egyem a szívét, itt csak ausztrálok, írek és angolok voltak, akik jót mosolyogtak rajta, megsimogatták a kis buksiját, és megköszönték, hogy aranyos ugyan, na de ezzel az angollal nemá… Ellenben nekem volt egy elég sok jóval kecsegtető beszélgetésem a bármenedzserrel, aki az RSA-mtól tette függővé, felvesz-e a listára. Behazudtam, felvett. Ezért másnap elmentem RSA-ra, de erről mindjárt. Előtte még gyorsan elmondanám, hogy Robi veszekedett nekem egy olaszosat, hogy ő soha többé nem visz magával, mert hogy „én az első alkalommal megszereztem a munkát” (közel sem), és hogy egyébként is csak rontom az esélyeit, és azt se tudja, miről beszélgettem a nővel, mert egy szót sem értett. Hazafelé találkoztunk pár emberrel, és ő komoly sértődöttséggel adta elő, hogy én máris szereztem munkát, pedig neki van gyakorlata… Édes kicsim. Ne haragudj, maestro.

RSA. Responsible Service of Alcohol. Alapkövetelmény a kurzus, mindenkinek el kell végezni, aki olyan helyen szeretne dolgozni, ahol alkoholt (is) mérnek. Na most a kurzust egy megbízhatóan alkoholista bácsi tartotta… Nagyon szép helyen voltunk, nagyon szép nap volt összességében: egy felhőkarcoló felső emeletén volt a kurzus, sütött a nap, két félvér (dél-ázsiai featuring fehér) angyal közé sikerült beülnöm. Illetve ők ültek le mellém jobbra és balra, mert már nem volt máshol hely. Ez ám az élő sakk, gyerekek… Tanulság: ülőhelyet mindig okosan válassz. Megkérdeztem őket, hogy szeretnének-e egymás mellé ülni, amire az a válasz érkezett, hogy nem, mert akkor csak dumálni fognak, viszont tényleg figyelni szeretnének. Szóval úgy esett, hogy végül én tartottam őket szóval végig. Egész jól összehaverkodtunk. A kurzus öt órán át tartott, gyorstalpaló, a végén egy 30 kifejtős kérdést tartalmazó teszttel, ami annyira könnyű volt, hogy én segítettem nekik, pedig ők azok, akik már Ausztráliában is születtek. RSA pipa. Azért megjegyzem, nem teljesen haszontalan, tanultam néhány dolgot, amely információk birtokában a váci brigád egyes tagjai is átértékelnék az elfogyasztott alkohol mennyiségének kérdését… Oké, befogom, kussolok.

Juri jött, Juri látott, és Juri sajnos megy. Sikerült végül összehozni a találkozót, és személy szerint nagyon örültem neki. A sokórás beszélgetést követően úgy éreztem, lenne még miről. Nyúlhatott volna még, de sajnos lassan utazik haza a fiatalember, meg aztán vissza kellett vennie magát bele a dzsungelbe a pókok közé. Nem tudom, Jurikám, te hogy vagy vele, de én minden erőmmel annak fogok drukkolni, hogy folytathassuk a diskurzust valamilyen formában. Legyen úgy, hogy találkozunk még, amíg Sydney-ben vagyok, mert az azt jelentené, minden úgy alakult, ahogy alakulni fog, és végül sikerül Hollandiából Ausztráliába igazolnotok. Üdvözítő fejleménynek számítana, ha jól hiszem… Kitartást, elszántságot, szerencsét. Proszit!

Amikor a beach-en fókáztunk, nem értettem, Juri miért van annyira rágerjedve a témára, hogy neki mindenáron kellene egy közös fénykép az életmentők vezetőjével… Mondom magamban, a Jurinak nője van meg minden, érti ezt a fene. Aztán kiderült, igazából pont az oldalborda szeretné azt a képet, mert hogy ezek nem ám csak egyszerű életmentők: ők a Bondi Rescue főszereplői, így egy sokadik évadát élő reality-sorozat húsvérű celebjei. Ha Hollandiában ekkora siker, akkor már utánanéztem, és persze, hogy itt az osztrákoknál is nagy körülötte a hype. Főműsoridőben megy és imádják. Nagyon vicces, hogy tényleg itt forgatják, és tényleg reality, és tényleg azok a srácok a főszereplői, akik közül az egyikkel már ettől függetlenül is beszélgettem egyszer. Felbuzdulva az újonnan szerzett információn ma egész listening órán Bondi Rescue-t néztem Youtube-on, és tényleg fasza. Máshogy nézi persze az ember, ha nap mint nap reálban is láthatja. Pont ezért érdekes. Ízelítő következik.



Próbálok összefüggeni, úgyhogy itt megdrótoznám a sztorit egy utalással, ami a képekre vonatkozik: ha már sorozat, készítettem magam is kettőt. Nálam eléggé kedv kérdése a fotózás. Mindenáron nem fotózom, néha viszont kifejezetten fotózni indulok. Visszaülve hát a sorozat-téma hullámára, csobbanjunk még egyet-kettőt: csináltam egy sorozatot Karen néni, azaz főbérlőnk legújabb heppjéről. Egyik nap hazaérve arra lettem figyelmes, hogy a drága tulajdonos mindenhová retinaszaggató cédulákat helyezett egyáltalán nem kedves, sőt már-már fenyegető csupajószív megjegyzésekkel, amiben a keserű jövőt vetíti előre súlyos dollárokra történő hivatkozások formájában. Alább e remek sorozat egy nemes darabja. Szeretjük Karen nénit, örülünk, hogy gondolt ránk, hogy foglalkozik velünk, hogy úgy megy be a lakásba a cuccaink közé, hogy mi nem vagyunk otthon, és egyáltalán. Nagyon megtisztel bennünket figyelmességével, respektáljuk nevelési szándékait, ezért kis csapatunk úgy határozott, hogy Karen néni tiszteletére a legutóbbinál kétszer nagyobb létszámú nemzetközi estet tart, ahová a belépő mindenkitől egy saját felirat lesz. A rákkeltő színű papírtömböt ugyanis megtaláltuk a szekrényben, filcünk nekünk is van, így legközelebb valószínűleg harminc jókívánság fogadja, amikor a tudtunk nélkül portyázik és – Sergio szerint – használt alsónadrágjainkat szagolgatja.

Szem előtt

A másik sorozat nem más, mint a beígért graffitis gyűjtés – a teljesség igénye nélkül. Van néhány említésre méltó, azt hiszem.

Street artist

I love stencil

Képek ottan, ahol azt mondtam, képek itten e.

Legkevésbé fontos híreink egy-egy mondatban

Az idő észhez térni látszik. Rohadtul meleg van, amikor süt a nap. Most állandóan. Ennek köszönhetően eminemesedik a hajam. Nem fogom levágni, legközelebb csak otthon, a hosszal ugyanis egyenes arányban svédülök. Surf bitch. Néha fúj ugyan a szél, de ez csak üdítően hat. Stop. Itt nincs kampányszerű lomtalanítás: állandó lomtalanítás van. A téma az utcán hever. Valamit megunsz, kiteszed a ház elé, valaki más elviszi, mert a szükség nagy úr. A miénkhez hasonló szállások ilyen cuccokkal vannak berendezve. Senki nem szégyelli. Van benne logika. Ugyanakkor fura, hogy egyes darabok milyen sokáig éktelenkednek, áznak szét, és válnak szép lassan az enyészetté. Csak akkor szedik össze és viszik el, amikor már teljesen reménytelen. És az nem másfél nap, ahogy elnézem. Ettől néhány ház (előkertje) igazi cigányputri, otthon megirigyelnék, egy ilyen gyönyörű helyen viszont államilag tiltanék. Stop. Állítólag sokan olvassák a blogot, ami a kommentekből ugyan nem jön le, de hallom is, és látom is. Disztingválnom kellene, tudom én, sok a csúnya beszéd sajnos, a kurva életbe. Stop. Hetente egyszer mosok-vasalok, ami egész tűrhető szám. Az is csak rövid- és alsónadrág, no meg póló, azt’ kész. Esetleg törölköző. Bírom, hogy csak ennyi. Stop. Nagyon finomakat eszem, kupálódom Robi Juli-sulijában. Sütöttem lazacot, csináltam paradicsomszószt igazi paradicsomból és bazsalikomból, isten lett. Nem gondoltam, hogy 15 perc alatt ilyen finom kajákat lehet összeütni. Semmi bonyodalom, és persze egészséges, meg minden. Avokádókrém egész avokádóból, citromlével, borssal és pici sóval pirítósra – ötös. Stop. Ettől függetlenül néha eszem itt-ott. Már tudom, hol érdemes. Van egy tökéletes burritos bácsi, van egy elfogadható kínai, van nagyon jó olasz pastás, és van egy olyan sushis Wynyardon, hogy beszarsz. Pedig én nem vagyok nagy sushis. Nem voltam, bocsánat. Szombaton zárás előtti végkiárusítást kaptam el, vettem ötféle nagy tekercset ezerért (forintért), nem bírtam megenni. Megvan az, amikor jóllaksz a sushival? Nekem eddig nem volt. Stop. Sergio egyik nap elvert ezer eurót gördeszkákra. Így, többes számban. Megvette a létező leglongabb longboardot, meg vett mellé egy klasszik deszkát, hogy azért a skateparkba is le tudjon menni csurogni. Nem mintha otthon nem lenne neki. A trentoi szegénylegény... Úgy tűnik, a családi vállalkozásban történő autocades tervezgetés elég jövedelmező. Nem is erőlteti a munkakeresést. Inkább deszkázik. Stop. Rengeteget, mondom rengeteget, mondom rengeteget sétálok. Ahová csak lehet, gyalog megyek. Bondi pedig elég fransziszkós, úgyhogy lesz itt vádli, adok is el belőle. Stop. Megtudtam, hogy a szövegírók itt átlagosan 150 000 dollárt keresnek évente. Számolsz? Én is számoltam. Igen, az annyi. Nem, nem egy nullával kevesebb. Nem kell abakusz, hozzávetőlegesen tízszer annyi, mint otthon. 30 000 000 évente. Havonta 12 000 dollár. Khm-khm. Elgondolkodtam egy Miami Ad Schoolon, és elég komolyan átértékeltem az angol elsajátításának jelentőségét, maradjunk ennyiben. Stop. Ahogy Karesz mondta, ez itt az Amerikába oltott nyolcvanas évek Magyarországa. Stop. Az internet például egy vicc. Olyan, mint otthon mondjuk 7-8 éve. Modemet használó embert látva nem kérdezik meg, hogy „és mit eszik?”. Stop.

Stílusért nem megy a szomszédba

Néhány szó az iskoláról: már egészen megbarátkoztam mindenkivel. Egyelőre ketten vagyunk fiúk Ludviggal, a fenejóképű svéd teniszezővel. Találkoztam vele vasárnap (nem úgy), elmentem vele szállásokat nézni, mert a szerencsétlen épp öt lánnyal lakik együtt, akik állandóan összevesznek miatta. Mondanám, hogy rajta, és mondom is. Emiatt akar elköltözni. Elég jóban vagyunk, jönne hozzánk, de sajnos nincs hely. Én örülnék neki a legjobban, mert elég jól beszél angolul, meg sportoló, meg nem olasz. De hát full house. Van még egy fiú osztálytársunk, a brazil szörfös, Tales, de ő most két hétre Thaiföldre utazott. A többiek mind lányok. Van egy holland brancs, Maxime, Anouk és Eveline, van három brazil, abből kettő Aline, egy Renata, aztán, van egy spanyol lány, Adriana, valamint a német Astrid és a svéd Pauline. Jó az osztály, jópofaság van, sok nevetés, móka s kacagás. Ökörsütés, zsákbanfutás, bohócorr.

Na és akkor jöjjön, aminek jönnie kell: a FREEDIVING. Voltam edzésen, egyelőre medencében, csak hogy megismerjek mindenkit. Coogee-ba kell utaznom, kb. 25 perc busszal. Nagyon barátságos mindenki, igazán jófejek. Wayne előre szólt nekik, hogy várható érkezésem, így nem kellett sokat magyarázkodnom. Nyilvánvalóan ausztrál vagy új-zélandi a többség, de azért – hogy ne érezzem magamat egyedül – van egy francia, egy angol és egy norvég srác is. Csütörtökön sokan voltunk, igazából akkor csak 50 m-eket úszkáltam, mert több mint egy hónapja nem edzettem. Könnyedén ment, pedig fura volt a medence is és a víz is elsőre. Speciel minden medencét meg kell szoknom, és szeretek kipróbálni újakat. Itt az a fura, hogy egyrészt kicsit sötét van, másrészt enyhén sós a víz, mert az óceánból szivattyúzzák fel, és igazából csak mechanikailag szűrik, meg természetesen klórozzák. Edzés után alap a szauna, én is mentem, és mindenki faggatott. Ahogy én is őket. Többségük a szigonyozás melletti kiegészítésként kezdte a free-t, de valaki egész komolyan veszi. Másnap – pénteken – már csak négyen voltunk. Ez így sokkal jobb volt, mert ott volt a tekintélyember Ron, meg egy fiatalabb srác, valamint a – most már mondhatom – spanom, Michael. Pénteken úgy gondoltam, nem fogok janizni, de miután Ron vert egy 100+ m-es bi-fint, úgy döntöttem, nem fogom vissza magamat, és kiteszem a jelzést, heló gyerekek, megjöttem. 50 m-es bemelegítésből egyet úsztam, aztán elindultam felfelé 5 méterekkel. Egyszerre mindig egy úszik, megérkezik, megcsinálja a surface protocolt, beáll a sor végére, és a következőnek ő a safety-je, míg a másik kettő már a saját úszására készül. Egy sávban egy nyaksúly megy körbe, mindig a soron következő veszi fel. Én mondjuk már bevásároltam a sajátomhoz, ólom még kell, de már tudom, hol kapható – számomra kevés a 3 kg, amivel a többiek mennek. Node visszakanyarodva: úsztam úgy nyolcadikra egy 85 m-t, ami egyrészt azért csoda, mert besza’-behu’ volt, másrészt ruha nélkül fázós, kölcsönnyaksúly, szokatlan medence és bekajált állapot. Viszont hihetetlen, mennyire nem játszik a para, amikor tudod, hogy ott úszik feletted valaki, aki szedett már ki blackoutolt embert nem csak medencéből, de az óceánból is.

Na ez Bondi

Megyek a buszhoz

A kezdet tehát jól sikerült, megvan az elismerés, no fint ők nem nagyon nyomnak, de Michael csak arra várt, hogy legyen valaki, aki igen. Dobta is le az uszonyt, és kérte a tanácsokat. Ott tart a mi kis bimbózó kapcsolatunk, hogy csütörtökre megbeszéltünk egy depth traininget. Pontosabban depth staticot, ami 15 méteres mélységben végrehajtott statikus szériákat jelent. Nagyon várom. Sajnos ahhoz későn csatlakoztam, hogy a tegnapi, vasárnapi depth trainingre is el tudjak menni, mert már mindkét hajó tele volt. De holnap egy másik helyre, 50-es medencébe megyek edzeni Manly-be, ahol a hajótulajdonosok is edzenek, úgyhogy leboltolom velük a következő hétvégét. Úgyis biztos dolgozom…

Nagyon jó érzés volt találkozni velük. Végre vannak ausztrál ismerőseim!

Ettől függetlenül tudom, hogy nagyon más lesz a mélység, az egyenlítés, a minden. Kicsit visszafogom magamat, mert az nem ugyanaz a műfaj, nem ugyanaz a sportág… Valószínűleg olyan, mint a Vác-Sződligetek után homokon futni. Ugyanis ez is megvolt. Most se bírok még lábra állni. Olyan izmokat mozgat meg, amikről soha nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán léteznek. Szombaton este mentem le a partra naplemente után fél órával. Nem akarom túl hosszan fejtegetni, hogy a körülmények milyenek voltak: a nagyszemű homokban minden lépésnél bokáig süllyedsz, mintha mézben lépkednél (direkt a „futóhomokban” nyomtam, nem pedig a víz melletti keményen); köszönhetően annak, hogy nagyszemű, szó szerint nyikorog, ami vicces; a hullámzó óceán felszínén a mindent beragyogó telihold fénye játszott, kellemes szellő lengedezett, és én 5 perc után halott voltam. A fennmaradó 25 perc merő kínszenvedés volt. De az vigasztal, hogy ha ezt komolyan veszem, és mindennap lefutom, akkor az olyan kondit eredményez majd, mint semmi más. Négy kiflit bírtam lefutni, végig a sétány mellett, ami összesen 4 km, de nem röhög, kipróbál, aztán rájön. Futottam én nyáron elég 10-15 km-t, direkt a déli hőségben, hogy felkészüljek. De a homokra nem lehet.

Szemléltetendő a futópályámat, itt egy kis térkép, és akkor itt van az is, hogy hol laktam, merrefelé mozgom, hová járok suliba stb. Egy kis viszonyítási alap, mert a föcihez mindenki ért:

A rajzszögnél lakom, a sárga csíkon futok (kattints!)

Ezen már a suli is látszik

Ezen már az is, hol edzem

Ezen pedig már az is, hol laktam először

Úgy döntöttem, meglepem magamat születésnapomra valami igazán különleges dologgal: csütörtökön suliba nem, viszont reggel merülni Michaellel, délután pedig bálnalesre megyek. Nem, nem a százszemélyes kirándulóhajóval, ami 200 m-re áll meg az állatoktól, és aminek zsúfolásig telik a tatja… Inkább egy tizenakárhány személyes, 900 (3*300) lóerős csónakkal, ami az állatok közvetlen közelébe megy, és amivel a kijutás eleve maradandó károsodást okoz! Itt van, íme a Totally Wild, hát ezzel:

Totally Wild (nem saját fotó)

Ott a 900 ló

És még nem, nem lapoz, nem csuk be, nem távozik, mint aki jól végezte a dolgát! Születésnapom, az lesz, új bejegyzés addig viszont már nem. Egyetlen kommentet szeretnék kérni ide és nem máshová. Nem levélben, nem Facebookon. Nem kell név, nincsen regisztráció. Egyszerűen csak örülnék neki, ha lenne valami interakció, ha lennének kérdések, ha lennének vélemények. Kell a kritika, kell a visszajelzés. Máskülönben lefoglaltam a benthegoose-t a blog.hu-n. Na például: szerintetek lenne értelme átrepülnöm? Egyetlen okból lehet ez érdekes: Indexes blogajánlóba kerülés szempontjából - nem a maival, tudom én. De például jobb napjaimon. Napirend előtti felszólalásomat ezennel befejeztem, várom az interpellációkat, szevasztok.

És végül: itt is ráfordulunk a karácsonyi célegyenesre...

Önök kérték

Többre is képes vagyok ám!

Ide csupán azért, hogy

• senki ne mondhassa, nem adom az arcomat a blogomhoz; 
• anyukám is megnyugodjon, még nem öntöttek le savval; 
• támogassuk a "sok beszédnek sok az alja" eszmét; 
• néhány szabályerősítő kivételtől eltekintve ti is ráérezzetek, mit jelent valójában a NO KOMMENT kifejezés.

Ez utóbbihoz csatlakozva most jól megmutatom, mi várható, ha továbbra is potyautas-magatartást tanúsít a többség.

Zenét azért festek alá, Kollár-Klemencz Laciéktól a közös munka emlékére, no meg azért, mert nem illik, de bizony.



Lépés in-dul:

Az utca, ahol lakom

Karesszal (Manly Vale)

Úszózom

Van egy kék tó a fák alatt...

... beleteszem, lehűti a lábamat.

Szájbergyerek, kérjél bocsánatot, vagy nem mutatom meg a kacsámatot!

Egyet anya-apa kedvéért

Egyet a vicc kedvéért

Te mit nyomsz? Én már csak lábat.

Angol nyelvlecke kezdőknek

Egy szörfös ÉL benne

És még csak el sem köszönök.

Bunkó.

Papi pipa

Na jó. Még nem tudom, hogy végül ki fogom-e tenni ezt a bejegyzést, de most arrrgh.

Ki fogom, még szép, hogy ki fogom! Ez egy énblog, így leszarom, ki mit gondol. Nekem csak az a fontos, hogy kiírjam magamból, ha épp a bosszúságot, akkor aztat. Rátapasztom a számat a friss harapásnyomra, és hiteltelen, Bear Grylls-i arckifejezéssel szívom ki a mérget a mai napból. Összekeverem egy kis nyállal, és pfhöjj, nesztek!

Feladat:

Találjátok ki, hogy mégis mi baja ennek az örök elégedetlen, elkényeztetett semmirekellőnek a szargolyó másik oldalán! Aki eltalálta, bekaphatja.

Válaszok:

A)
Egész nap szakadt az eső. Nem volt esernyője. Kétszer esett el a nap folyamán a gumipapucsban, ezúton csatornafedél sem kellett hozzá, megtette a mindenhol jelenlévő csiszolt gránitburkolat.

B)
10-ből már csak 8 lábkörme maradt, csodás higiénés körülmények között – azaz nem tudja, hol – vesztette el ma a jobb hármasat. Számított rá, hogy bármikor bekövetkezhet, de apa szeretett volna aktív részese lenni a kicsi születésének és a burok eltávolításának.

C)
Hámlik a szemhéja (sic!). Nem leégett, biztos „csak” valami kis funghi. Ilyet se látott még. Semmi durva, csak mintha a csipa rá lenne száradva reggeltől. Próbálta ledörzsölni, de arra csak bepirosodott, és így kontrasztosabbá vált. Végül vett Canestent 2400-ért. Apu mondaná, még jó, hogy lehet kapni…

D)
Nem érti, miért kellett 16 000 km-t repülnie ahhoz, hogy kibaszott olasz ordibálás vegye őt körbe, amikor csak itthon van. Nem nagyon tudja ezt most összeilleszteni azzal, hogy Ausztráliában van. Culture shock?

E)
Nem érti, mi a faszért nem lehet tiszteletben tartani azt, hogy ha valaki a tüdeje fejlesztésének szenteli minden fennmaradó energiáját, az a négy dohányos által eregetett sárkányok elől a nappaliból a hálóba menekülve kapuzárási pánikba esik. Magyarul – még egyszer – miért gondolják, hogy a (zsilip-)ajtókat pusztán passzióból csukja be? És miért válnak ki-bejárkáló notórius nyitva hagyókká? Nincs nekem a dohányzással semmi bajom. Csak nem szeretem, ha a kispárnámra helyezve a fejemet ugyanaz az az érzésem támad, mint amikor buliból hazaérve a szídd fel begyem pólómból bújtatom ki. Nem tudom, értitek-e a problémámat. Tudom-tudom, néma gyereknek… Nehogy azt hidd. Én szóltam.

Arany pofa mindegyik, félre ne érts. Semmi gond nem lenne velük külön-külön. Egy láncdohányos Gucci, Versace, Dolce&Gabbana viszont sok egy kicsit egyszerre. Néha tényleg azt kívánom, bárcsak belefulladtak volna előző télen a szőrmenyakú kabátjukba… Stílushalál, igaz, Endi?

F)
Szeretne munkát, mert 2 hét alatt annyit költött a semmire, amennyit otthon egy hónap alatt sem keresett meg.

G)
Simán csak hisztis, mert meg fog neki jönni.

H)
Mindegyik.

I)
Egyik sem.

Kiteszem. Elszállt ugyan a mérgem, a terápia tehát célt ért, de legalább itt áll majd az utókor számára: láthatjátok feleim szümtükhel, az buta okulhat, az okos butulhat.

Azt hiszem, elköltözöm. A haditerv: nem fizetem a lakbért, így 2-3 héten belül kitoloncolnak, aminek fedezésére épp elég lesz a mennyiség, amit letétbe helyeztem. Ki van ez találva. Angolt, na!

Még két dolog: egyrészt holnap már jókedvvel, bőséggel; másrészt a srácokra nem is lehet igazán haragudni, ha az embernek eszébe jut, milyen szinten vannak megáldva az ákcsentójukkal...

Holnap Önök kérték c. rovatunkkal jelentkezünk.

Kapcs. ford.

Ciao.

Nem várt fordulat: Ausztráliában kisüt a nap

Pozor! Képek itt, szövegbe most nem ágyazok:

Newer vagy balra! (Sydney3)

(Csendet kérek, cssst… Most bemegyünk a kulisszák mögé, ahol nem ér hangoskodni: itt látható az ember, aki – mivel tudta, hogy egy darabig nem tud majd írni – vette a fáradtságot, és kitartóan jegyzeteltem. Mindennap címszavakat, amiknek eredetileg teljes bekezdéseket szánt. Most viszont úgy látja, a címszavak önmagukban kitesznek egy nem is olyan rövidke bejegyzést… Vakarja a fejét. Nem tudja, mitévő legyen.)

Isten látja lelkemet, én készültem, a puska is megvan, de még el sem kezdődött a vizsga, máris érzem, hogy kevés lesz az idő. Szarok én rá, nem fogom megválaszolni mindegyik kifejtőst: az ötös elúszni látszik – mint jó egyetemista, innentől a kettesre játszom. Elégséges? 

Andy Irons

A hawaii születésű sokszoros világbajnok 32 éves korában váratlanul elhunyt, állítólag dengue feverben, amit egy zebracsíkos moszkitó terjeszt, legalábbis így magyarázta ki Árpi… A dolog lényege, hogy ugye Bondi Beach a világ egyik szörfmekkája, így 2-án Sydney-ben mindenhol – még a tőzsde épületének futófényein is – ez volt a vezető hír. Amikor történt, még nem voltam bondi-i lakos, de láttam a híradóban, hogy megannyi szörfparadicsomhoz hasonlóan itt is sokan deszkára pattantak, kimentek a nyílt vízre, és kört alkotva együtt emlékeztek meg a sportág egyik legnagyobb alakjáról. R.I.P.

Erről eszembe jutott egy másik hawaii nagyság, Israel 'IZ' Kamakawiwo, meg is választotta őt a nap előadójának a diktatórikus zsűri:
Somewhere over the rainbow 

Ilyen vidám temetést kérek én is, csak én a Kompkötővel szemben. Ezúton rendelkezem arról is, hogy miután lecseng a buli, a gerberákat Dávid kiszedegetheti Katinak a vízből, és nem fogok haragudni, ha végül összejön egy romantikus csokor. Ha meg tél lesz? Akkor schirillizálódni szíveskedjetek. Nem túl nagy kérés, ugye.

Költözés

Na de evezzünk át vidámabb vizekre! Egy esős délutánon – érted – elköltöztem Karesztől és Kláritól. Angolosan hagytam el North Sydney-t, ami alatt se nem azt értem, hogy véresen, se nem azt, hogy sussexi akcentussal – hanem, hogy szó nélkül, mert az úgyis elszáll, a levél, amit írtam, viszont megmarad. Másnap természetesen visszamentem méltóképp el- és megköszönni. Jó volt náluk, nagyon megkedveltem őket, és úgy vettem ki, akkor sem csapták volna a hátamra az ajtót, ha nem kísérnek egész a buszig. Megható volt. Biztos vagyok benne, hogy fogok még találkozni velük. Ezúton is köszönöm szépen!

Node. Átcígöltem – vagy hogy mondják – a harminc kilonyi cuccommal ide, ahol fogalmam sem volt arról, mi vár rám. Most olyan részletekkel senkit nem untatnék, hogy mennyire volt impulzusdöntés, amikor e mellett a lakás mellett döntöttem, főleg, hogy nem láttam egyetlen arcot sem korábban azok közül, akiknek a szarszagába reggelente be kell majd mennem. Viszont nem is ez a lényeg. Fogadott egy Kriska. Már bocs, ha olvasol, Levi, de én elég sokszor hasonlítgatok, ez a csávó pedig tényleg kiköpött másod volt elsőre. Rendes nevén Roberto, egyenesen Genovából. Jelenleg ő a legnagyobb cim-cim. Az angolja nem csak némi kívánnivalót hagy maga után, de kiválóan körbeír mindent. Aztán itt van a másik olasz, Sergio, azaz Puskás Peti. Bocsánatot kérek, amiért ilyen hasonlatokkal jövök elő, és főleg, ha időnként felböffen egy kis magyar celebpöce, de hát ezt is hozza magával az ember Kis-Magyarországról a kulacs villányi meg a hamuban sült mellett. A farm, ahol élünk. Szeressük csak! Transzperszonalizációt azonnal felfüggesztem, csak még annyi, hogy egyik nap láttam Heiliget, különben pedig egy magyar rendőrsrác Györe hangján és tempójában beszél. Na kuss.

5/150 Wellington Street, Bondi Beach

Sergio: szart se tud angolul, azt is szarul. De nagyon rendes kölök. Kézzel-lábbal és mindent megtesz azért, hogy megértsem. Nincs könnyű dolgom vele, de abszolút respekt, nagyon igyekszik. Mindketten tiszták, igényesek, rendezettek, örülök a piperkőcségüknek meg annak, hogy figyelmesek. Látszik, hogy normális családból valók. Ebből a szempontból kihúztam a a zsákból a macskát. Sergio egyébként Trento mellől való, majdnem a Garda-tónál lakik. Sajnálom is szegényt. Mindketten 26 évesek, és sejtésem ellenére sem ismerték egymást korábban.

Műhelytitok, tádám! Robi (ezen mindig jót röhög) az első este felmosott: a nap, amikor a csempe légypapírrá vált. Fogta a 2 literes műanyag flakont, és nagyjából 1:1-es higításban felmosta a konyhát. Rendes gyerek, mondtam én. Kicsivel később kimentem, talán valami kajáért, nem is ez a lényeg. A konyhába térve a papucs az első lépésnél leragadt a lábamról. Mondom neki, Robi, szerintem jobb volt, mielőtt felmostál, ne moss fel többet, vagy majd inkább én. Már viharzott is, hogy Vanish-be áztassa a becsületét. Ő sem értette, de rögtön hozta a vödröt, és… és beleöntötte a maradék narancslevemet is, bazmeg! Mondom neki, te meg mi a jó faszt csinálsz, ember?! Hát tesz bele. De miért teszel bele narancslevet? Ez nem narancslé, ez felmosószer, Ben, nézd már meg a dobozát: műanyag, 2 literes, fekete címkével. Tudom, mondom, két hete ezt iszom, az egyetlen dolog, amit felismerek a boltban. Nézi-nézi, forgatja, mint valami értékes bort. Nem volt gyanús, mondom, az illata? Hát ők Olaszországban egy szinte ugyanilyennel szoktak felmosni. Még örült is neki, hogy itt is van hasonló. De mondom, nem szagoltál bele? Dehogynem, azt mondja! Annak örültem csak igazán, hogy narancsillatú, mert nálunk csak citromos van… Epic fail. Jó lesz ez az együttlakás. De mondom, ezt más italokkal, konkrétan alkoholokkal nem csinálod, ugye?

Konyha

Jójó, mindenki balfaszkodik néha, követ el hülye kis hibát. Viszont bármilyen kaja, amit főz, hibátlan. Szakács a lelkem, otthon van a konyhában – ha nem felmosásról van szó. Meg is beszéltük, ha már úgyis főz magának, Sergioval mi is beszállunk a költségekbe, és így mindenki jól jár: neki olcsóbban jön ki, nekünk meg nincs rá gondunk, mit együnk. Nem ecsetelném, milyen kajákat csinál, de szerintem a Vapiano, megkockáztatom, a Pomo d’oro is elbújhat mögötte.

Tanfolyam

Hamar összeszoktunk. Csütörtökön költöztem ide, a hétvégét viszont távol töltöttem: Hornsby-ban voltam az úszásoktatói kurzuson. Persze az nem úgy van, hogy reggel felébred az ember, és máris Hornsby-ban van… Hornsby egy nem annyira közeli külvárosa (kerülete) Sydney-nek, a centrumtól kb. 15 vasúti megálló. Elmondanám akkor, hogy nekem milyen módon kellett volna eljutnom oda reggel 8.30-ra: Bondi Beach-ről busszal Bondi Junctionig, onnan vonattal Wynyardig, onnan másik vonattal Hornsby-ig, onnan pedig gyalog a főiskoláig, ahol a kurzust tartották. Ezt annyival fűszerezném meg, hogy szombaton minden ritkábban jár, kiváltképp az a City Train, aminek vonalát teljes hosszában lezárják, pótlóbuszokkal helyettesítve egész hétvégén… Na és melyik az? Igen! A Northern Line, azaz amelyiken végig kellett volna mennem. Jupí! Tehát Wynyardnál átszáll egy másik vasúti vonalra, amivel eljut ugyan Town Hallig (már ekkor szétcsúszik az időzítés), ott megkeresi a megfelelő pótlóbuszt, amin időközben szintén át kell szállni majd stb-stb. Amikor 9.30-kor még csak Turramurra kerületben jártam, akkor már nem is igazán foglalkoztam azzal, mennyi is lesz majd a késésem valójában, és így milyen lesz egyedüli külföldiként belépnem egy olyan osztályba, ahová egyébként harminc főnyi 20-21 éves – épphogy nem tinédzser – ausztrál kisfőiskolással fogok járni… – amivel ekkor persze egyáltalán nem voltam tisztában.

9.50-kor emberünk megérkezik, nem zavartatja magát, elnézést kér a majd’ másfél órányi késésért, aztán leül, és hallgatja a bennszülött ozzy beszédet, amiből először csak egy-egy, aztán persze egyre több szót elcsíp. Késöbb rááll a füle, jegyzetel, és azon csodálkozik, hogy ő most tényleg biomechanikát és fizikai törvényeket hallgat, meg sok minden más, egyébként számára a freedivinghoz is nagyon fontos és nélkülözhetetlen dolgokat! Boldog, hogy két nappal a nyelvi kurzus előtt már egy szakmai kurzuson ül. Szépen lassan megérti, hogy az ausztrál úszósport miért tart ott, ahol tart: ez a fajta úszástechnikai képzés nem merül ki egy tempókat bemutató ábratáblázatban. Jó, a magyar úszósport sem rossz, de milyen lehetne!

Amiért nem boldog a goose, az az, hogy furán néz rá mindenki, nem csak a libák. Ja, hogy ti mind osztálytársak vagytok ezen a sportfőiskolán? Szevasztok, én meg from Hungary. Tudjátok, akinek a legnagyobb szüksége lenne a könyvre, de mivel utólag könyörögte be magát a kurzusba, plusz kurvasokat késett, nem jutott, na az.

Délután gyakorlat, medencei. Jól megy. A legkevésbé szimpatikus, erősen latinmacsó Nickkel kerülök párba, akitől nem hogy burritot kérnék hamarabb, mint segítséget, de még valami kolumbiai maffiafelirat is olvasható a hátán.  Aztán persze olvad a jég – dolgozom rajta a gázpörzsölővel serényen –, így végül megbarátkozunk. Ugyanakkor látom rajta, maradok a messziről jött hülye. Persze, nehéz annak, aki a medencetér akusztikájában minden egyébként sem ismert kifejezést félreért, és inkább csak utánozza a többieket. Azokat is, akik nem jól csinálják. Mindegy, gyerekek, a lényeg, hogy végre uszodában vagyok hetek óta először, nem?

Visszabuszozás. Vasárnap még ritkább menetrenddel ugyanez előről, már csak 20 perc a késés, de… Hoppá, új tanár van, akit viszont egyáltalán nem értek. Dejó, dejó! Szuper! Már csak ez hiányzott! Félrehívom manipulációs szándékkal: szóval háj, hibát követtem el, hogy ilyen hamar jelentkeztem, holnap kezdődik az angol nyelviskolám, de azt hittem, hogy stb. Nem akarok dolgozni, csak le akarok vizsgázni, de nem értek semmit, nincs könyvem, Bondi-ról jövök, nincs vonat, eláztam, öt darab húszéves lánnyal kellene beszélgetnem valamiről, amit nem értek, csoportmunkában, haddnemá… Nem szeretnék ma gyerekeket tanítani, mert már csak az kell, hogy ők is kiröhögjenek, ha nem fogom nekik érthetően elmagyarázni, hogyan szorítsák le a rüsztjüket, különben is… Kibasztam hetven rugót az ablakon? Tessék nyugodtan megmondani, őszintén, amit gondolni tetszik. Teccik érteni? Tetszik! Nagyon aranyos tetszik lenni, Fiona néni, istenemre mondom. A Shrek felesége, az nem ilyen aranyos!

Krikett

Fiona néni azt mondta, menjek el egy másik kurzusra, amit ő tart, majd figyel rám, beszéljem le a központtal, hogy máskor vizsgázom, egyébként pedig 2 hónapon belül csináljam meg, különben a rendszer kidob. Köszönöm, csókolom. Ebédszünet. A magyar körülnézni indul: milyen is egy jóhírű ausztrál sportszakmai főiskola, a Barker College. Nem rossz. Épp krikettmeccs van. Egyébként is érdekel az ilyesmi, mégha a szabályokról fingom sincs. Látványos, elegáns. Én nem tudtam, hogy ez ennyire nagyon fehérgalléros sportág. A lelátón kotló Ralph Laurenek és oldalbordáik egytől egyig luxusautókkal érkeztek, a parkoló mint valami exkluzív vámraktár.
Fényképezem az ápolt gyepen napsütésben andalgó suhancokat, és azon gondolkozom, a két emberen kívül, aki üt meg dob, szóval rajtuk kívül itt még ki sportolhat rendszeresen vajon… Komolyan nem tudom. A baseballban legalább több embert vonnak be a játékba. Nem értem, na mindegy. Bár jómagam oldalzsebesben nyomulok, azért felmászok a lelátóra, hátha tudok egy-két képet csinálni, mielőtt kidobnak és a családfámat is ágastul-gyökerestül tépik ki a helyről. És nem! Beszélgetésbe keveredek egy 51 éve a Barkerben játszott öregúrral, aki készségesen osztja meg velem az információkat, amik a játék nézését még élvezetessé is teszik. Most már tudom, miért lazsál szinte mindenki, ki mikor kerül sorra, és egyáltalán mi a cél. Ekkor az órámra pillantok, és rájövök, hogy az ebédszünet több mint egy órája véget ért. A pofátlanság teteje, de Fiona nénihez én már nem megyek vissza, az egyszer biztos. Néhány héten belül úgyis találkozunk…

Hitchcock

Nem tudom, eddig hogy nem vettem észre, de a nembarátom papagájokból rohadtul sok van ám – talán a belvárosben kevesebb. Itt patkánynak tartják őket, bár szerintem a patkánynál kettővel szebbek és hárommal méltóságteljesebbek. A lényeg, hogy nem szeretik őket, mert a kerítéseket tönkreteszik a karmaikkal és csőrükkel, meg fél tőlük a többi madár, így a közelükben több a rovar. Akárhogyan is, ha Alfred bácsi korszakalkotó moziját nekem kellene újraforgatni, nem kizárt, hogy ezeket a jószágokat rosszaságokat használnám fel a nyomasztó légkör megteremtéséhez. Át kellett sétálnom egy parkon, ami fullon volt a gyurikkal. Hát, mit ne mondjak, dobott ki a gép emléket, egyet biztosan. Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan egyszerre támad be az összes bólogatógép, a futásommal pedig csak tovább rontom a helyzetemet…

Persze csak viccelődöm-bolondozom, nincs ilyen jellegű para. Olyan aranyosak, hogy mindet kalitkában tartanám! Egyébiránt azt hiszem, mást is megihlettek már, Turramurrában például láttam egy hatalmas graffitit, aminek fő témáját egy ilyen hófehérke adta. Fénykép egyelőre azért nincs, mert egyébként is komolyabbnál komolyabb graffitik vannak, külön bejegyzést és albumot fogok szentelni nekik.

Másik madaras élmény: első nap ültem a teniszpályák lelátóján, éppen a szépen elkészített fullburgeremet tuszkoltam befelé, amikor mellém sétált egy galamb. Oké, mondhatnád, a galamb az galamb. De ez szürreális volt: valami hatalmas tűvel volt átlőve a mellkasa. Alul bement, felül kijött. Fehér kis mellénye csupa vér volt, és lépni sem tudott tőle rendesen. Annyira furcsa volt ott látni… Belegondoltam, hogy ez most vajon valamiféle jel akar lenni, vagy mi a szar? Adjak neki a kajámból vagy ne? Közelebb ne jöjjön, mert még a végén meg találja szúrni a lábamat azzal az éces tűvel, azt’ nézhetek! Ekkor az eső elkezdett szakadni, és nekem be kellett mennem. Szerencsére vagy sajnos? Most lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem etettem meg. Elszállni még láttam. Azzal próbálom elhesegetni a vele kapcsolatban azóta fel-felröppenő gondolataimat, hogy egyszer láttam egy cikket (és illusztrációt) egy gólyáról, aminek egy nyíllal volt átlőve a nyaka, és abban a cikkben az állt, hogy a gólya valami 12 éven át mindig visszatért a kéményére, egyszóval nem az extrém piercingjébe pusztult bele. Hát, a legjobbakat, galamb! Én megemlékeztem itt rólad, sok galambnak ennyi sem jut. Légy erre büszke, és szerintem indítsd a Szent Márk téri haknit, vagy csatlakozz egy vándorcirkuszhoz, a kardnyelő és a fakír hozzád képest lófasz. Illetve – ha gondolod – konzultálj kutyaharapott postásokkal, feltéve, hogy a tiéd is munkahelyi baleset volt. Szevasz.

Érdekességek

Hornsby-ból hazafelé elaludtam a buszon, nem kicsit. A végállomáson – ameddig véletlenül sem kellett volna elmennem – egy thai nő ébresztett fel. Van az, amikor az ember rémálomból ébred. És ezek szerint van az is, amikor rémálomra ébred. Nagyon aranyos volt és kedves, hogy szólt, de mindemellett annyira csúnya, hogy konkrétan megijedtem tőle, amit hallható hanghatás kísért, nevén nevezvén egy „vá-áá”. Erre ő is megijedt, és láttam rajta, egy pillanat alatt bánta meg, hogy szólt, és ha rajta múlik, a következő alkalommal ember is fog ott aludni, ahol a buszok. Egy kisbalázs.

Viszont, ha már ennyit buszozunk ma, elmondom hát mindenkinek, hogy figyelmes lettem egy nagyon jó megoldásra: a buszok üléshuzata gyárilag taggelt. A kis faszoknak így egyrészt nincs ingerenciája összebaszni, másrészt, ha mégis lenne, soha többé nem találnák meg alkotásukat, ahogy senki más sem figyelne fel egy láthatatlan műremekre. Alkalmaznám.

Már rég akartam mondani, hogy a víz tényleg fordítva folyik le: az óramutató járásával ellenkező irányba. Azt hittem, ez csak egy mendemonda, de nem.

Minden ablak toló-. Vagy oldalra, vagy ellensúllyal függőlegesen. Ez ilyan angolszász dolog, gondolom. Na mindegy, szóval semmi sem az, ahogy a szittya megszokta. Minden más egy kicsit. Valami nagyon, de a lényeg, hogy semmi sem ugyanaz.

Fachschule

Az iskola profi. Minden tekintetben kifogásolhatatlan. 8.30-tól 10.30-ig vannak a reggeli óráim, utána egy óra szabadon választott (én eddig dvd-zni jártam, de olvasni, beszélgetni és online teszteket kitölteni is lehet, a lényeg, hogy valahol ott kell lenni igazoltan), aztán ebédszünet, majd 12.30-14.30-ig a délutáni órák. Mivel fél háromkor végzem, ezért szerintem egész sokat fogok tudni dolgozni, ha végre-valahára lesz munkám. Mondjuk kellett az iskola, így most már intézem az adókódomat, aztán belevágok valamibe. Visszatérve: a tanárom Tod, aki úgy néz ki, mint a Showder Klubból Dombóvári Kristóf, csak magasabb, vékonyabb, és valószínűleg angolul is jobban tud. Nagyon jófej, laza és közvetlen. Apropó, csoport: az egyik legjobb advanced, azaz haladó, 600-as csoportba kerültem (100, 101, 102, 103, 200, 201, 202, …, 503, 600, 601, 602, 603) az első napi teszteknek és beszélgetésnek köszönhetően. Ketten vagyunk újak a csoportban, folyamatosan rotálódnak az emberek. Van egy brazil és egy svéd srác, a többiek lányok. Négy holland, egy cseh, egy német, egy spanyol. Havonta van felmérés és új csoportelosztás. Nem is tudom, mit mondjak még. Elég hasznos minden, amit tanulunk. Késés nem lehet, különben nem engednek be az órára, és így nem leszel leigazolva, viszont az órák 80%-án meg kell jelenni, vagy kibasznak a suliból, és így az országból is. Hasonló a helyzet a nem angol nyelvvel is. Ha meg akarsz szólalni az anyanyelveden, el kell hagynod az iskola épületét. Háromszor figyelmeztetnek, utána repülsz. Haza. Akinek órán megszólal a telefonja, az választhat: táncol vagy énekel. Todot most két napig Virginia helyettesítette, akinek hihetetlen magával ragadó természete van, állandóan nevet, mosolyog, nagyon jókedvű, segítőkész, kedves, szóval hihetetlen tanár. Szívesen tanul nála az ember, nem unja az órát stb. Megszólalt a telefonja, és mivel a szabály rá is vonatkozik, elénekelte a Summer time-ot (… living is so easy), de úgy, hogy beszarsz. Mint kiderült, énektanár is. Én így élőben acapella még nem hallottam énekelni senkit. Nem akarom többé Todot!

Vettem egy Arnette napszemüveget, mert a másik nem volt elég junkie. Jaj, micsoda majom vagyok! Mondjuk, nagyon tetszik, boldog vagyok vele. Meg vettem egy szalmakalapot is, mert anélkül nem bírnám. Közben érkezett két új lakótársunk, így már azt mondanám, Bondi Little Italy negyedében lakom: újabb két olasz, ez alkalommal lányok, Alice és Elisa Velencéből. Roberto-val és Sergio-val valószínűsítjük, hogy leszbikusok, amivel persze nincs az égvilágon semmi gond. Robi szerint nem biztos, Sergio-val szerintünk száz. Rendesek, aranyosak, lehet velük beszélgetni, ez a lényeg.

Hát itt ilyen a lomtalanítás...

Welcome party

Roberto engedélyt kért és kapott (tőlünk, a házinéni szerint ugyanis no martini, no party), hogy meghívja a barátait, akiket többnyire a munkája során ismert meg, vagy egyszerűen csak olaszok. Tartottunk hát egy nemzetközi estet, ahová mindenki hozott valami tradicionális kaját. Így esett, hogy kedden este a boncolás olasz, spanyol, mexikói, francia, orosz, német, svéd és japán fogásokat is kimutatott volna a béltartalmamban. Magyar nem volt, mert én légiósként a világbajnok olasz válogatottban vendégszerepeltem. Jó sok új ismerőst szereztem, így már valamivel jobb a helyzet. Találkozom velük itt-ott, összefutunk a suliban, a strandon, voltunk a Beach Roadon is egy helyen, ott is mindenki ismerősként köszöntött már. A buli igazán jól sikerült, bár másnap kissé cefremámoros állapotban érkeztem meg az órára, ahol egy tánccal kellett kezdenem, miután 20 perc késéssel a második napomon még sikerült bekönyörögni magamat az osztályterembe…

Sculpture by the sea

Évente egyszer megrendezésre kerül egy speciális kiállítás a világ talán legeredetibb galériájában: a Bondi Beach-et és Bronte Beach-et összekötő tengerparti sziklasétányon és az útbaeső parkokban. Háttérül a végeláthatatlan kékség szolgál, mondanom sem kell, hogy szabadtéri alkotásokról van szó. Mindig is imádtam az elvont szobrokat, ez alkalommal is láttam néhány igazán lebilincselőt. Az egésznek együtt (hely + szobrok) a tizes skálán minimum huszast adnék, a kúlsági faktora pedig egyszerűen kalibrálhatatlan. Nem írnék ezzel kapcsolatban semmi mást, a képeken számon lehet kérni az ezer szót.

Surf

Miután hétvégén veszek néhány órát egy mexikói haverunktól, jövő héten szerintem beruházok valami nem túl drága deszkába. Valószínűleg használt, de jó deszkába. Otthonról pedig várom a csomagot a szörfruhámmal és a többivel… Jaj, bárcsak mindenki máshoz hasonlóan már én is neoprénben, mezítláb csattoghatnék le suli után és munka előtt – vagy munka után, kit érdekel – a partra! Deszkával a hóna alatt valószínűleg még a pirosnál is másképp várakozik az ember.

Megérkezett Sydney-be Juri is, akivel ugyan nem sokszor találkoztam ezidáig, és arra sem feltétlenül kristálytisztán emlékszem (-szünk), de olvasom a blogját, telefonon beszéltünk is már többször, hamarosan összehozunk egy találkozót. Várom.

Egyébként meg El Nino

Azt beszélik, minden ötödik évben őrületesen forró és esős a nyár itt Ausztráliában annak köszönhetően, hogy a Dél-Amerika nyugati partvidékére jellemző El Nino nevű időjárási jelenség beszorul, hatásai pedig idáig gyűrűznek. Hát ezért esik folyamatosan, amióta itt vagyok! Szerencsére már nem naphosszat, viszont egy-egy heves vihar garantáltan van. Amikor kisüt a nap, akkor viszont eszméletlen a meleg már most is. Tegnapelőtt strandoltam (persze előtte lekentem magamat), de az egyelőre 19 °C-os víz is nagyon, de nagyon jól esett…

Volt fürdetés, először érte sós víz a masinát, örült neki, nem sírt. Wayne egyelőre utazik, nélküle nem megyek le freedive-edzésre, úgy döntöttem. Jövő héten a csütörtök és péntek viszont már biztosnak tűnik. Nem alig, nagyon várom! Coogee-ra kell majd mennem, közel van hozzánk. Apropó Coogee: a hét elején láttak két állítólag elég nagy fehér cápát szörfösök arrafelé. Ezt csak úgy megjegyeztem, mert azért az itt sem jellemző, hogy egy nap több is felbukkanjon egyszerre.

Az üdvözlőcsomag tartalma 1 db baráti szervusszia, 1 db lapogatós ölelés, valamint a készlet erejéig 2 db puszi / 1 db pacsi fejenként. A változtatás jogát még jó, hogy fenntartom.