Pók a láthatáron

Úgy megfáztam, mint a szar.

Már elnézést, de tényleg. Pedig sem fázós, sem megfázós nem vagyok. Ennek folyományaként ma semmi más dolgom nincs, mint unalmamban írni, úgyhogy ha unalmas leszek, ezért, ha hosszú, szintén. Ha viszont rövid, akkor én időközben belázasodtam, ti pedig készíthetitek a rózsafüzéreket és imádkozhattok érettem.

Nem fogom apneával kezdeni, mert megint csokis lesz az összes pelus, én meg szomorkodhatom a pixisból történő óvatlan kizuhanás után. Csatolom hát a biztonsági övet, akasztom a láncot, hintapalinta, hogy ne legyen se hulla, se hopp.

Se kis buksival kopp.



Az elmúlt héten először tettem az ellen, amit világraszóló cimborám egy kis masni és egy nagy tengerészcsomó kíséretében a lelkemre kötött, nevezzük nevén: ne mondjak ellent egyetlen meghívásnak sem; egy invitálás is sok, ha parlagon hagyom és nem vetem bele magamat. Vetem is én, kis kertem burjánzik, Bálint gazdaként gondozgatom a kapcsolataimat, ápolok és eltakarok.

Szerencsémre tértemben-fordultomban kezdhetek is előről mindent, mire kifogy a kanna. Négy fő fóliasátram gondosan elválasztva: sport-, osztály-, lakó- és munkatársak. A társaim. Haha. Osztály alatt egyébként nem a társadalmit értem. Osztály. De fura szó! Na mindegy. Mind a négy sátorban vannak kedvenceim, aranyos és hasznos kis bogarak.

Vegyük sorra.

Sporttárska

Ron sporrtárs hatalmas figura, rengeteget tanulok tőle. Mind az országról, mind Új-Zélandról, mind a szigonyozásról, mind a nyelvről, amit ő beszél, én pedig nem neveznék angolnak, pedig az. Hetente 3-4-szer megyek vele edzésre, hoz-visz, kajálunk, bemutat mindenkinek, a kocsiból meg bemutat mindenkinek. Roppant szórakoztató, mondom. Már mindent értek, megszoktam az aussie akcentust, és hál’ istennek rohadt sok káromkodást tanulok tőle, amivel meg másoknál vagyok kifejezetten jó. Nem kell megijedni, a bigottakat kivéve minden aussie káromkodik, az iskolában külön órán foglalkozunk a beszélt nyelvvel, és Todnál, a tanárunknál kifejezetten bevágódtam azzal, hogy mennyi mocsok ragadt rám ez alatt a néhány hét alatt. Szóval igen, a suliban is tanuljuk a bloody szavakat. Korábban én is kérdeztem volna, hogy mi a véreres faszért, de hát viccen kívül a mindennapi élet része. Az ausztrálok egyszerű népség, talán ezért érzem velük ilyen jól magamat én is.

Farkasszem

Sporttárs egyébként homofób, és ez nagyon jól áll neki. Mondom, mindenről beszélgetünk. Politikáról, gazdaságról, sportról, vallásról, munkáról, kifaggattam már a családjáról is. Ő is szokott kérdezni, na az a legviccesebb. Fingja sincsen semmiről. Igazából azt tudnék beadni neki, amit akarok, na de nem akarok. Csakis az igazat, a színtiszta igazat, istenengem.

Osztálytárska

Osztálytársban Eveline a legnagyobb. Holland kislány, annyira flegma, hogy a világot is kiszarja az univerzumból. Nagyon ritkán mosolyog vagy nevet, viszont hihetetlen humora van. Nem kell egyből azzal jönni, hogy biztos szerelmes vagyok belé, mert nem vagyok, vagyis nem belé. (Az én aortapumpám már rég félre van téve, jönnek érte, legalábbis ezt ígérték.) Viszont a sulit valamilyen szinten már kezdeném unni, ha nem lenne ott ez a kis majom. Azért írom, hogy majom, mert fixen begoogletranslate-ozza a bekezdést, ahol többször látja a nevét, Eveline. Mondtam Eveline-nek, hogy a blogomban le fogom írni a véleményemet róla, és minél többször írom, hogy Eveline egy majom, annál egyértelműbb lesz Eveline számára, hogy szerintem ő egy kis majom, még ha nem is a szó szoros értelmében vett majom, de azért majom, akármilyen majomra is gondoljon majd ő, Eveline.

Legnagyobb sajnálatomra egyébként pont holnap van utoljára ő, Eveline, a majom, utána meg még a két ünnep között, de az már nem suli, úgyhogy pff. Az utánpótlás-nevelésre sajnos nem fordítottam sem pénzt, sem energiát, úgyhogy hétfőtől majd megint unatkozhatok. Marad azért persze még néhány jó arc, no de klasszisok nélkül minden válogatott színtelen, szagtalan és légnemű.

Lakótárska

Lakótársban Ser a király. Nekem néha csak Joe (olvasd össze, és megvan a megoldás), amit nagyon nem szeret, tehát annál inkább. Valószínűleg együtt fogunk utazni északra, ami ellen egyikünknek sincs kifogása. Nekem kifejezetten jólesik, hogy három másik olasz helyett velem van a legjobb viszonyban (pedig tényleg nincs viszonyunk). Részemről kifejezetten kellemes társaság, nem csöpög a száján agyvérzett nyálaként a római, akkor beszél, ha mondani is akar valamit, nem csak úgy a miheztartás végett, meg azért, hogy el ne felejtsem, olasz. A többiekkel más a helyzet. Ha végezni akarnék velük, valamennyi esetben kettős gyilkosságot kellene elkövetnem, mert a szájuk valószínűleg haláluk után is tovább járna, külön igényelve a lelövést. El fogom készíteni azt a hangfelvételt Robival és Alízzal, a kurva életbe. Nem hiszitek el. Nem másért, csak azért, mert hihetetlen.

Palm Beach

Node. Joe-val megbeszéltük, hogy leteszteljük, miképpen tudunk együttműködni utazás címszó alatt, ezért vasárnap elmentünk édeskettesben Palm Beachre. Megkompoztattam-megbuszoztattam-megebédeltettem-megböfiztettem, épp csak tisztába nem raktam őt. Nagyon jó gyerek, mondja már, hogy apa meg minden.

Palm Beach

Dehogyis. Vagyis biztos, de nem nekem. Viszont nagyszerű nap volt. Szép, bár kissé szeles idő, és rettenetesen elfáradtunk. Komolyan mondom, nem tudtam, hogy Palm Beach ilyen rohadtul messze van. Otthonról két és fél óra. Hülyének is megéri öt órát utazni egy helikopterről valószínűleg mindennél csodálatosabb pálmafa alakú félszigeten található, viszont halálszar strandért, ahol térdmagasságig a szó leges-legszorosabbra húzott értelmében vett homokfúvó gép – az úgynevezett parti szél – tükörsimára epilálja a dús szőrzettel megáldott férfilábszárat is. Na ebben feküdj le, napozz és relaxálj! Nem fogsz leégni, mert nem lesz minek leégnie. Csontodig pucol a homok, mint egy valamirevaló húsevő baktérium. Az elektronikus készülékek hamarabb válnak használhatatlanná, mintsem hogy eszedbe jutna a táskán belül is külön bezacskózni őket. Szóval bocs, ha kevés a kép. Az a kevés ide kattintva azért persze megtekinthető. Mentettem, ami menthető. Fülhallgatót így is vehetek újat.

Sergio, szereted Palm Beachet? – Fuck off Palm Beach. – Robinak is ezt fogod mondani? – Ah, Palm Beach? Beautiful. Must see.

Valaki hiányolja a színeket?

Persze azért nem panaszkodom. Nem fakadunk sírva, hogy Palm Beach-en voltunk. Kipipáltuk, de nem is ez a lényeg. Volt egy kis kirakodóvásár, amolyan karácsony előtti, picikét más jellegű hangulattal, mint a Vörösmarty téren. Itt sikerült megvennem az eddigi egyik legkedvesebb ajándékot. Nem mondok többet, de szuper. Nem mintha a többi nem lenne! Nincs kifejezett ajándékvásárlási célzat soha, de ha meglátok valami eredetit, valamit, amit én is szívesen elfogadnék, akkor megveszem. Eddig három dolgot vettem, és még nem tudom, melyik kihez fog kerülni, ez a legjobb. Nehéz, de jó szívvel fogom valamennyit átadni, ha egyszer oda jutok.

A másik szponzor

Vissza a feladóhoz. Képzeljétek, mi történt. Ausztráliában ingyen, akarom mondani INGYEN jutottunk hozzá valamihez. Ez a világ nyolcadik csodája, jelentem. Volt egy strandröplabda-bajnokság Palm Beachen, és mivel visszafelé várnunk kellett egy kicsit a buszra, gondoltuk, szemrevételezzük. Voltak természetesen csapatok, akik komolyan vették és profin nyomták, de jellemzően voltak, akik csak bohóckodni jöttek, azt viszont nagyon komolyan. Voltak, akik műszumós matracruhában nyomták, és voltak, akik gladiátornak öltözve. Egyik csapat konkrétan öltönynadrág és fehér ing kombinációban. Nem is ez a lényeg. Az eseményt egy csomó cég szponzorálta. Az egyik egy jégkásacég volt, aminek a hosztesszei akkora adag jégkásákat osztogattak, hogy konkrétan nem bírtam megenni-inni, ki kellett dobnom, pedig mangós volt, iszonyat. Vagy egy liter. For free. Szerintem egy hasonló Bondi-on a Fruitologist-ban 15 Dolce&Gabbana (ez ilyen olasz szleng a dollárra, a nevükben kérek elnézést érte…).

Voltunk még a vasárnap kicsit túlságosan is zsúfolt Manly-ben, így láttam egy kicsit, milyen a zsúfolt Manly Beach, amikor zsúfolt. Voltunk továbbá az Oceanworld Manly-ben, aminél ugyan kisebb, de nagyságrendekkel jobb akváriumot csinál bármelyik alsótagozatos. Elnézést, ha valakinek a valakije ott dolgozik. Tanácsolom neki, hogy először az összes állatnak free Willy, aztán repülőtér gyorsban és az ország elhagyása. A hely nemcsak, hogy kritikán aluli, de teljesen érdektelen is. Egy dolgot tettem, végigfényképeztem az összes hal összes tábláját, mert tananyagnak kiválóak: van rajtuk egy rövid kis magyarázat a halról, egy stilizált kép plusz a méret megjelölése. Így már-már beugrik néha, hogy a sok szigonyos miről is beszél. 211 kép. Fincsi, mi?

Munkatárska

Joyce, a jövendőbelim – természetesen munkatársban! –, tudjátok, a brazil lány, aki úszást oktat, és akinek a segítségével januártól magam is, meghívott a születésnapjára. Ezzel akartam indítani az elején, csak aztán árnyalatnyit elkanyarodtam… Azért januártól, mert most karácsonyi szünet lesz mindenhol, mindenki utazik, jön-megy, nem pedig úszásra hordja a kölkét. Januártól sem lesz nagyüzem sajnos. Ezúton szeretném tudatosítani mindenkiben, hogy Ausztráliában a karácsonnyal veszi kezdetét az ó, ió, ció, áció, káció, akáció, VAKÁCIÓ, azaz a nyáriszünet. Nem téli, nyári. Nem rossz indítás. Bár Ausztráliában nem csúcsszopás gyereknek lenni, azért az szerintem nem rendes dolog, hogy csak hat hét a szünidő. Január végén van a hasta la vista.

Bocsánat, a kalandozások kora véget ér. Szóval Joyce meghívott a szülinapjára, ami egy nagyon jó kis helyen lett volna, ha… Na itt indul csak az igazi buli! Rendesen felöltöztem, mert ez olyan hely, ahol dress code is van (hova szarjak…): hosszúnadrág, meg cipő meg minden, nem csak úgy becsattogunk egy szál faszban. Történt vala, hogy a magyar kártyámon elértem a lélektani határt, amit nem akartam átlépni, meg egyébként is lekötöttem, felbontani a lekötést nem volt szívem, így a kártyán éppen nem volt számottevő pénzösszeg. Gondoltam, majd az ausztrál. Aha. Öt különböző automatát próbáltam ki, és az utolsó lépésnél feladta, ne kérdezzétek, miért. Volt nálam húsz dollár, de annyival eszem ágában sem volt elindulni egy olyan helyre, ahol mondjuk 7 dollár egy sör, 15 alatt nem áll meg a koktél. Ráadásul buszjegyre is kellett volna futnia, vagy futni kellett volna. Úgyhogy lehajtott fejjel baktattam haza. Hogy végképp sikeresnek érezzem magamat, szeretteim még a telefonokat sem kapkodták fel, pedig szándékomban állt vámpírkodni egy kis energiát valakinek a füléből… Ja és ezután volt a palm beach-i vasárnap, úgyhogy Joe volt az én gazdag olasz nagybácsim. Libás Matyi – ha nem is háromszor – hétfőn visszaadta neki.

The brave fireman (ezt a címet talán csak az én édes testvérbátyám érti, de ő legalább biztosan, ugye? – a szerk.)

Más. Egyik nap érkezem haza edzés után, sétálok az utcánkban, és hallom, hogy valahol valami pittyeg. Semmi komoly, van ilyen, a legjobb helyen is megesik. Majd kikapcsol, vagy kikapcsolják, de az is lehet, hogy nem. Lépek be a lakásba. Ser (ejtsd: szer – azaz Joe) a szokásos mosollyal fogad, és jelzi, hogy a másiknak kicsit el van borogatva az agya, óvatósan, mert szóra robban. Jólvan, azért gondolom, köszönök. Szevasz, Robi. – „Szevasz, teishallodeztaszart? Ma fatti dare nel culo! Egyórájavagyokitthon, ésezafosfolyamatosanpittyeg, márteljesenazagyamramentbazmeg. Voltamfent, nemnyitottakajtót, befogomrúgni, hatízpercenbelülnemhagyjaabba” – természetesen minden második szó olaszul, che ti possano inculare (egyébként káromkodni már olaszul is választékosan tudok). – Jaj mondom, nyugiatuti, ne figyelj rá oda.

Mintha valakivel – akivel szerencsére volt már alkalmam együtt élni, és remélhetőleg még lesz is – ugyanezt már sokszor-sokszor eljátszottam volna, csak azt hívjuk inkább óraketyegéssel történő agyi interferenciának…

Szóval, ha van jobb dolgod is, mint azzal foglalkozni, hogy hallod-e, akkor talán kevésbé idegesítő haver.

Eltelik három perc. „Az a kurva hang” – hallom újra a nappaliból.
Két perc. „Baszódjanak meg, kintről fogok bemászni, és leverem a készüléket.”
Öt perc. Na most már rám is az ötperc, csak rám nem a hang, hanem te miattad, Robi.

Újabb két perc. Robi – arcán széles mosollyal – büszkén lép be az ajtón. Na mivan, mondom. Minek örülsz? Megsüketültél, vagy mi? Még mindig hallani. – „Hallani, hallani. De kihívtam a tűzoltókat.” – De minek, mondom, te fasz! – Nyilván nincsenek itthon. Majd ha hazajönnek, lekapcsolják. Egyébként meg nincs is tűz, mit mondtál? – „Hát hogy halljuk a tűzriasztót, és hogy füstöt meg tüzet egyelőre nem látni, de mi azért inkább telefonáltunk…” – Azt a kurva rafinált olasz nénikédet te türelmetlen pöcs. És mi lesz, ha tényleg felvonul ide a tűzoltóság…?

De ezt a mondatot már nincs időm végigmondani, mert a tűzjelző hangját egyre erősödő szirénaszó nyomja el. Ezt megcsináltad, haver. Kimész reprezentálni, vagy megvárod, míg kopognak?

Rendelésre

Nem fokoznám tovább. Rövidre zárva a sztorit: két fire brigade vonult ki (két tűzoltóautó), az egész utcánk az utcára vonult, mi pedig tudván, hogy a riasztás maga egy kamu, mindezt a függöny mögül néztük végig. Hallva a lépcsőház öreg fapadlójának vastag padlószőnyegén puffanó 10-12 tűzoltónyi nehéz és szapora bakancsléptet, Robit már nem is idegesítette volna annyira a szolid kis pittyegés – csak az álláspont revidiálásához ekkor már egy kicsit késő volt. Amikor pedig végül tudatosult benne, hogy a felettünk lévő lakás ajtaját bizony épp berúgják, akkor leheletnyi megilletődöttség tűnt/sejlett fel az arcán…

Ha mindehhez hozzávesszük az Alíz által megtudakolt teljes igazságot, miszerint az idős felső szomszéd bácsi fejhallgatóval tévézett, hogy ne zavarja a szomszédba napokban hazahozott újszülött kisbaba nyugodt álmát – és emiatt nem hallotta Robi kopogását, valamint az egyébként csak elemcsereigényét jelző tűzjelző csipogását, akkor egyre árnyaltabb a kép. Na de miért voltak ilyen hosszú ideig odafent a tűzoltók? Hát, mondja Alíz, a bácsi a lakásába berontó tűzoltóktól ijedtében rosszul lett, őt kellett benyugtatózni (itt ez ilyen rescue brigade, mint a Harmadik műszak c. sorozatban, mindent csinálnak – mentő-rendőr-tűzoltó egyben).

Sluszpoént valaki?

Mire Robi:
„De legalább már nem csipog az a szar.”

Napi free

Már nem három, hanem heti négy edzésre járok. Beiktattam Narrabeen-t is szerdára, ami istentelenül messze van, de Ron társaságában kényelmes keretek közt repül az idő és a távolság is. Fel kell menni közel Palm Beach-ig, ki a susnyába, az őserdőbe, az út széli döglött kutyák helyett ugyanilyen állapotban lévő kenguruk földjére, a Sydney-i Atlétikai Központ uszodájába, ami alkalmanként és fejenként 10 D&G, viszont cserébe hatsávnyi ultramodern uszoda teljes széltében és hosszában a hozzá tartozó, tökéletes stílus elsajátításának szolgálatába állított vízalatti kamerarendszerrel, valamint Ant Judge szakértő edzői meglátásaival, tanácsaival és fantasztikus magávalragadó személyiségével együtt másfél órára a tiéd. Vagyis a tiéd nem, de az enyém… Azt az elszállt mindenemet, ez aztán a tapasztalat. Hat ember hat sávban. Amint célba érek az 50 m után, már nézhetem is vissza magamat a pályámhoz tartozó nem apró LCD-n… Aszta!

Most érzem csak igazán kelet-európainak magamat. Elnézést mindenkitől, de gondoljatok csak bele. A gyerekek 5 éves koruktól ilyen körülmények között edzenek. Erre nem is igazán tudok mit mondani.

Ami ennél is jobb, az maga Ant. Egy teljesen önzetlen, alázatos harmincakárhány éves srác, aki úgy el lehetne szállva magától, amennyire csak akar, de nincs. Igazából csak most jövök rá, hogy az apja, Wayne, az én soha nem látott segítőm Ausztráliában valójában a free és a szigony atyaúristene. Edzés előtt a kezembe akadt az International Freediving and Spearfishing News legújabb, 2011. január-márciusi száma, ami engem szinte sokkolt. Egy full igényes magazin egy olyan sportágról, amiről otthon még hallani sem igazán lehet? Yes! Most ezt a lapot hajtom, minden nagyobb újságos torkára ráharapok, amíg nem szerzek magamnak egyet. De miért is mondom mindezt? Mert Ant Judge-dzsal és Ant Williams-szel van teleillusztrálva, akik mindketten a szemem előtt edzenek, az egyikük tanácsokkal lát el, és érdeklődve kérdezget mindenféléről. És látom rajta, hogy respektálja, hogy itt vagyok, és hogy emiatt vagyok itt, és hogy ilyen messziről. És mosolyog, és mondja, hogy az apja már mesélt rólam. És mondja, hogy az apja kérdezte tőle telefonon, hogy kezelésbe vette-e már a magyar srácot, mert a többiek szerint nem teljesen veszett fejsze nyele a DNF-je… Hűha, mondom. Már görcsöl áll az arcomba a mosolytól, de viccen kívül.

Azzal most nem szeretném elrontani a kedvemet, hogy a bi-fin technikám kuka, ahogy a bi-finem maga is. Műanyag gyerekjáték, mondja Ant, de nem rosszindulatúan. Igazából soha nem fogom megérezni vele a helyes technikát, de ezzel most ne foglalkozzak, itt van az ő C4-e (a lehető és létező legjobb bi-fin karbontoll ever). Felveszem, á mondom, Ant, ez kurvára nagy. Nem probléma, hozom bele neked a zoknit (az enyém nem volt nálam). Edzés végéig a C4-ben nyomtam, és közelebb kerültem a megoldáshoz. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a C4 és az én uszonyom ég és föld… Ugyanez röviden: az uszonyom égés. De nem gond. Tanulom, ami tanulható, és ha egyszer úgy érzem majd, hogy megérdemlem, meglepem magamat valami szénszálassal.

Kussolok már freedive-ügyileg, csak még annyit hadd legyen szabad, hogy legközelebb a DNF-emet minősíttetem Anttel. Illetve, hogy megint láttam ám újdonságot! A két Ant (Judge és Williams) edzés végén versenyeztek: a cél 50 méter megtétele bi-finben, folyamatos haladással (nem ér megállni egy pillanatra sem). Az nyer, aki hosszabb idő alatt ússza le az 50 métert. Judge nyert 4 perces idővel. Nem akármi. A lába folyamatosan és nagyon aprókat krallozik (fluttering), és így végignyomni a 4 percet, hát… Köszönöm szépen, nekem statikban testen kívüli élményeim vannak kábé 4 perc tájékán, pedig én mozdulatlan vagyok, olyankor nem krallozom és úszom stb. Az is igaz persze, hogy Judge 7 percen felüli statikusra képes…

Én meg 5:48-ra

Megint javítottam, és hogy nem a vakvilágba beszélek, íme a bizonyíték. A háttérben bohóckodó Brunoval ne foglalkozzatok, 14 éves, de nagyon jó srác. A safety-m Michael, vele szoktam merülni, érti a dolgát. A másik két tag Ben és Ron, ők asszem éppen egy CO2-tábla elején-közepén jártak. Ez a video persze mindenképpen unalmas annak, aki nem én vagyok, de próbáltam átélhetővé tenni egy kicsit. Nem tudom, miért nyomta össze a buzi Youtube az arányt, egy teljesen jó és élvezhető szélesvásznú anyagnak indult. Majd korrigálom valahogyan, ha lesz alkalmam. Egyelőre ez van. Azért sok szeretettel. És idén meglesz a 6 perces határ, úgy érzem.



Poke

Még gyorsan annyit, hogy immáron találkoztam rohadék méretű pókokkal, sajnos. Csináltam a földszinti mosókonyhában egy képet az elsőről, ami engem is meglepett, körülbelül hét centisnek mondanám. Megmutattam a többieknek a képet, akik közül azóta ketten nem itthon mosnak, hanem 3 dollárért mosodában (magyarul moshop, elnézést), Ser kitart, Elizának meg nem szabad megmutatni, mert állítólag rögtön költözik.

A nagy ő

No de a karma visszaüt, a riogatásomért és az ezen való vígmatrózkodásomért cserébe tegnap este éppen True Bloodot (vagy mit… találtam a DVD-ket) bambultam az ágyban a laptopomon, amikor számottevő mozgást érzékelt a szenzorom az ablakpárkány irányából. Ez közvetlenül az ágyam felett van, mondjuk tizenöt centire, azaz az ágyon elnyújtott lábamtól nagyságrendileg hét centire. Á, nyilván csótány, ki nem szarja le.

Várjál már, a csótány kicsit gyorsabb szokott lenni, nem…? Na ez egy ugyanolyen pók, csak mondjuk nyolc centis, az anyját… Hogy ne egyedül furulyázzam a brét, szóltam a szintén csendespihenőjét töltő Robinak (Ser Linkin Park koncerten volt, az előző napi JayZ-U2 után, a gazdag kis geci), aki először elküldött az anyámba, hogy egyáltalán miért kellett neki szólni, most nem fog tudni aludni, másrészt már fogta is a Havaianast a kezébe, hogy támadjon. Magam sem tudom, miért, de abban a pillanatban söpörtem is le a kezemmel a pókot, védve az életét. Rob szerint nem vagyok normális, és az ilyenekről még Cairns előtt szokjak le, mert ott ebbe fogok belehalni. Mondtam neki, hogy Magyarországon szerencsétlenséget jelent, ha megölsz egy pókot a házban. Mondta, hogy Olaszországban is, most viszont Ausztráliában vagyunk, és itt szerinte az a szerencsétlenség, ha nem sikerül rögtön végezni vele…

Végülis megértem őt. Bár azt egy kicsit túlzásnak tartom, hogy múltkor este fél 12-kor kezdték el kiporszívózni az egész lakást – elhúzogatva a bútorokat, mert Eliza állítólag látott egy pókot. Ez a nappaliban volt, és miután megjegyeztem, hogy szerintem a hangzavarral azt érték el, hogy a pók már rég valami nyugodt, csendes helyet keresett magának – mondjuk valamelyik hálószobát –, nem szerettek annyira. Gyorsan megállapítódott, hogy kuss a nevem, mert karma lesz megint, és az ablakon át érkező bevándorlóknak az első buszmegálló bizony én vagyok…

Ha már hó nincs – havi meglepetések

Bondi egyébként zsidónegyed. Nem tudom, hogy jön ez ide, csak úgy eszembe jutott. Na nem mintha ez engem zavarna, csak úgy érdekességképp mondom. Rengeteg ortodox él itt. Nem nehéz kiszúrni őket a tradicionális viseletben. A kocsik tetején menorah-installációk, de nem egy. Rendes világítós. Hanukah-plakátok mindenhol.

A karácsony továbbra is jó vicc. Szoktunk rajta nevetni, hahotázni nagyokat.

Kagylózz

Egyik nap mindenkinek kellett valami tipikus hazai dologról előadást tartania (azóta van újabb holland, kolumbiai stb. osztálytársam, ázsiai továbbra sincs). Én a világhírű magyar elméről és kreativitásról, a számtalan Nobel-díjasunkról és a Rubik-kockáról raktam össze egy jó kis anyagot psd-ben, amit aztán pdf-prezentációba exportáltam. Elég etetős lett, bár lássuk be, hálás téma. A pontot az i-re a végén a Rubik-kockámmal tettem fel: álltam a fogadást, miszerint másfél perc alatt kirakom nekik. Általában kb. 2 perc kell, de most szerencsésen adta magát, úgyhogy összejött 1:20 alatt. Így történt, hogy a héten mindennap késhetek reggel és délután is, szóval igazán nyugalmas reggeliket töltök a hatalmas müzlisdobozom, mangóim és nutellás kenyereim társaságában. A bajnokok reggelije! Mellesleg az enyémet választották a többiek a legérdekesebb és legszínesebb előadásnak.

Hogy valami érdekeset is mondjak – és aminek anyukám és apukám nem fog örülni –, úgy érezvén, hogy itt és most bármit háborítatlanul és következmények nélkül megtehetek, elég hosszúnak érzem a hajamat ahhoz, hogy néhány hétre bepunkosodjak, amire mindig is vágytam, de otthon valószínűleg a farsangi bulin kívül soha nem tettem volna meg. Most viszont már jóval hosszabb a hajam, ráadásul itt senki nem néz ki miatta, továbbá, ha nem tetszik, legfeljebb letolom az egészet.

Manly felé

Mi van még? Kellett vennem egy iPod-adaptert, mert elveszett a töltőkábelem, és zene nélkül mit érek én. Olcsó volt. Ahogy 15 dollárért tudtam venni hófehér, pici ausztrál zászlós Havaianas brazil vietnami papucsot is. Nagyon szeretem, főleg, hogy eredendően négyszer ennyiba kerül.

Tegnapelőtt egy jó olcsó, de igazi és hamisítatlan thai kajáldában ettünk edzés után, részemről zöld curry-s csirkét, ami nagyon ízlett. Mint legfiatalabbak, Brunoval versenyt nyomtunk friss zöldborsfüzérről. Ő nyert, én majdnem vért hánytam, annyira csípett. Ő meg mondjuk majdnem megvakult, ahogy elnéztem… Tegnap pedig Ron vitt el egy igazi angolszász kocsmába Mosleenba, ahol 7 dollárért olyan félkilós steaket ettem, amilyet a világ nem látott. Véresen kértem, és véres is volt. De imádom! Krumplipürével, gomba- és barbecue szósszal, két korsó Toohey’s New-val. Mindig van valahol daily special, csak tudni kell, hol, és akkor lehet nem egymillióért is finommal jóllakni. Nem tudom, miért ezzel zárom a soraimat. Talán éhes vagyok?

Ja, még annyi, hogy elkezdtem megcsinálni az idei összesítést edzés témakörben. Gondolom, lassan a híradókban is jön az éves összefoglaló meg bakiparádé, hát itt is. Legközelebb számokkal is fogok sokkolni egy bekezdés erejéig. Lesznek kilométerek, órák meg minden. Ceruzát és kockásfülű nyulat készíteni, matekfaktosok és tesitagozatosok előnyben.

Sípszó, hajrá.

Nem a Rippel fivérek