Ha hiszed, ha nem

A helyzet inkább feszült pattanás, mint pattanásig feszült: az extraordinális karácsonyi hangulat meghozta gyümölcsét, megfelelő mennyiségű mondanivaló gyülemlett fel bennem, muszáj kinyomni. Jó nagy érett miteszer lettem, könnyfakadásig gyötrünk, hátha.

Mindenki hisz valamiben - én azt hiszem, iszom egyet

SPOILER! A következő fejezet vallási meggyőződéseket dolgoz meg keményen - feszítővassal, hegesztőpisztollyal!

Remélem, mindenkinek jól telt a karácsony. Nekem párját ritkítja, az biztos. A szokásos meghitt-áldott-békés jelzők helyett inkább használnám ugyan a mocskos-aljas-ordenáré hármast, de azért a karácsony még akkor is karácsony, ha épp Christmas vagy Xmas.

Kisjézust persze nyomokban sem tartalmaz, 24-ére pedig bármi jobban illik, mint a szeretet ünnepe, na de kulturálisan asszimilálódunk, elfogadjuk a helyi hagyományokat, és elővesszük Jacques Cousteau örökbecsűjét, miszerint „the best way to observe a fish is to become a fish”, azaz nem állunk ellen az ideiglenesen Aussie-vá válásnak. Bondi-on az a karácsonyi szokás, hogy addig igyunk, amíg angyalokat nem látunk. Hm. Lássuk.

Ennek örömére mentünk fel a padlásra, kotortuk elő és poroltuk le a Faithless-től a God is a DJ-t, mert ugye "life is a dancehall", szóval szóljon hozzátok az úr, akit úgy hívnak, Maxi Jazz:



Sok szeretettel jár hozzá a karácsonyi képeslap is:

Isteni buli volt

Mák persze, hogy 24-én igazi, hamisítatlan finom magyar halászléhez juthattam Karesz és Klári jóvoltából, akik nagyon aranyosak voltak, és meghívtak magukhoz szentestére vacsorázni. Mentem is! Kivaxoltam az ünneplős papucsomat, hogy jobban csattogjon – mert milyen Havaianas az, amin nem dob egy hátast a rákhalász ausztrál napfény; élére vasaltam egykettedes oldalzsebes pantallómat; magamra öltöttem szörfsujtásos rövid ujjú pikéatillámat, pöktem egyet a tenyerembe, és oldalra nyalt hajjal szálltam fel a 389-esre, hogy átvonszoljam magamat North Sydney-be alig egy és egy negyed óra, no meg a rekkenő hőség alatt. Az első karácsony, hogy jobban gyöngyöztem, mint Borsodi reklámban az üveg. A buszról szemlélődve vált számomra világossá, hogy itt szenteste mint olyan nem létezik: 6 óra magasságában többen játszottak csomag versenyszámban ki-bír-el-többet, mint amit valaha összesen láttam – így aztán nem is igen jutott eszembe, hogy Mennyből az angyalt dúdolgassak.

Szeretek felsétálni North Sydney-be, mert mindig hatalmába kerít az az érzés, amit az első másfél hétben éreztem. Kareszéknál egyébként is mindig jó, kiegészítve a nosztalgikus és ez alkalommal ünnepi hangulattal is, valamint a különös módon kézzel fogott helyi nyurgákból készített valóban pompás halászlével, nem is kívánhattam többet szentestére. Jingle bells meg asztapasta helyett szépen csengő magyar nyelv, dumálgatás, jó borok, túrós palacsinta, nyugalom. Perfetto…

11 után valamivel aztán elindultam, K&K másnap Melbourne-be indult, így is ott lábatlankodtam vagy öt órát. Jótanáccsal kiegészített hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, gyalog vágok neki a szenteste Sydney-jének, mert egyrészt nem sietek sehová, másrészt hazatelefonálni is úgy szerettem volna, hogy otthon már sötétedjen – azaz volt vagy négy órám. De jól tettem! A korábban megírt kis csodák már megint, hogy a franc ne essen beléjük! Egy teljesen ismeretlen útvonalat választottam Klári tanácsára, amit ezúton is köszönök szépen. A kivilágított város, az Operaház, a Harbour Bridge lenyűgözően szép volt, és egy lélek sem volt az utcán – én meg úgyis sokszor lelketlennek vagyok kikiáltva, úgyhogy nem rondítottam bele a képbe. Találtam egy kis parkot, ahol egy ideig elszórakoztam a fényképező hosszú exponálásra történő állítgatásával – többé-kevésbé eredménytelenül. Nekem mondjuk tetszik egyik-másik kép, de azért azt hozzá kell tennem, a bicskám egyelőre rendszeresen beletörik az éjszakai élesség megtalálásába.

Rendhagyó kis karácsonyfa

Innen olyan, mintha az öböl nem is létezne

(Azt hiszem, muszáj lesz tanácsot kérnem ez ügyben. Trick, lécci. Ugye úgy van, hogy minél tágabb a blende, annál több fény jut be rajta? A rekesszám viszont pont fordítva arányos a bejutó fény mennyiségével, azaz minél nagyobb a rekesszám, annál sötétebb lesz a kép (nekem ezt nagyjából 3.3 és 6.3 között lehet állítani). Vagy tévednék? Nálam ezen egyébként nem sok múlik, nem is értem. Hiába variálok még akár a szélső értékekkel is, a végeredmények között nem látok sok különbséget. A másik meg a záridő. Ez egyenesen arányos, tehát minél hosszabb, annál több ideig van nyitva a lencse, azaz annál hosszabb az exponálás. Nálam ez 60 mp és 1/2000 mp között változtatható. Na. Sötétben távoli fényeket fényképezve nem egy jó megoldás hosszú záridőt használnom, mert állványom nincs, és ugyan nem vagyok parkinsonos, de már az exponálógomb lenyomásától is elmozdul egy picit a gép, elbaszva így mindent. Hasalok, támaszkodom mint egy sniper, de csak nagyon ritkán jön így is össze. Machinálok az ISO-val is, hátha a magas érzékenység a segítségemre siet, de nehéz. Lécci, mondd azt, hogy sok gyakorlás stb., és akkor ki leszek segítve. :) Ja, a vaku a halálom. Amit nem látok szabad szemmel, azt inkább nem fényképezem le.)

Ez mondjuk egy elrontott kép, de én pont szeretem

Miután legalább egy órát eltököltem ezen a helyen, kicsit el is ment a kedvem a sétától. Olyan rohadtul távolinak tűnt a híd, meg egyébként is, akkor pont szerettem volna inkább egy buliban lenni – még ha a Giannikkal is… Aztán meggondoltam magamat. Faszom menjen vissza oda, ahonnan indult. Legalább fotózgatok. Na, mondanom sem kell, hogy a nulladik percben kaptam a jelet döntésem helyességét illetően. North Sydney milliónyi parkjának egyikében szembetalálkoztam az első oposszummal: már nagyon régóta szerettem volna látni, csak valahogy soha nem vitt rá a lélek – mert nincs –, hogy bemenjek a Hyde Parkba éjnek évadján kifürkészni egy ilyen kis koboldot. Kurvára aranyos!

Ő az

Az úgy volt, hogy nagyon, de nagyon megijesztett. Nem az a csendes kis apróság. Szarik ez rá csendesnek lenni, hiszen amikor ő fent van, mindenki más alszik – általában. Na hozzám hasonlóan ő is meg volt lepve: ráfagyott a mosoly azokra a hatalmas szemeire. A faággal együtt gyökerezett a földbe a lába, de aztán szemmel láthatóan lazított a szorításon, mert magyarul ugyan, amiből szart sem ért, de elmondtam neki, hogy békés szándékkal érkeztünk. Egy másik oposszum lehetett a közelben, ami időnként szintén hallatta magát, de nem mutatott elég bátorságot a coming outhoz. Nem úgy ez a manó. Elgondolkodtam, hogy közelebb csalogassam-e valamiféle táplálék felvillantásával, de erről hamar letettem, amikor tudatosult, hogy nincs olyan dolog, amit szívesen fogadnánk egymástól: ő valószínűleg sem a Wrigley’s-hez, sem a zselés szaloncukorhoz nincs hozzászokva, én meg a veszettséghez – meleg tónusú hangon, de hűvös távolságtartással vettünk egymástól kicsikét érzékeny búcsút. Én még visszanéztem párszor, de az a kis kurva nem akart tőlem semmit, és a továbbiakban már csak a háta közepét mutatta.

Van itt ez a nem pehelysúlyban induló foltos varjú, na egy olyan még beszaratott, meg figyeltem a pókokra is (bár ezt a fajtát már egészen megszoktam), röviden: kalandos utam volt egészen a hídig, ahol aztán megint elkezdtem a fényképezőnek könyörögni, hogy ugyan legyen már hajlandó úriemberhez méltó módon viselkedni és jó képeket csinálni, amit pökhendi stílusban egyszer-kétszer meg is tett ugyan, de szerintem csakis azért, mert már unta, hogy nyomkodom, tekergetem, csavargatom, az anyját pedig sorozatosan a legősibb mesterséggel hozom szoros összefüggésbe.

Harbour Bridge

Kiskalácsom

Végre egy jó kép

A hídon senkidesenki, csak a biztonsági személyzet – a kétfőnyi hadtest. Kiosztottam közöttük egy-egy Merry Christmast, aztán a The Rocks felé távoztam. Itt készítettem el a nap felvételét, a nem tudom miért, de teljesen lakatlan toronyház egyetlen helyiségében kihelyezett, apokaliptikus hangulatú, a 18. század fényreklámjainak stílusát idéző kicsit sem vidám/lehangoló installációt. Íme.

Karácsonyi üzenet

Fordíthatjuk itt a One way! (felhívnám a figyelmet a hithű finomkodást középkori, „rádugatok, ha nem értesz egyet” módszerrel annulláló felkiáltójelre) kifejezést ’egyetlen járható útnak’ vagy ’nincs más módnak’ is, a lényeg akkor sem a frappáns, lényegre törő szöveg, hanem a keresztes márka arculata: ezt látva én még szenteste sem váltanék autópálya-matricát Jézus útjára – semmilyen módon.

Tudom, hogy csak kissé erőltetetten tartozik a bejegyzés témájához a most következő bekezdés, de egyszer valaminek a kapcsán elgondolkodtam azon, hogy miképpen lehetne „szexibbé” tenni a római katolikus brandet. Ennek részletes fejtegetésébe most nem mennék bele, az arculat lényeget látni fogjátok, előtúrtam. Még csak annyi, hogy azon is sokszor gondolkodtam, megcsináltatom ezt magamnak tetoválásként a nyakszirtemre – de mindenki megnyugtatására: igen kicsi a valószínűsége, hogy valaha is meg fogom. Jöhet a fika, adom a zsepit. Nem vallásos megfontolásból tenném, hanem azért, mert kulturális szempontból kereszténynek tartom magamat. Az egyházról és annak szerepéről természetesen megvan a véleményem, de a kereszt számomra nem is az egyház jelképe.

Ennyi

A rossz művész másol, a jó művész lop.

Plakátnak? Na abbahagytam.

Ez nem egy vitaindító recsegő böfögés akar lenni, még ha végül az is. Egyszerűen karácsony van, ami mindenképpen nagyszerű alkalom arra, hogy elgondolkozzunk pár perc erejéig egy Európában – szerintem sajnos – nagyon kevéssé trendi témán: saját hitünkön, személyes meggyőződésünkön. A Kapcsolat című filmben elhangzó adat, miszerint az emberiség 98%-a hisz egy feljebb való erő létezésében, nem légből kapott, valóban így van. Mindegy, hogy kicsoda micsoda, a lényeg, hogy valahová tartozunk, és ha egyszer templomban esküszünk és ott ülünk a karácsonyfa alatt, akkor azt ne csak azért tegyük, mert nincs jobb dolgunk. Szépen tudatosítsuk magunkban, hogy ez igenis azért van, mert mifelénk ez így szokás, a hasonló szokásokat pedig azért tartjuk, mert hozzánk tartoznak azzal együtt, amiből kinőttek – a vallásból. Mindenkinek megvannak a szokásai, és mindenki büszke rá. Nincs olyan mohamedán, zsidó vagy buddhista, aki tartaná a szokásokat, miközben tagadja a hitét. A keresztényekre pedig ez egyre inkább jellemző. És most nem arról beszélek, hogy bigottnak kell lenni, meg jó kereszténynek. Senki sem az. Illetve, aki mégis az, azt a társadalom nagyobbik része nem tartja normálisnak. Én sem vagyok jó keresztény. A hitnek ez a része csak egy iránymutatás, amit vagy betartunk, vagy nem. Reformáljuk magunkban, mint a kreszt. Anyád menjen itt harminccal. Minek indexeljek, amikor nem jön mögöttem senki. Satöbbi. Ha átgondoltátok, akkor házi feladatként azt is lécci, hogy mi a helyzet az említett templomi esküvővel meg karácsonnyal.

Na a részeges kurvapecér pap bekussolt. Ámen, meg malaccal teljes. Isten nevének a szánkra vevéséről (orál) pedig csak annyit szeretnék elmondani, hogy istennek (a kisebbség kedvéért Istennek, tehát nagy í) van humorérzéke is meg valószínűleg öniróniája is, meg bírja a kritikát, szóval csak bátran, az istenit. Aki nem így gondolja, az kevesebbet gondol az ő istenéről, mint ami az úr (Úr) valójában, és alábecsülni az urat (Urat) nagyobb bűn, mint a tízparancsolatból öt. Szóval azt se mondd, hogy isten-isten, meg azt se, hogy isten látja lelkemet, meg azt se, hogy istentisztelet, mert ezekben is benne van az isten, és azt ugye szájra venni nem ér? A tízparancsolatban nem az van, hogy negatív kontextusban nem ér! Az van, hogy nem ér. Egyáltalán. Senkinek. A papoknak sem. Így prédikálj, helószia!

Ettől függetlenül nekem isteni kis éjszakám volt. Ott tartottam, hogy One way! meg hogy Jesus. Ugye? Jajajaja! Bocs, de ha már itt vagyunk egy megállóra a káromkodástól, nézzünk be ebbe a zsákutcába is: csúnya beszéd. Kinek mi. Engem a szüleim rendes embernek neveltek, nem beszéltek csúnyán soha, nem ők tehetnek róla. Akinek nem tetszik, az nem olvas. Én nem kérek senkit arra, hogy engem olvasson, viszont, ha olvas, megkérem, hogy ne minősítse a szóhasználatomat. Szerintem nem beszélek és írok csúnyábban, mint a nagy átlag, ha mégis, akkor megígérem, következő alkalommal meggyónom. Aztán folytatom, aztán majd megint meggyónom. A gyónás erre van, nem? Nos. Vegyük például azt a kifejezést, hogy fossa a szót. Le merem fogadni, hogy többen mondtátok már ki, mint ahányan nem. De legalábbis nem botránkoztok meg a hallatán. Tehát: a fossa a szót például tökéletesen azonos értelmű azzal, hogy valaki véget nem érő híg székletfolyamként csöpögteti ki a száján a mondanivalót. Tudom, ez utóbbi árnyalatnyival plasztikusabb, de lécci ne a festőt basztassátok, ha keveri a rendelkezésre álló színeket, jó? Kösziszépen.

Sí-ká-tor

Még egyszer megpróbálom: One way! Jesus. Letértem a hídról, útvonalként a The Rocks nevű negyed átvágását választottam, ahol eddig nem jártam még világosban sem. Újabb kis csoda. Fantasztikus az éjjel 2 körüli Rocks. Ódon kis utcácskák, sikátorok, 19. század végi hangulat eredeti formában. A munkásszakszervezetek tiltakozásának köszönhetően ezt a régi negyedet nem bontották le, így a part közelében a mai napig megtalálható a régi késdobáló zsiványtanyáknak és bordélyoknak, megannyi rabló, tolvaj és kikötői patkány rejtekének szolgált kis városrész. Persze ma már full-full, a hely adottságainak köszönhetően az egyik legfelkapottabb (ingatlanárak szempontjából) körzet tele minden jóval. A sétában nem volt hiba, Circular Quay-ben pedig egy pillanatot sem kellett várnom a buszra. Kings Crossban még beugrottam a The Gaff nevű helyre a kulcsomért, mert otthon felejtettem, és elhozták nekem, de ez nem lényeg. Na ha eddig nem felejtettem volna el, hogy karácsony van, akkor Kings Crossban garantáltan. Minden hely tömve, mindenki iszik, mint a gödény – halacskák nélkül és – alkoholtartalmút. Hó helyett saját hányásukban fetrengő fiatalok borítják a járdát, komolyan mondom, lépni nehéz. Meghitt, na.

Bondi-ra érve ugyanez: éjjel 4-kor időnként az „utcazaj” miatt nem hallom a szeretteket a telefonfülkében.

Ahogy Barti kérdezte: ezek temetésre is sörrel a kezükben mennek?

Ja. Isznak az elhunyt egészségére.

Dö krú

A másnap csak nekem nem másnap, az olaszok ¾-ének az, de hamar indul a buli, december 25. van, igyunk már! Ajándékozás: Dóri, a mondataiddal én voltam a sztár! Megkértem Dórit (ombudsmanilag hagyom el a vezetéknevedet, ha nem haragszol), aki már lassan 10 éve él Olaszországban, hogy ugyan fordítson már le nekem néhány mondatot, amit az ajándékokra ráírhatok – kényszerítve az itáliánókat, hogy nevek nélkül ismerjenek magukra. Nagyon jó móka volt, főleg, hogy én olvastam fel nekik. Ezen mindig szakadnak, pedig a kiejtésem már tényleg bella, sőt, lassan bellissima. Az ajándékaimnak is örültek, én is az övéknek, beindult az ökörködés, indulhatott a főzés.

Azanyja

Séf bácsi - Lóbelt

Toohey's New vs. Carlton Dry

Ezt csak annyiban részletezném, hogy a délután 3-ig húsz fősre duzzadó karácsonyi házibulinkhoz mi magunk egy-egy tepsi tradicionális és vegetáriánus lasagne-val, egy hatalmas adag besameles-gombás szószba fullasztott, lisztbe forgatott és úgy megpirított pirított csirkemellfalatkával, rengeteg házi sültkrumplival, valamint Alíz csokoládétorta – olvasztott Lindt – vaníliafagylalt – szeletelt eper – olvasztott Lindt – tejszínhab emeletes csodájával és három karton (72 üveg) söricilinnel járultunk hozzá, de a vendégek sem tétlenkedtek, így került még az ünnepi asztalra rizottó, vagy ötféle különböző saláta, bruscetta, meg ilyen-olyan falatkák, én már nem is emlékszem…

Etető-itató

Plusz olvasztott csoki

Plusz még öten később

Kakaótartalmam az utóbbi napokban olyan mértékben nőtt meg, hogy éppen az arcomon csattan az ostor, de annyira nem érdekel. Az éves mennyiségemet most fogyasztom el egyszeri túladagolás formájában.

A társaság kb. 15%-ban egyezett meg a legutóbbi házibuli alkalmával összeverődött lánycsőcselékkel, de ez most sokkal mókásabb volt – talán azért, mert már tudok angolul (nagyképű fasz – a szerk.).

Joe és Robi és Bondi Beach és én

Forgatják a Bondi Rescue-t

4 körül lementünk a beach-re, ahol rengetegen voltak, eltelve a sörrel lefojtott ételtől aludtunk egy-két órát, mostpedig nagyonhirtelen meguntamazírást, mertvégre kisütöttanap és rohanokszörfözni Talesszel, szevasztok.

Majdaképek elmondják, amiténnem.

A szörf Talesszal jó volt, de nagyképűség lenne kifejtenem, a Mindennapok Bondi-on c. bejegyzés pedig egyelőre talonban marad, de a hozzávalók képek formájában megtekinthetők itt, ahogyan az összes többi is. Azért még ömlesztek egyet, turi van, gyerekek:

Ezt a képet azért szeretem, mert látszik mindkét énem

Fransziszkós óceán hazafelé

Csak úgy

Majdnem otthon

Így jön a háromnapos eső

Napi fail - Befeküdnél?

Heti táplálékom - a paradicsom maradt le, no és a főételek

Irigykedsz, irigykedsz, irigykedsz, irigy vagy, az én irigyem, érzed már, egyre irigyebb, soha nem voltál még ilyen irigy, nekem egyre jobb, egyen meg az irigység, jaj de jó, mindjárt élvezek, irigykedj még, ne hagyd abba, ez az, ezért írom a blogot, aaahhhhhh…

Bence voltam, pupuppidú.

PS A lepényhal először, a remény hal meg utoljára.
PS2 Soha nem mondom, hogy soha – most is csak kétszer.
PS3 helyett meg Xbox 360!