Stay hungry!

A srác, akinek nem tudjuk a nevét: Na, fogadunk végre?

Ron: Fogadjunk. A szokásos $5-os alapon. Szerintem két brazil.

Karl: Csak egy brazil.

Ron: Cahn?

Cahn: Szerintem is két vagy három brazil. Három brazil, hogy ne legyen ugyanaz.

A srác, akinek nem tudjuk a nevét: Hülyék vagytok. Múltkor is brazil volt. Az lenne az igazságos, ha most néhány ázsiai jönne. Mondjuk kettő.

Bruno: Szerintem ázsiai is, meg holland. Európai már rég volt.

Bence: Bocs, mi a faszról beszéltek?

Ron: Bruno, majd ha már 18 leszel, és nem apád pénzével játszol... Szóval. Amikor négy méteres vagy annál is nagyobb hullámok vannak, akkor…

Bence: Oké-oké. Megvan…

Hazaérek, lépek be a nappaliba, Robi híradót néz.

Robi: Hallottad, hogy meghalt ma egy fickó Bondi-on, egyet pedig életveszélyes állapotban szállítottak kórházba?

Bence: Mit ne mondjak, erős volt a gyanúm… Brazilok?

Robi: Nem tudom.

Bence: Pedig ez a lényeg.

Pénteken edzésre menet Ron valami miatt az Ocean Roadot választotta: Bondi-Tamarama-Bronte-Clovelly-Gordons Bay-Coogee. Valamennyi beach. Egyéb esetben ez egyáltalán nem lenne érdekes – feltéve, hogy az óceánparti sziklák tetejére gyalult úton történő autókázást nem tartjuk érdekesnek. Szép a poszter, ahogy Ferbert mondaná.

Na de nem ez az érdekes. Az érdekes az, hogy a szárazföldön napok óta tartó gyönyörű napsütés és a negyven folk celziusz ellenére a nyílt vízen valószínűleg nem voltak valami rózsásak a körülmények, és ez általam soha nem látott méretű hullámok formájában az útról végig gyönyörű szépen megfigyelhető volt.

Edzés meg minden, később kifejtem.

Edzés után vacsi, részletekbe bocsátkoznék. Ötfőnyi ausztrál brigádom társaságában fogyasztom életem első kenguruját, kortyolgatom a Pure Blonde-ot. A sweet potato (édesburgonya-püré) olyan, mint a sütőtökkrém: jó. A borsszósz jó, a hús szinte pont ugyanolyan, mint a bárány, csak épp: jó. A sör bár ausztrál, de mivel jólesik, ezért jó. Több korsót is kipróbáltam, hogy biztos jó-e, de jó. A sztori egyelőre szar, de majd mindjárt az is jó lesz. A pajtásokon jókat derülök, viccesek a holiday-történetek. A vacsora a söröktől függetlenül önmagában is üdítőleg hat.

Ezúttal nem hopp, hanem hamm

A srác szólalt meg, akinek nem tudjuk a nevét. Tudnom kellene, hiszen Ron kocsijába beszállva bemutatkoztunk egymásnak.

Jut eszembe, nem tudom már, melyik filmben volt, de a dolog tényleg működhet: ha rögtön elismétled az újonnan megismert ember nevét, akkor sokkal jobban rögzül. Pl. „Szervusz. Szergej. – Üdvözöllek, Szergej. Bence.” Nos a csúcsszopás az, hogy én itt nemhogy a másik nevét ismétlem, hanem a sajátom kimondása után tapasztalt teljes zavart és tanácstalanságot vagyok kénytelen kezelni, amely tökéletes segítség ugyan a másik fél számára, számomra azonban egyúttal az örök feledés homályába is taszítja a másik fél nevét. Pl. „Hey. Bence (’bensz’). – Hey. Szergej. De mit is mondtál, hogy hívnak? Dance (’densz’)? – Nem-nem, Bence, bí-í-en-szí-i, Bensz. You know, ez egy magyar név, én Magyarországról jöttem, mesterségem címere... Majdnem Ben, de nem Ben, hanem plász szí-í.” Mire az örök körök végére jutunk, örülök, hogy legalább aznapra sikerült elmagyaráznom a nevemet.

Tudom. Miért nem mondom egyszerűen csak azt, hogy Ben. Hát ha másért nem is, azért például biztos nem, mert rájöttem, utálom. Meg azért sem, mert nem az a nevem. Ott tartottunk, hogy megszólalt a srác. Az ezt követő egy perc tartalmát ismeritek.

Rövidre zárva, nem tudom, hogy ez népnemzeti hagyomány-e, és a bukiknál is meg lehet játszani, vagy csak egy a sok elszigetelt eset közül, fekete humornak mindenesetre oltári – legalábbis szerintem. Nekem az a lényeg, hogy én ne haljak meg, meg a remény.

…

In medias res-é a jövő, nem megmondtam? Rájöttem, hogy a többi témával szemben eléggé méltánytalan, hogy egyesek – pl. a freediving – előnyt élveznek csupán azért, mert kedvencemként igazságtalan versenyelőnyhöz jutnak.

A hét csodálatosan alakult edzés szempontjából. Kedden végigcsináltam egymás után két CO2-táblát (egy kicsit és egy nagyot, de a lényeg, hogy mindkettőt a leges-legvégéig: … 2 perc statik, 10 mp pihenő, 2 perc statik, egy levegő, 2 perc statik, egy levegő, 2 perc statik), szerdán delayed, azaz késleltetett 50 m-eket úsztam uszonnyal (25 m víz alatt, megáll, víz alatt vár annyit, amennyi a delay, aztán 25 m vissza víz alatt) 45 mp-es delay-ekkel, csütörtökön no arms (csak láb) és no legs (csak kéz) no fineket úsztam 50 m-es szériákban, pénteken pedig úsztam egy 135 m DYF-et bi-finnel.

135

A többi csak nektek érdektelen, valamennyit most csináltam első alkalommal – vagy most sikerült teljesen végigcsinálnom először. A 135-ről még két szó, aztán mehettek az udvarra játszani, megígérem.

Megcsináltam életem eddigi leghosszabb vízalatti úszását, és szomorú vagyok miatta – és most leírom minden idők egyik legfurcsább mondatát: örülök, hogy szomorú vagyok.

Stay hungry! Már megint túl sok mindent akarok mondani egyszerre? Mindenesetre fura, hogy újfent egy olyan élethelyzetben találkozom valamivel, amikor épp a legnagyobb hatást gyakorolhatja rám. Esküszöm, visszatérek erre is, csak előbb a 135-öt befejezem.

150-et akartam. Terveim szerint simán mennie kellett volna. 108 métert úsztam már korábban uszonnyal. De most ugrani akartam egyet, nem pedig megint csak lépni. Toporgom! Úgy voltam vele, hogy ha no finben megy a 125, akkor uszonnyal mennie kell a 150-nek. Sajnos több dolgot nem vettem figyelembe: szerencsére megint sok helyen hibáztam. Azért fogalmazok így, mert addig könnyű fejlődni, addig könnyű tanulni a hibákból és kijavítva őket egy szinttel feljebb lépni, ameddig nem tökéletes minden. Sokkal bonyolultabb feladat lesz újragondolni a lehetőségeket, ha már úgy fogom érezni, minden tőlem telhetőt megtettem.

Tudom, ennek is örülnöm kellene. Higgyétek el, próbálok, de nem megy. Lackó, kérdezted az AIDA fórumon, hogy szerintem minek köszönhetem, hogy itt ilyen gyorsan fejlődöm. Azt hiszem, ennek. Az örök elégedetlenségemnek. És hogy miért itt jött ki ez belőlem? Nem tudom. Az is biztosan fontos szerepet játszik, hogy biztonságban érzem magamat. Hogy nem reggel edzem, és a szó szoros értelmében is éhes vagyok. Sok mindenen változtattam: a táplálkozáson (délig zöldség, gyümölcs és hasznos szénhidrát minden mennyiségben, déltől edzésig – este 7 – víz minden mennyiségben, de semmi más, edzés után lényegében és általában csak fehérje), a futás minőségén és mennyiségén (sokkal rövidebbek, sokkal intenzívebben, sokkal nehezebb talajon) stb. És talán azért is sikerül mostanában napról-napra, hétről-hétre átadni a múltnak egy-egy PB-t, mert jó elgondolás volt, hogy otthon a téli kezdeti nehézségeket követően – amit nevezhetünk ugyan alapozásnak, de az azért túlzás – tavasszal csak egy-két hónapot koncentráltam igazán az apneára, mert miután eldőlt, hogy utazom, nyáron újra, sokkal magasabb hőfokon kezdtem el alapozni, hogy a második, itteni nyárra felkészüljek. Na és persze a rengeteg merülés sem haszontalan, azt gondolom…

Jól elkanyarodtam. Bajaim a 135-tel: átestem a ló túlsó oldalára a packinggel, lett vagy 18, aminek következtében az egyensúlyom felborult, amit tovább fokozott hogy az uszonnyal sokkal jobban levegőbelógalába volt. Ide már deréksúly kell, nincs mese. Surfacing miatt kaptam volna néhány pont levonást, az biztos. Ennek a pozíciónak köszönhetően én lettem a ponty, a csempe meg az iszap. Továbbá, 25 m-es medencében nem úszom többet uszonnyal hosszút, mert elkeserítő.

Sokkal tudatosabb, mégis sokkal görcsösebb úszás volt, mint a 125. Ideje elbeszélgetnem magammal. Jövő héten még 6 perc fölé megyek statikusban, aztán nyugodtan meg lehet nyugodni, Bencike.

Na mehettek futkározni.

Szemtől szemben

Addig én felrakom Juci csengő-bongó hangját 2003-ból, hogy ne felejtsük el, egyszer minden álom véget ér, meg hogy hidd el, újat hoz majd az esti szél. Szövegre figyelni. Anima/Vigyél el:



És mesélek kellemes dolgokról.

Merültem cápákkal.

Megbocsátjátok nekem, hogy nem vittem magammal kamerát, ugye? Kicsit úgy éreztem – mivel tudtam előre, mire készülünk –, szinteket zuhanna az előzetesen amúgy sem a fellegeket ostromló komfortérzetem, ha a kezemben lévő kamerára kellene koncentrálnom. Inkább a cápákra figyelnék ahelyett, hogy a cápák a fókuszban vannak-e... Nem tudtam, mire számítsak. Így is éppen elég izgalmas volt. Másrészről, nem vagyok az a fajta pornószínésznő, aki a szüzességét azután kívánja elveszteni, hogy Kovi kimondta: FELVÉTEL. Előbb az elveszítés, aztán második-harmadik alkalommal jöhet a kamera is akár. Szüzességről beszélünk, kéretik véresen komolyan venni, főleg, hogy cápák is a képbe kerülnek… Jut eszembe, szlengblogról a cápázás megvan?

Nemes egyszerűséggel a Sharkpoint nevű helyen, Clovelly mellett esett meg az eset egy borongós hétfő délelőttön. Nem védekeztünk, mert nem kellett. Grey nurse (szürke dajka-) és Port Jackson cápák voltak. Jellemzően kicsik, a legnagyobb mondjuk 130 cm-es. Hozzá kell tennem, ott a helyszínen én ezt azért nem érzékeltem olyan jelentéktelenül kicsinek... A látótávolság 8-10 méter között változott, így igazából szerencsénk volt. Nem úgy az áramlatokkal, amelyeknek köszönhetően 10-15 perc elteltével kivillant a piros lámpám. Elfogyott a tankomból a benzin, na. Elfáradtam, és az igazság az, hogy még ezeknek a varázslatos és békés állatoknak a társasága is nagy figyelmet és koncentrációt igényel. A ragadozó az ragadozó.

Hihetetlen volt. Annyira áthatja most a mindennapjaimat, hogy többször álmodtam is velük, és alig várom, hogy vasárnap újra mehessek!

Mondták már, hogy kicsit egysíkú vagyok? Nem baj. Jó ez az egy sík nekem.

Elég lesz, maradhat.

Ballagnak már a vén diák tovább

Index kint, tükörbe pillant, áttér másik síkra. Három hónapja jöttem el, és egyre színesebb az egész. Néha úgy érzem, mindennap kapok egy újabb filcet, amivel színezhetem a Mindennapjaim című kifestőt. A Mindennapjaimban az a jó, hogy csupa üres lap, és a következő oldalra azt rajzolok, amit csak akarok. Aztán jöhet a zsírkréta, a filc, meg az 50-es, fémdobozos Faber-Castell...

... meg a poliszterol. Ez is Bondi.

A Sydney nevű fejezet eléggé tetszik. Szép lett. Nézem innen, nézem onnan, és nem látok benne hibát. Viszont lassan ideje lapozni. Ez pénteken tudatosult bennem, amikor utoljára voltam iskolában. A véletlen úgy hozta, hogy a könyvet is pont telibe kaptam, a végére értünk, a többiek hétfőtől kezdenek majd egy újat.

Kirakat

Elég gyakran kaptunk esszéfeladatot, ilyenkor értelemszerűen írni kellett, én meg azt eléggé szeretem. Csütörtökön is kaptunk egyet Todtól témával, én mégsem arról írtam – hanem Todról. Leírtam neki mindent, amit gondolok róla. Elég komoly csávó. Alkoholista hippi szülők gyermeke olyan komoly sztorikkal, hogy beszarsz. Soha nem volt ilyen jó tanárom (na jó, talán egy), és másoktól is tudom, a Navitasban szakmailag is ő a legkomolyabb. Akar is lépni innen sokkal jobb pénzért egy vállalati tréningekkel foglalkozó céghez. Megértem. Elég sok hülyegyerekkel lehetett dolga az utóbbi években. Sok gazdag kis hülyegyerekkel, akik semmit és senkit nem tisztelnek. Akármennyire jó suli is a Navitas, az egyszerűség mindenhová utat tör. Ha mással nem, pénzzel.

Tanterem kilátással - erre mondják, hogy a szarabbik épület

A lényeg, hogy Tod és én eléggé jóban lettünk. Erről nem sokat írtam, mert igazából ennyi. Mindig dumáltunk óra előtt-után, karácsony előtt még a csajánál tartott barbee party-ra is meghívott. Beugrottam fél órára, hát gyerekek… Na nem szaporítom a szót, engem érdekelt, ő mit és miért csinál (pl. tai chi), őt érdekelte, én mit miért. Valószínűsítem, a „korom” miatt is könnyebben partnert talált bennem, mint a többiekben. Nem részletezem. Az esszében csak annyit írtam neki, hogy elköszönésben sem vagyok a legjobb, nem is szoktam igazán erőltetni, viszont ezeket a dolgokat el akartam mondani valahogyan, hogy majd akkor, amikor kezet fogunk, és azt mondom, kösziszépen, akkor tudja, mit is takar valójában.

Minden pénteken van egy elég jó hangulatú összejövetel a legnagyobb teremben. Ez a graduation, ahol a távozó diákok egyesével kifáradva kapják meg a „bizonyítványukat” az összes itt maradó osztálytársuk üdvrivalgásától kísérve. Nagyon vicces, igazán tetszett – bár én a sajátomon voltam először. A nagyterem zsúfolásig. Szerencsém van, mert minél többen távoznak, annál népszerűbb a rendezvény – ezen a pénteken rekordszámú diák graduált. Ez is lényeg, persze, de ami számomra sokkal fontosabb, hogy a bizonyítványom mellé kaptam Todtól egy esszét: rólam. Elég nagy becsben tartom.

Toddal

Nem magyarázom: a bizonyítvány

A péntek a full-time studenteknek, mint pl. én, azt jelenti, hogy kevesebben vagyunk (a part-time studenteknek pénteken nincs iskola) és nem a könyvet vesszük, hanem előre kitalálunk egy témát, amire Tod kitalál valamit. Mivel nyíltan beszélt róla, hogy interjún volt, és láthatóan kicsit szarik is már a Navitas szabályaira (pl. szigorú előírás van érvényben a tanárok ruházatára, úgymint vasalt nadrág, ing stb., ez meg Crocs-ban nyomul…), én azt javasoltam, hozzon egy olyan témát, amivel talán majd ott is dolgozni fog.

Marshmallow-challenge

Hozott is, ez pedig a Marshmallow-challenge, azaz a mályvacukrozás. A lényege, hogy melyik csapat tud 18 perc alatt magasabb tornyot építeni 20 szál spagettiből, egy méternyi celluxból és egy mályvacukorból úgy, hogy a végén a mályvacukor földtől való távolsága számít.

Azt hiszitek, egyszerű, de például ez sem kentaurnak indult.

A délutáni azért már csúcstechnológia

Nagyon vicces maga az építés is, de a tapasztalatok érdekesebbek. Rengeteget lehet belőle tanulni a csapatmunka sikerességéről, a határidők hatásairól és a projekteket befolyásoló egyéb különböző tényezőkről. Nyomtunk egy challenget délelőtt, aztán egyet délután is. Azért írom ezt meg, mert szerintem tényleg nem hülyeség. Nézzétek meg a kapcsolódó videót, és meglátjátok (igen, ha megnézed, meglátod…).

A másik téma, amire korábban már majdnem utaltam (Stay hungry!), az a TED (ahová Tod megy) honlapján talált kurva sok interjú és beszéd közül Steve Jobs-zé. A felvétel a Stanford University egyik diplomaosztóján készült. Nincs benne figyálem-figyálem meg Elmegyek, elmegyek…, nyugodtan meg lehet tekinteni maradandó károsodás nélkül is:

Minden más

Ja, majd elfelejtettem: zászló. Azt találtam ki, hogy nem viszek magamnak haza mást erről a túráról az emlékek, tapasztalatok és fényképek mellett, csak egy nagy ausztrál zászlót – amire szépen ír valamit a kedvemért mindenki, akit megkérek rá. Megvettem a zászlót, és a 603-as osztály volt az első, no meg Tod, akit megkértem. A zászló jön velem a héten az edzésekre is, fehér filc a zsebben, a jelszó pedig: helyet nem hagyunk kihasználatlanul.

A 603-as zártosztály

Lobogó

Sok szempontból emlékezetes volt ez a nap. Ki is kiáltom az eddigi legjobb pénteknek: három hónap, zászló, graduation, 135, kenguru, sör, sör, sör.

Az utolsó héten mindennap vittem magammal egy filmet, PSA-n (Power Self-English) mindig megnéztem egyet. Apropó, Kláreszékkal voltam a meseszép Balmoral Beach-en múlt hétvégén, utána felugrottam hozzájuk enni egy jó kis halászlevet – meg nyúlni pár filmet. A Seven Pounds (7 élet) még mindig gyönyörűen borzasztó, Tim Burton Alice in Wonderlandjával együtt nekem még mindig Tim Burton és Johnny Depp a kétkirályok, A Surfers Dude-ot csak az nézze meg, aki szörfös szlengre vágyik és Matthew McConaughey félmeztelen testét szeretné nézni másfél órán át, a Bucket List pedig félelmetesen vicces és váratlanul lehangoló – kötelező darab.

Életkép Balmoralon

Aki nem lép egyszerre...

Más. Azt mondjátok meg, hogy a Mélység titka című filmben miért kell Ed Harris-nek megvárnia, amíg a felesége megfullad, klinikailag meghal, és csak utána elindulni vele vissza a másik hajóra? Nem lett volna kevésbé kockázatos a nőnek venni egy nagy levegőt, amivel mondjuk legalább két percig kihúzza, amíg a férje visszafelé úszik vele? Neem. Megvárjuk, amíg meghal, utána még nézegetjük is egy darabig, hogy aztán csak a csoda segítségével tudjuk őt végül visszarántani az élők sorába.

Mi van még? Jaja. Gondolkodtatok már azon, hogy ha mondjuk véletlenül híres emberré lennétek egyszer, akkor ki lenne az a színész, akitől szívesen vennétek, hogy eljátsszon titeket? Tök más így a színészekre gondolni. Ez onnan jutott eszembe, hogy vettem egy Creative Screenwriting c. magazint (miért pont ilyen magazin ne lenne, ha egyszer International Freediving and Spearfishing News is van), amiben hosszan taglalják Danny Boyle legújabbját James Francoval a főszerepben, itt 127 Hours a címe. A sztori kb. két éve megtörtént eset: túrázik egy srác, szikaomlás, beszorul a keze, amit végül levág, hogy megmeneküljön. Vágod? Na. Van egy közös kép az újságban James Francoról és a csonka kezű srácról. Nem hiszem, hogy két éve gondolta volna, egyszer Pókember legjobb barátja fogja őt eljátszani a vásznon. Szóval kit ki? Ez csak amolyan költői kérdés persze.

Engem Will Smith. :)

Natalie fejében Will Smith jár

Van még légből kapott témám, dobjam? Pitbull. Mondjuk ez nem négy kiló bab, hogy órákig fejtegessem: Ausztrália fejlődik, már a kilencvenes évek Magyarországában járunk! Mindenkinek pitbullja van... MIN-DEN-KI-NEK. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy ezt megírom, épp hazafelé jöttem a beach-ről. Á mondom, nem is biztos, hogy olyan jellemző, lehet, hogy csak nekem tűnik fel stb. A következő percben négy, azaz 4 sétáltatott pitbull jött velem szembe.

Megírtam.

Egyéb kutya nincs is. A karantént valószínűleg csak a pitbull bírja ki, másra nem tudok gondolni. Maónika! Magyarázatot a pitbullkutyákra!

Ja, de. Van. Van Bondi Junctionban egy gitárbolt (nem hangszer, hangsúlyozom, csak gitár), aminek a tulajdonosa mindig az üzlet előtt parkol. Dodge Ram SRT10, aki tudja, érti. Nem az a visszafogott jószág, ahogy a platón utaztatottak sem: két farkas. Nem, nem német juhász, nem farkaskuty. Két elbaszottul hatalmas farkas. Stílusos, meg kell hagyni. Gyönyörűek. A srác valahol itt lakik a környéken, gyakran szoktam látni. Veret a farkasokkal a platón. Tíz pont.

ANZAC Memorial, Martin Place

A hét heves hezitálásra okot adó fejleményei: február 19-20-án mélységi workshop és meghívásos verseny lesz a Glenbawn Damnél, ott, ahová legutóbb sem jutottam el. A Sydney Freedivers ’145 Clubjának’ tagjai automatikusan meghívást kapnak. Ha megmerülöm a 26-án esedékes nemzeti ünnepre (Australia Day) tervezett kis kiránduláson a 40 métert, akkor máris tagja vagyok ennek a szűkebb kis csoportnak. A másik két kritériumot már alaposan túlteljesítettem, ugyebár. Wayne Judge írt hétvégén egy mailt, amelyben kifejtette, hogy az úszásaimat látva – és hallva is a többiektől – mindenképpen szeretne a versenyzők közt látni…

A másik: Vanuatu. Egy újabb olyan lehetőség, ami... á… Egy 10 napos freediving kurzus Ant Judge-dzsal és Ant Williams-szel Vanuatun, hajón, délelőtt 4 órányi depth training, délután 4 órányi spearfishing, este a hajón a saját zsákmány sütögetése, sok-sok cápa, páratlan környezet. Ron már befizette. Október 14-22.

A nyílt jegyem október 21-ig érvényes haza.

Azt hiszem, ez pontosan a „mit is mondhatnék” minősített esete.

Persze nem hiszem, hogy emiatt bárki is sajnálni fog egy héttel a Nagy-korallzátonyhoz való indulásom előtt. Nagyjából három hét alatt fogom megtenni ezt a 2500 km-t egy volt osztálytársammal egy kisbuszban. Lesz vadkemping, backpackers, kocsiban alvás és sátor, azt hiszem. A keleti partvidék végig a Pacific Highway-en, jobbkormány, bal oldal, automata, meg minden, mi Samuel Sigh-nak ingere (ezért külön szégyellem magamat, de már benne hagyom, hadd okuljak belőle, mi történik, amikor annyi észt osztok, hogy nekem nem marad).

Akartam még írni a Commonwealth-ről, ANZ-ról, St. George-ról, Coles-ról, Woolworth-ről, Caltex-ről, Holdenről, Timtamről, Vegemite-ról, meg még néhány itt piacvezető, meghatározó, megkerülhetetlen, otthon teljesen ismeretlen márkáról, de most már nincs kedvem, úgyhogy fuss el véle.

Lapzárta előtti utolsó próbálkozásként még képek formájában megosztom veletek az 'embert cipőjéről' elméletet vallók (ami Ausztráliában nem működik, hiszen ebben az értelemben itt Havaianas-kommunizmus van a teljes egyenlőség jegyében) meglátásait helyettesíteni kívánó 'lakót postaládájáról' elképzelést. Íme.

A laza

A veterán

A környezettudatos

Utolsó utáni megszólalásként még a tegnapi, Bronte-n heti rendszerességgel megrendezésre kerülő mezítlábas Eszikiszik-feksziknyugszik barbee-fesztiválon pár sixpack, kellemes élő gitárzene és fakultatív közösségi éneklés közepette készített kép Sergio barátom Magyarországra küldött újévi jókívánságáról. Fogadjátok sok szeretettel. 

Üdvözlet Trentinoból

Bronte

A témát kizárólag második grillkengurum böffenet formáját öltő utolsó ugrási kísérlete menekítette ki a feledés szürke homályából - pont most. Egészségemre. Köszönöm szépen.

Jelentem, L’art pour l’art társulati értelemben is elegem van magamból.

Pékek itt: egyenesen a sütőből.

Kérjük, a sípszó elhangzása után hagyjon üzenetet. Köszönjük.

Sípszó elhangzása.