Második évfolyam I. szám

A főnix vajon mi?

A főnix – egyiptomi nyelven benu (khm-khm) – olyan mitikus madár, amely élete végén fahéjágakból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég. A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik.

Megvan az áthallás?
Megvan az, amikor James Bond a Casino Royale-ban újraéleszti magát?

Akkor jó. Kettőből egy elég. Csak mert a blog újratöltve.

Tegye fel a kezét, aki elhitte, hogy egy grafomán mihaszna tényleg abba tudja hagyni. De cukik vagytok! Dehogy tudja, ugyan már! Írásfüggő. Az egyetlen jelentéktelennek tűnő apró szöget az veri a fejébe fájdalmas kis ütésekkel, hogy hazatérését követően mi a túróról fog majd írni, ha véletlenül nem a tejiparban helyezkedik el.

Szóval aljas módon meg lettetek vezetve, és tudom, hogy megbocsátjátok nekem. Keresztényeknél úgy járja, hogy amit megbánsz, az már pik-pak meg is van bocsátva. Hát én rögtön bántam a viccet, miután elsütöttem a poént! Ámbár mégsem akkora baj, mert így legalább segítségetekre lehettem egy óriási életbölcsesség átvételében: ne csak akkor értékeld a dolgokat igazán, amikor már elveszítetted… Na ma sem hiába keltetek fel, úgy néz ki.

A nagyképűséget és önteltséget tapinthatóan a négyzetre emeltem – az újjászületés első jelét adom, kotrom ki nektek a hamuból közvetlenül a pogácsa meg az alumínium sörösdoboz-maradvány mellől.

Egyik nap volt a tévében a Titanic

Egészen idáig természetesen csak vicceltem, szeretném komolyra fordítani a szót. Nagyon jólesett, hogy olyan sokan írtatok, és annak ellenére találtátok módot a kommentelésre, hogy blokkolással igyekeztem ellehetetleníteni a helyzetet. Szóval olyan jólesett, hogy csak na. Elértétek a célotokat, folytatom.

Dehogyis. Közötök nincs hozzá, jót nevettem kétségbeesett kis hozzászólásaitokon. Valójában az egész csak egy szociológiai teszt volt, ami arra ment ki, hogy miként reagál a felnőtt magyar lakosság kicsit sem reprezentatív mintája az online tartalomszolgáltatás hirtelen megszüntetésére. Azt vizsgáljuk kicsiben, milyen hatásokkal számolhatunk majd, amikor az első demokratikus magyar népköztársaság magasságos, ámde igen alacsony királya parancsba adja Szalai Annamáriának, hogy nyomja meg az interneten az off gombot. Nono, a miénk az egy kormányokon felül álló szervezet, de ha többet mondanék róla, mindnyájatokkal végeznem kellene. Nem lenne bonyolult, a blogon keresztül simán megtehetném, megvannak az eszközeink, de szeretlek benneteket. A vizsgálati anyaggal kapcsolatos jelentésben a személyes adataitokkal egyetemben viszont le kell majd írnom sajnos, hogy a tapasztalatok alapján hisztéria fog kitörni, amint összehajtogatják a világhálót. Várhatóan nagyobb, mint az a blogom lekapcsolásakor megfigyelhető volt.

Dehogyis. Ez úgy, ahogy van, hülyeség. Az igazság az, hogy Ferenc testvér írt nekem egy privát mailt (altusos címről kaptam), amiben sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy pont én vettem komolyan az „el lehet innen menni” félmondatát, és hogy legalább ne részletezzem, mennyire fasza itt minden (ő fogalmazott így, idéztem), mert aztán ezért is őt akarják majd meglincselni. Erre én: lárifári avagy sem, van az a pénz, amiért abbahagyom. Jó, mondta ő, akkor utal.

Nem utalt. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon, úgyhogy én meg folytatom.

Dehogyis. Ez sem igaz. Viccet csinálni mások nyomorúságából nem illik, meg a földön fekvőbe rúgni se – csak akkor, ha nincs rajtad azonosító –, de most nem ez a lényeg. A lényeg, amit eddig nem mondhattam el senkinek, most elmondom hát mindenkinek: bennem él meg nem született testvérem. Persze-persze, próbáltam már utalni rá: Sandy-nek hívják… Szívemre ránőtt kislány. Amikor azt akarja, hogy az legyen, amit ő akar, akkor addig machinál, amíg az nincs. Nála a machinálás persze szó szerint értendő. Amikor hisztis kis picsa, akkor azt némán, de alattomos módon teszi – különben hasbeszélő mutatványosként hakniznám körbe a Föld nevű bolygót. Szóval, amikor Sandy a szívére vesz valamit, akkor azt az én szívemre is veszi. Mégpedig úgy, hogy átöleli, belekapaszkodik, összeszorítja. És ez nekem fáj. Enyhén szúró fájdalmat érzek ilyenkor és zsibbad a bal karom. Régebben azt hittem, pánikbetegség. Aztán kiderült, csak Sandy kelt fel, és azt akarjak, foglalkozzak vele.

Ha azt hiszed, most is csak viccelek, nagyot tévedsz. Sandy tényleg él és virul, valóban létezik, és ha nem esik jól neki valami, akkor nekem sem szabad, hogy jólessen. Múlt héten az illető írásának köszönhetően szédülésig-ájulásig szorította-facsargatta a szívemet. Azt mondta, addig nem hagyja abba, amíg én a blogot. Mondtam neki, jó, de még egy utolsót lécci. Mondta, nem. Mondtam, de. Nem. De! Neeem. Stipistop de, háhhhááááá. Szóval legutóbbi bejegyzésemet lélekjelenlétemnek köszönhetitek, meg annak, hogy megmondtam Sandy-nek, szálljon le a szívemről: a biztosításom korlátozott, egyébként is, ha belehalok, őt csak a boncasztalon fogják felfedezni, de garantálom, addigra ő is halott lesz. Egyébként pedig igen, az ő nyamvadt és fejletlen kis tüdejét is használom. A semminél mégis csak több!

Dehogyis. Bevetted? Az igazság az, hogy mindnyájan bevettetek valamit. Viktorék biztos nyomnak már valamit a csapvízbe is, úgy. Mert egyáltalán miről is beszélünk? Menjetek csak vissza, nézzétek meg, a legutóbbi is csak egy sima bejegyzés volt, olyan, mint a többi. Jó-jó, nem ugyanolyan, mert tartalmában más, de szó sem volt a blog abbahagyásáról. Képzelődtök. Téveszme.

Visszamegy, csekkol, aztán téma ejtve.

Viszont jujjuj, mennyi témám van! Mindenekelőtt pár kép, szeretetből.

A tegnap ute-ja, egy Holden

Házszám? Bírod?

Laid-back ozzy kids: nyári szünet, sör, cigi, óceánparti sziklán kanapé

Alig használt

Csendespihenő

Aztán zene füleiteknek - Badly Drawn Boy, amit akkor hallgattam, amikor ezeket a képeket csináltam:

Hát így kell bánni az öregekkel?

Boldog utolsó előtti évet!

(Utólagos engedelmével Molnár Pétert idéztem)

Először is: BUON ANNO, hogy az isten verje meg, lassan olaszul is álmodom… Szóval nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek, mert ha nagyon boldog újévet kívánnék, akkor csak azt szeretném, hogy a január elsejéd legyen boldog, a többit meg ki nem szarja le… Viccen kívül. Napi okoskodást letudjuk, aztán óver: újév egybeírva egyenlő január egy, új év különírva meg értelemszerűen nem a régi.

Olyan listám van, beszarsz. Mindegy, ennek inkább örülünk, mint búslakodunk felette, ugye? Vincent! Örülünk? Majd mazsolázgatok. A lényeg, hogy ez a hét sem telt eseménytelenül. Amikor eljöttem otthonról, kaptam olyan jókívánságot, hogy annyi minden történjen velem, hogy ne legyen időm blogot írni. Mivel azonban – mint már kifejtettem – a blogírás nem vesz el időt semmi és senki mástól, én ezt úgy fordítottam le magamban, hogy annyi minden történjen, amennyit nem tudok leírni. Na ez eddig sikerülni látszik. Persze, ha fosom a szót a továbbiakban is, úgy nem csoda.

:)

Sly

Kronológia, éjjáéjjáó, ki nem szarja le, éjjáéjjáó!

A szilveszterezést eleve nem nekem találták ki, soha nem jött be. Sydney más. Talán azért, mert itt a szilveszter annyi újdonsággal szolgál, hogy közben meg is feledkezel róla, tényleg szilveszter van.

A többi nem muzsikált, hanem szorgalmasan végigdolgozta az éjszakát, úgyhogy mi Sergioval édeskettesben vágtunk neki a New Years Eve-nek. És ez így volt hibátlan. A többieket amúgy sem annyira bírjuk, egymást viszont eléggé - kovbojkalap meg hegyek nélkül.

Az volt a terv, hogy Bondi Beach – CBD – Bondi Beach. Apropó CBD. Nekem két hónapba telt, mire meguntam a találgatást, és utánanéztem, mi a tököm rövidítése a CBD. Azt gondoltam, valami Central Bus Destination-féleséget jelenthet, mert eleinte mindig a menetrendben találkoztam vele. Végül, amikor ezek egy idő után nem annyira stimmeltek, rácsurogtam a Google-re, hogy ugyan már legyen olyan kedves, és. Na ott azt találtam, hogy Commercial Building Disclosure. De hallottam már Central Building Districtet is. Én a C, B, D választ megjelölném. Végleges.

Árral szemben

Miután a parton körülnéztünk, tényleg bementünk a városba. Szerintem többen voltak, mint egy Fidesz nagygyűlésen, bár azon soha nem voltam, úgyhogy nem biztos. Az egész CBD autómentesítve, az utcán mindenfelé hömpölyög az emberfolyam, magával ragadva a gyanútlan járókelőt. Árral szembe ne is, úgyse. Így sodródunk egészen Darling Harbourig, ahol szúrós tekintetű kés vagyunk a sűrű kínai vajban. Cockle Bay a Chinatown közelségének köszönhetően besárgult, kizárólag ázsiaiak meg mi. Azért eszünk egy finom steakburgert az óév örömére, meg hogy ne gyomorideggel induljunk bele az újba. Az enyém egy „Hot mama”, abból is a médium, zabálnivaló.

Lépés ín-dul. Egészen Circular Quay-ig megyünk, 10-re ott vagyunk, de a nagy érdeklődésre való tekintettel már lezárva. Full house, ez a kör nem a miénk, mondanám, ha pókereznék – de lehet, hogy a pókeresek ilyet csak a szakértő nem látta szinkronszövegekben mondanak.

Megyünk hát tovább. Opera House megközelíthetetlen, minden lezárva. No meg mindenhová jegy kell. Ez nem úgy megy, hogy te fogod magad, és akkor csinálsz majd olyan képeket a tűzijáték borította hídról, hogy a képeslapok is megirigyelnék… Á. Fizess!

Fényőfa

Miután szinte körbesétáltuk a Botaniq Gardent, a The Rocks mellett tettük le a voksunkat, hátha. Nem fokozom: csodálatos élmény, ahogy egymásnak feszülnek az izzadt férfitestek, kiváltképp, hogy ezek valamennyien itt élő indiai, ázsiai és dél-ázsiai férfitestek. Hirtelen megértem a jegyrendszert. Ez van ingyen. Azok ott szemben azért fizettek, mert nem szeretik az effajta nyíltszíni orgiát. Szabadtéren vagyunk, de mintha nem lenne levegő. Azt is most realizálom, hogy papucsban vagyok. Más lábak hívják fel rá a figyelmemet. A helyzetet alaposabban átgondolva eszembe jut a duisburgi Love Parade. Fürkészem az életben maradás reményével kecsegtető lehetőségeket a nagy hórukk esetére, de nem találom. Elfogadom, hogy indiai sírom lesz. Vaisják vagy sudrák, nekem mindegy. Bizonyára nem érinthetetlenek. Legalábbis én megérintettem őket.

Ha túlozni akarnék – nem, eddig nem túloztam, kispajtás –, azt mondanám, a tűzijáték fénye elhalványul a magasba emelt sok kis LCD fényétől. Mi tagadás, egyik az enyém.

Final countdown

45 perc ilyen körülmények között, és azt is örömujjongással fogadtam volna, ha a nagy visszaszámlálást követően annyit írnak ki, go home motherfucker, és a tűzijáték is elmarad. A tűzijáték persze lenyűgöző volt, egyben lenyűgözően rövid (15 perc), közelsége miatt viszont legalább a hídjelenet felettünk játszódott. Hogy éreztük-e a görögtűz melegét? Nem, de majdnem. Nekem tetszett. Tényleg jó volt, na. Élménynek szuper, megérte a fáradozást. Ha csak karcsún is, de nyert a hazai csapat. Az elvonulásban pedig az volt jó, hogy ha nem léptem, akkor is haladtam.

Füstjel

Plusssz – pezsdülj!

Az esti 10 km-rel a papucsaimban meg a Lutra albumba ragasztható lábujjaimmal szomorúan vettük tudomásul, hogy Town Hall megálló lezárva, mindenki a Centraltól menjen haza. Sergio állítása szerint az volt kiírva a váltakozó futófényen, hogy CLOSED STATION meg hogy TOILETS, szóval, hogy vonat nincs, de nyugodtan le lehet menni hugyozni. Egyébként még logikusnak is tűnt. A valóság persze még logikusabb, főleg így utólag, hogy egy csomóan szálltak fel a vonatra Town Hallnál, amin mi a Central óta ültünk: STATION TOILETS CLOSED, azaz hugyozni ne, csak utazni gyere le. De mivel én a nézelődéssel voltam elfoglalva, elfogadtam a sorsomat. Így történt, hogy kettőre tényleg meglett a tízes. Van a kajakosoknál az újévi Nagyhideghegy-futás. Na ez is ilyesmi, csak sétában. Meg nem kell vele várni reggelig. Gracie mille. Prego cento.

A sárga, na az

Ja, anya és apa leheletétől tán még a csecsemők is, szóval azt hiszem, ebben a nagy társasjátékban 0-99-ig mindenki részeg. Én is megpróbáltam, de a teljesítménykényszer szülte feszített tempónak köszönhetően ez alkalommal nem igazán jött össze. Nem baj. Levontam egy újabb tanulságot: a sok embertől éppúgy a hányás kerülget, mint a sok alkoholtól – de hát, ahogy időnként iszik is az ember, úgy alkalomadtán tömegrendezvényeken is részt lehet venni.

Hazafelé egy darab Bondi Beach és egy darab házibuli rendel, de mivel sem a fényképezőmben, sem bennem nem maradt energia fél 4 utánra, a köszönést és a kötelező köröket követően angolosan – de szerencsére nem ’véresen’ – otthonomba távoztam.

Az időeltolódás természetesen ezen az éjszakán volt a legszembetűnőbb, marha jópofán lehetett azt mondani, hogy „itt már, ott még” egészen reggel 10-ig. 10 körül aztán kaptuk mind az öten a telefonokat, úgyhogy nem volt hülyére alvás, majd holnap. Az egyszikűek (a leánypár) amúgy is mindenki agyát és ágyát végigugrálták, úgyhogy minden elmondható, csak az nem, hogy 2011 nyugalomra virradt.

Joshua

Lakik egy srác a házban, imádom. Nem tudom, mivel foglalkozik, csak azt, mit csinál. Három dolog lehetséges: 1) sörgyáros gyermeke 2) hivatásos sörkóstoló 3) simán alkoholista. Szerintem ez utóbbi. Látványalkoholista. Látványosan sokat iszik – én eddig kétféleképp láttam: sörösüveggel illetve sörösrekesszel/sixpackkel a kezében. Mindig otthon vagy a ház körül van és részeg – ma a hátsó kertben voltam teregetni, ott találkoztam vele, pizsamanadrágban és virágágyásban fekve napozott. És látványalkoholista, mert ez csak a látszat – szerintem az állandó stonedulást sörrel próbálja elfedni és leplezni. De még mielőtt bárkiben egyoldalúan negatív kép alakulna ki Josh-ról – ez az ő becses neve –, kérem szépen, ne alakuljon. Iszonyat jó arc, ha tehetem és van időm, mindig dumálok vele. Nagyon barátságos, kurva jól beszél angolul és egyébként meglepően képben van meg összeszedett - magához képest. Na de miért is kezdtem el Josh-t? Ja, megvan! Josh fekszik a virágágyásban. Na mondom, mivan. Hozzak valamit? Jaja. Nincs véletlenül grönlandi barátom? Hát mondom, ha lenne sem tudnám őt hirtelen idehozni neked, de minek? Hát mert ő ugyan most kicsit kijött pihenni, mert már nem bírja, de 11 különböző nemzetiségű barátjával plusz a Skype-on bejelentkezőkkel lassan egy napja azt játsszák, hogy szépen végigköszöntik az újévet mind a 23 időzóna szerint…

Mondjuk az is igaz, hogy Josh minden alkalommal bemutatkozik és határtalanul örül nekem, amiért magyar vagyok, mert még soha nem találkozott magyarral. Ilyenkor nem szoktam megmondani neki, hogy de, tegnap.

Nyilas Misi pakkot kapott

Nem hiszitek el: megjött. Nem volt hiábavaló a sírás-rívás, csak ideért 80 nap alatt a Föld körül. 30-án hívtak, mentem érte, átvettem, hazavittem, mind megettem. Benne a ruhám, a futócipőm, a szülinapi ajándékom, jó pár kedves textildarabom – és az otthoni illat: áldott legyen a hermetikus csomagolás! Legjobb. Mint egy perverz japán disznó az egyszer használt kislánybugyit, úgy szagolgattam végig mindent. Magam sem értem magamat, de jólesett.

Nem igazán tudom elmondani, mennyire várom a keddet. Reszkess Narrabeen, reszkess 100 méter! Itt vagyunk mi ketten: én és a szuperhirójelmezem!

Bondi–Bronte–Bondi

A karácsonyi tunyulást így új erőre kapott lelkesedés váltotta fel, melegében futócipőt rántottam és futottam egyet az óceánparti sétányon – nyilvánvalóan először, és hónapok óta is először beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett futásról. Mondanom sem kell, hogy hirtelen halál volt: rohantam Bronte Beachig hegyen-völgyön-lépcsőkön át, egy méter nem sok, annyi vízszintes nincs az egész pályán. Bronte-ig, ahol aztán tudatosult, hogy mindez vissza… A lefelé való lépcsőzést a vége felé már inkább neveztem volna felesleges kockázatvállalásnak és különösen extrém sportnak, a lábaim tésztából, de azért végignyomtam. Büszke voltam magamra.

Bondi Beach, 2010. december 31. 17 óra

Tegnap nem tehettem, de ma fekszem. Mozdulni nem bírok, pedig a homokban azért rendszeresen futok… Ezt teszi a szintkülönbség. Majd megszokom.

Bondi Iceberg

A túllelkesedés jelei a Bondi Icebergbe történő belépőjegy-vásárlással is megmutatkoztak. Mentem, úsztam a rock poolban, soha ilyen szép helyen és medencében nem úsztam még, pedig uszodafetisisztaként megfordultam már néhányban. Karnyújtásnyira az óceán, aminek hullámai időnként be-becsapnak, hossz végi pihenőnél a szörfösöket és legbombább bikiniket figyelheted. Mondjuk tréfás, mert ahogy áramoltatják az óceánból a sós vizet, a medence egyes részein konkrétan át kell verekedni magadat. Hossz végén a fal megérintése olyan, mintha a Duna legnagyobb sodrásával akarnál szembemenni: ha egy pillanatra is feladod, métereket vesztesz. Beszélgettem a lifeguarddal – olyan izmos volt, hogy inkább nem szálltam ki a medencéből és álltam mellé… – aki azt mondta, nincs ez azért mindig így, csak néha.

Hullámhossz

Az alábbi bekezdések könnyebb érthetőségéért célszerű feleleveníteni az alábbi bejegyzésben foglaltakat:
http://benthegoose.blogspot.com/2010/09/peldaul.html

Summa summarum

Megcsináltam a 2010-re vonatkozó sportügyi összesítésemet, aminek itt helye nincsen, de a megfelelő tanulságokat levontam, az új célokat ünnepélyesen kitűztem. Nincs évadnyitó epizód érdekességek nélkül, úgyhogy elmondanám, hogy írtam egy mailt annak a svéd fiatalembernek (ez olyan mamás kifejezés), akinek az egész freedivingot köszönhetem. A levél lényege az volt, hogy a Youtube nevű pillangó óvatlan szárnycsapása segített feladni az azt megelőző életvitelemet, és ha nem is tudatosan, de milyen hatással van az egyik ismeretlen a másik ismeretlen életére, és hogy most emiatt is vagyok Ausztráliában, és hogy köszi. Mondtam, hogy nem számítok válaszra, nem azért írtam – csupán, hogy tudjon róla, mert miért ne. Persze, hogy válaszolt. Azt mondta, úgy érzi, épp a Földet megkerülve rúgja őt hátba a karma, mert hogy ő kábé pont ugyanilyen háttérrel érkezett a sportunkba, és örül, hogy ezt továbbadhatta. Megbeszéltük, hogy muszáj lesz találkozni, ennek a helye pedig Dahab lesz.

Visszatérő álmok

Most épp félretettem egy picit azon törekvésemet, miszerint a világ állatállománya mihamarabb az én szíves hozzájárulásommal menekül meg. Nem feladtam, félreértés ne essék. Biztos, hogy el fogok jutni Borneora és csatlakozni fogok a Sea Shepherdhöz is, csak az nem biztos, hogy ebben az évben. A célok időközben változnak, de azt hiszem, ez így természetes. Most szeretnék inkább minden bennem rejlő potenciált kiaknázni, amíg fiatalnak érzem magamat. A következő néhány évben mindent az edzésnek fogok alávetni – legalábbis most ezt gondolom. És ezt most elég régóta gondolom, úgyhogy talán így is lesz. Az álmaimból fel-felébredve csinálom hát azt, amit a realitás diktál, hogy aztán mindent félretéve egyszer tényleg ott legyek az emlősökkel – akár a dzsungelben, akár a tengeren. Rövid távú célok vs. hosszú távú célok? Önzés vs. önzetlenség?

Amikor a hegy megy Mohamedhez – Taupo

Egyébként is alakítja az élet magát, én elindítottam a lavinát, most már csak asszisztensi szerepet szeretnék betölteni. Változni látszik például a programom. Korábban úgy volt, hogy Cairns után, tehát valamikor augusztusban utazom Új-Zélandra, bele a rohadt hideg télbe, ahol még a legkeményebb orkok is fáznak. Hát nagyon úgy tűnik, hogy tíz nap múlva indulok… És ezt így hogy? – kérdezné Tornóczky Anita. Hát ezt így úgy, hogy egy rövid kis pihenő meg utókarácsonyozás céljából szülőföldjére látogat a Bahamákról egyik példaképem, William Trubridge, miután történelmi világcsúcsot úszott, és 101 méter mélyre merült kizárólag a saját testét használva – no fins, just the man and the water. Az erről készült videót érdemes megtekinteni, látványos és érdekes kis anyag - még laikusoknak is:



Az új-zélandi AIDA (Association Internationale pour le Développement de l'Apnée) közzétett a Facebookon egy felhívást, hogy még van néhány szabad hely Will mélységi kurzusára. Rögtön lecsaptam. Kb. mindent megadnék, hogy ott lehessek, és már le is leveleztem mindent. Hétfőn várok egy utolsó visszajelzést, hogy foglalhatom-e a repülőjegyet. Be vagyok sózva. A sulit tolom, kiesés nem lesz, holiday-t kértem. A kurzus négynapos, az AIDA NZ PR-ese felajánlotta, hogy ha Wellingtonba repülök, eljön értem a reptérre és örülne, ha vele tartanék a Taupo-tóhoz, ami az északi sziget leges-legközepén található. Hát mondanom sem kell, hogy ez már megint egy olyan gesztus, amit magyarként magyaráznom kell magamnak, itt pedig úgy tűnik, teljesen magától értetődő.

Igazából ezért jöttem. Ezért vagyok itt.

Elkezdtem szervezni, másnap megjött a ruhám. Úgy tűnik, helyreállt a világ rendje.

Azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy Trubridge kurzusán vehetek majd részt. Ausztráliától azt vártam, hogy az itteni freediverek közül megismerek néhány nagyobb nevet: Ant Judge-ot, Ant Williams-et, Mike Wells-t, esetleg Walter Steynt. Ant Judge két hete, most meg Trubridge… Persze nyugtával dicsérem. Nem akarom beleélni magamat. Túl hihetetlen ez az egész. Aztán ha ez megvolt, jöhet egy kéthét Herbert Nitsch-csel, és már indulok is haza...

Hobbit

Csak az égből kapott segítségre visszakanyarodva egy pillanatra: nem tudom, hogy elmélkedtem-e már itt a blogon is erről vagy sem, de hihetetlen, ami megfigyelhető a közös hobbival kapcsolatban. Mindegy, hogy ki vagy mi vagy, honnan jöttél, hová tartasz – van egy dolog, amit mindketten szerettek, ezáltal van egy nagyon erős közös pont, és ennél több nem is kell ahhoz, hogy mindennél jobban megértsétek egymást, a másik segítségére legyetek, ahol csak tudtok. És itt most nem csak a saját tapasztalataimról beszélek, nem csak a freedivingról. A szörfösöknél ugyanez a helyzet. Mindegy, hogy cégvezető vagy vagy kőműves. Kint a vízen egyformák vagytok. Tanultok egymástól, és becsülitek egymást. És persze, hogy mindez nem ér véget a vízen. Kint a parton folytatódik. És tudod, mit? Még csak nem is kell, hogy ugyanaz legyen a hobbitok.

Ausztráliában senkit nem érdekel, hogy mivel keresed a pénzedet – senki nem is kérdezi. Nem az vagy, amivé a munkád tesz. Az itt sokaknak 6 óra. Miért beszélgessünk arról, amivel időd töredékét töltöd? Az vagy, az határoz meg, amit a munkád befejeztével csinálsz! Szörfös, triatlonista, szigonyhalász, önkéntes tűzoltó vagy. És ez így baromira rendben van.

Lehet persze, hogy ez itt is csak a laza óceánparti részeken van így, de jobb azt hinni, hogy máshol is.

Ben Buckler

Jobbra a kavics

Jellemző, hogy az első hetekben, amikor még szart sem értettem az ozzy beszédből, a Ben Bucklerről azt hittem, hogy egy hal. Körülbelül, mint a Port Jackson (az tényleg egy cápafajta). Ben Buckler így, Ben Buckler úgy… Na a lényeg, hogy voltam a Ben Bucklernél, tehát nem egy hal. Sokkal inkább egy szirt North Bondi-on, egész pontosan Bondi Beach északi felét határolja. Elég jó a hely. Ügyesebbek lemászhatnak egészen a hullámverésig, ha nem átallanak egy kicsit vizesnek lenni. Csodálatosan szép, nagyon tetszett. Ezt is a véletlen csodájának köszönhetem. Elindultam sétálni, és arra tévedtem. Van egy hatalmas tégla alakú szikla, a fényképeken látható. Egy óriási vihar mosta ki a tengerből 1902-ben. Nem tudom, milyen hullámok lehettek, de a kavics 235 tonnás…

BB

A végére mindig lenyugszom, észrevettétek? Unom, hogy ilyenkor már unalmas vagyok, úgyhogy pillanatokon belül abba is hagyom. Azonban nem hagyhatom szó nélkül a Heroes-t (Hősök c. sorozat), aminek sikerült is a végére szenvednem magamat három hónap alatt. Nem tudtam rákattanni. Az alaptörténettől és néhány karaktertől eltekintve kurvára sablonos, kiszámítható és igen, sajnos szerintem unalmas. Nem tudom, milyen a második évad, de nem is vagyok rá kíváncsi. Viszont Sylar for president! Szó szerint.

Elvittek moziba, fizettem érte 21 dollárt. Nikoletta, egy olasz kislány vette a jegyet, és azt hitte, mindegyik ennyibe kerül. Hát nem, a jegy 11 dollár, ha nem a VIP terembe szól, ahol különálló bőrfotelekből nézheted a filmet nyújtott lábbal és üléshűtéssel/-fűtéssel. Azért jó volt, Bekúrék története eddig is vicces volt, a harmadik rész után is annak tartom. Persze nem Bekúr, hanem Focker, és az első mozis kalandom felirat meg minden nélkül, de természetesen nem volt gond, csak hahota meg móka és kacagás.

A moziból történő éjszakai hazajövetel során realizálódott bennem, hogy a fáink között éjszakánként nem kacagójancsik repkednek, hanem óriási, mondom ÓRIÁSI denevérek. Nem viccelek, körülbelül 50-60 centiméteres fesztávolsággal: rendesen suhognak meg csattognak repülés közben, ráadásul vészjóslóan és folyamatosan csipognak. Nem olyan kis lófaszjóskák, mint otthon! Ezek után az otthoniakat papagájként vagy ölebként tartanám és francia drazséval etetném - a számból.

Egyik barátom jól tudja, hogy a másik barátomnak mennyire tetszenének ők... Próbálok majd fotózni, de éjszakai téma, nem egyszerű feladat. Meg aztán ekkoráktól már én is fosok egy kissé…

Találtam aztán nagyonnagyonnagy fehér (!) szőrös pókot is, a hátsó kertben lakik, az olaszoknak már mondani sem merem. Számomra olyan ez most, mint a szürke szirtcápák után...

... a nagy fehér

A blogot egyébként továbbra is Pencről írom. A képeket magam rakom össze pixelről pixelre. Csak el akartam vonulni valahová, ahol senki nem basztat. Jó itt, viccen kívül.

És hogy a legvégén is legyen egy ki mond nagyobbat, ajánlanám a legújabb kedvenc idézetemet és egy nagyon jó kis filmet azoknak, akik vevők az ilyesmire. A suliban nézek ilyeneket foglalkoztatóórán.

„Nature is my church. I look around me at the colours, the textures, the designs. It’s like being in an art gallery. God is the artist.”



Ja, a többi kép egyébként megtalálható: pontosan itt.

Egyébként kurva szarul esett, hogy karácsony után egy komment sem érkezett. Sandy kezdi. És ez a legkevésbé sem vicces.
:)

A viszontlátásra.