"Carbon is your best friend"

Atya jó úristen, mennyire nincs kedvem írni... Ez már csak ilyen műfaj. Kedv kell hozzá meg ihlet. A helyzet pedig két hete az, hogy is-is helyett se-se van.

Pedig most muszáj lesz. Szépen megerőszakolom magamat. Nekem fog fájni, de előre szóltam. A sorok közötti kínkeserves tartalom nyomokban vért és verítéket tartalmazhat. Húzzatok gumikesztyűt, mielőtt az egérhez nyúltok. Talán még nem késő.

Na csapjunk gyorsan a húrok közé. Nagy kedvencünk klip nélkül is, na de klippel... Szóljon a Tooltól a The Pot!

Témában dúskálunk

Tapasztalatból tudjuk, hogy a bőségtálak elején még ha éhes is az ember, a végére hányásig eszi magát. Amikor kihozza a pincér, akkor még juhéj, ahh-ah, ú mi minden, meg hasonlók… Nem örülök, hogy rég nem írtam, no.

Na a lényeg, hogy önkényesen három csoportra bontom az olvasókat, remélem, érteni fogjátok a rébuszt. Elég a bloggal párhuzamba állítani, és megvan: A) vannak, akik meregetik a leves sűrűjét, hátha van benne valami értelmes, amit meg is lehet enni; B) vannak, akik először kiturkálják a finom falatokat, aztán előre megesznek mindent, amiért nem annyira rajonganak, végül jöhet a gondosan szeparált csemege, csakis a jó szájízzel való távozás kedvéért; C) van ugyanennek az inverze, azaz kiturkál mindent, ami gyanús vagy borsó vagy répa vagy zeller vagy hagyma vagy bors vagy bármi, ami nem hús és tészta és lé, hogy aztán a végén tényleg ott is hagyja a faszba – plusz feladatot adva ezzel a szerencsétlennek, aki, nem elég, hogy mosogat vagy a gépbe pakol, még a busimalac tányérjával is fusson pár mért kört; D) vannak, akik elé tökmindegy, mit raknak, csak húsleves legyen, mert gyúrni voltam, hozd már gyorsabban, vazze!

Én a második, azaz B mint béna csoportba tartozom, és ennek megfelelően a B-knek szeretnék kedvezni mai főztömmel. Nem, nem megyek át gasztroblogba, egynyelvűbe se. De a recept akkor is a következő: végy egy csokor témát, tépd le a zöldjét, amit aki akar, átugorhat, aki akar, hamar túllehet rajta, aztán jöhet a jól megérdemelt desszert, de csak, ha legalább a második fogás tányérját mindenki rendesen kitunkolta, különben lebaszás lesz meg konyhás néni. Szóval freedivinggal kezdek, utána szabadfoglalkozás van.

125

Most, hogy már megint abba fogok kifáradni, aminek semmi értelme, gyorsan felcsapom a kuktasapkát, köténykötés megvolt, gázrózsa kéklik, emelem a fedőt, jöhet a gőz.

A csempére kiült párában jól olvashatóan egy 125-ös rajzolódik ki. Annyit elárulok, nem köpcenti, hanem méter. A Holy Creativity Entertainment sajnos még mindig nem egész estés második kisfilmje, de Andy Vajna remélhetőleg már forog a zsírjában.

Megcselekedtük, mit megköveteltem odahaza. Örülök, boldogan. Persze látom a lyukakat és repedéseket az úszáson, tehát elégedett cseppet sem vagyok, de az nem is az én dolgom. Még mindig nem tudom megállni, hogy a vége ne a klasszikus úszóversenyek hajrájának tempóját mutassa. Mintha akkor nyernék, ha megérintem a falat... Hülye! Sok-sok CO2-táblát kell még csinálnom, mire érezni fogom, valójában hol is van a végem. Erre rögtön vissza is térek. Előtte még önkritika egy-egy mondatban: másfélszer ennyit tudok packingelni (levegőt pumpálni-nyelni a tüdőmbe, miután teleszívtam), nem tudom, miért álltam meg 15 slukk helyett 10-nél. A packing utáni csobbanást ideje lenne valami finomabbra cserélni, jóhogy nem egyből fejest ugrom. Az első hossz slendrián, ezt már a vízben is éreztem: ruhában teljes 2+2 tempó hanyag elrugaszkodást és erőtlen kartempókat jelez. Aztán, ha egyszer könnyedén menne 2 kar + 1 láb vagy 1 kar + 2 láb tempóvariáció alkalmazásával, akkor minek teszem meg hossz végén arra az egy méterre a teljes lábtempót, átadva ezzel sok-sok oxigént az enyészetnek? Aztán, miért nem tanulom meg végre, hogy beérkezvén a „célba” nem pattanunk fel, mint a jancsibohóc, vízszintes helyzetből rögtön talponálló függőlegesbe, 4,2 kilónyi ólommal a nyakunkban, +0 oxigénnel az agyunkban. Felállni súllyal a nyakban levegővétel előtt – azt gondolom – nagyobb hiba, mint plusz két tempót tenni, amikor már nem kellene. Rutin-rutin. A karbon a barátom, a kapkodás az ellenségem. Ezt fogom mantrázni, nincs más megoldás.

Nyaksúly

Végre összehoztam: saját, nem pedig örökbefogadott. Vettem egy pár kétkilós bokasújt, felboncoltam, kibeleztem, a zsigereket felhasználtam. Ant és Tanguy azzal szopat, hogy már csak egy hajónevet kellene ráírnom, mert úgy néz ki és akkora, mint egy mentőöv, és azokon bizony fel szokott lenni tüntetve a név. Jó, tényleg úgy néz ki, és ugyan csak fele részben ólom, mert fele részben vasreszelék, de igenis szeretjük. Kényelmes, tökéletes és a miénk. Belenőttünk. Ruha és packing nélkül is ezt használom. Egy kilót fejlődtünk Magyarországhoz képest. Két és fél hónap, 1,2 kg pluszban. Jó sok…

Deréksúlyt szemmel láthatóan nem használok. Ez nem véletlen. Előző nap Narrabeenban, azt megelőzően pedig Coogee-n próbáltam megtalálni a tökéletes egyensúlyt. Még a nyaksúlyt is újralegóztam. Számomra minden simább deréksúly nélkül, még akkor is, ha időnként úgy tűnik (főleg az első hosszon), elemelkedik a lábam. Az 1 mm-es ruha nem jelent túl nagy felhajtóerőt, így nem fogok foglalkozni a kérdéssel a továbbiakban. Egyébként is csak kilós derékólmom van, az meg tényleg soknak bizonyult. Tudtam vele úszni, de nem volt kényelmes. Többet ártott, mint használt. Tanguy próbálta sulykolni, hogy legalább az ő félkilósát próbáljam ki, de megmakacsoltam magamat.

Node. Az úszás maga tervezett, de nem várt gyermek volt. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom próbálni, de nem gondoltam, hogy aznap. Tizenharmadikán. Na nem mintha foglalkoznék effajta pogány babonával. Azt viszont tudtam, hogy a bélrendszerem az újonnan elkezdett nyerstojás-kúrának köszönhetően izlandi gejzíreket megszégyenítő ciklikussággal küld a felszínre újabb és újabb kénfelhőcskéket. Nem a ruha teszi az embert, de legalább ápol és eltakar… abban az esetben ha buborék el kívánnak menni otthonról. Egész nap ezen ment az őrlődés. Hölgyek, elnézést.

Mozduljunk el egy kicsit észak irányába a vastagbelemtől, jó?

Tüdők

Az első kontrakció 45 méternél érkezett. Ez most egy kicsit szakma. Nem tudom, sporttárs elvtársak megfigyelték-e már, hogy a kontrakciók bizonyos tekintetben kontrollálhatók. Úgy értem ezt, hogy a kezdeti gyengébbeket ideig-másodpercekig vissza lehet tartani, de aktívan részt is lehet bennük venni, azaz olyan, mintha rásegítenél, hogy a tüdődből oxigént szívjanak ki a hólyagocskák. Nem tudom, érthető-e. Én mindenesetre ilyesmit figyeltem meg magamnál az utóbbi két hét CO2-táblái alatt.

Szóval ez a 125 méter jólesett, és ha nem is 2010-ben, de 2011 legelején csak összejött. Külön öröm, hogy a fent vázolt összes minden ellenére tökéletesen tiszta voltam, úgy érzem hát, maradt még bennem. Így téliesítem most nyárra a dynamic no fint, egy darabig nem fogok uszony nélkül úszni, rámegyek a mélységire kiegészítve a heti statikus adagokkal. Jövő héten ott is tervben van egy újabb javítás. Ettől függetlenül persze 150 m DNF-fel kívánok hazatérni.

Tanguy

Lényeg: megismerkedtem Tanguy-vel. Olvassátok a blogját, nagyon érdekesen és jól ír: www.splashoz.blogspot.com. Rengeteget segít, nagyon tapasztalt. 91 métert merült Dahabban monofinnel, 58-at no finben néhány hete a Fülöp-szigeteken, 167 m DNF (2010-ben a világranglista 5. helye) és 200 m DYF, szóval van mit tanulni tőle. Önzetlenül segít, és nagyon rendben van úgy teljes egészében a srác. Vele mentem volna Trubridge kurzusára is, de arról inkább egy szót sem ejtenék… Na jó: önhibájukon kívül orrba-szájba szopattak három napon át, míg végül mégsem indult az új-zélandi Taupo-túra. Sajnáltam, de ez van.

Itt van helyette Tanguy. SSI és AIDA instruktor, de nekem szerencsére se kurzusra nem kell mennem, sem pénzbe nem kerülnek a tanácsai. Vele merülök mélyeket, amikről viszont majd egy későbbi bejegyzésben beszélnék, egyelőre nagyon friss a téma, konkrétan mai. Több alkalom után vonnék le konzekvenciákat.

CO2-táblák

A heti rutin részévé váltak. 2:00-s statikus széria 1:00-ról mindig 10 másodperccel csökkenő pihenőidőkkel. A vége nagyon durva: … 2:00 statik, 10 másodperc pihenő, 2:00 statik, 1 levegő, 2:00 statik, 1 levegő, 2:00 statik. Az utolsó 7-8 perc konkrétan folyamatos kontrakció, amit klasszikus statikus edzésnél nem lehet megtapasztalni ilyen hosszú időn keresztül. Érzem, hogy szokja a szervezetem, hétről hétre jobban teljesítek. A Cook & Phillipben továbbra is csak statikus edzéseket tartunk, keddenként. Szerdán irány Narrabeen. Ezen a héten dinamikus CO2-táblát csináltam Tanguy-vel (50 m DNF, 2:00 pihenő, 50 m, 1:45 pihenő, 50 m, 1:30, 50 m, 1:15 … 50 m, 0:15 pihenő, 50 m, egy levegő, 50 m, egy levegő, 50 m), de feladtam, számomra egyelőre egyszerűen képtelenség végigcsinálni. Tanguy azt mondta, ez így van rendjén, mert a következő edzésnél legalább megvan, hogy mit kell túlszárnyalni, és így egy jó darabig biztosítva van a motiváció. Az egy levegős pihenőig már nem jutottam el.

A statikus CO2-tábla ilyen szempontból jóval könnyebb. Abból egymás után kettőt szoktam, közben pihenésképp safety vagyok a többiek tábláinál.

Csütörtök-péntek továbbra is Coogee.

Na kussolok már, nyugalom. Csak még annyit, hogy a Tanguy-s mélységiktől függetlenül járok a srácokkal is merülgetni.

Zseléhal

Megvan az, amikor a Gömb című filmben valamelyikük behaluzza a kurvasok medúzát? Na nekem élőben volt meg az élmény, és most egyáltalán nem túlzok. Múlt szombaton ázsiai Michaellel és brazil Sdneivel úgy gondoltuk, megmerüljük a Ben Bucklert, és csinálunk néhány 30 métert csak amolyan ráhangolódásképpen. Nem számoltunk a medúzainvázióval, de aztán nem is törődtünk vele, mert kicsik voltak (legfeljebb öklömnyik) és ártalmatlanok. Csodálatos volt, soha nem úsztam még úgy, hogy konkrétan sűrű medúzalavesben érezzem magamat. Nem volt gond. Egészen addig, amíg Michaelt meg nem baszta egy bluebottle, azaz egy portugál gálya. Aztán engem, aztán Sdneit. Mindenkit bokán. Olyan érzés, mint a hangyacsípés. Akarom mondani, egymás mellett 10-12 hangyacsípés egyidejűleg. A bluebottle jellyfish egy szar kéküvegszerű felfújt hólyag, ami a csalánozójával együtt a víz tetején lebeg – a csalánozó akár tíz méter hosszúra is megnőhet, tehát az állatot nem is láthatod, amikor megcsíp. Vedd észre! Egy idő után persze értelmét veszti a merülés, mert lassan mindhárman csak a felszínt nézzük: mikor rak a szánkba egy bluebottle-t a hullám? Úgy viszonylag kevéssé biztonságos a mélyben tartózkodni, hogy a safety a saját biztonságával van elfoglalva… De nem csak ez. A felszínre érve, amikor fogytán a levegőd, és azon veszed észre magadat, hogy nincs terület, ahol nincs feletted bluebottle, na olyankor az nem jó. Erre mondtuk hárman egyszerre, hogy köszönöm szépen, kezét csókolom, viszontlátásra. Sdnei aznapra végleg megunta. Érthető, neki az arcán is csattant egy ostor, úgyhogy Michaellel ketten mentünk új helyet nézni. Sharkpoint, majd Clovelly, de mindkét helyen ugyanaz a helyzet. Benék kint voltak 8 km-re a parttól az úgynevezett Long Reef Fad-on (ez egy sziklaszirt-vonulat, ahol imádnak szigonyozni), ott is hasonló volt a helyzet. Este aztán a híradó is bluebottle-lel volt tele, úgyhogy végül is nem voltunk egyedül a problémával.

Sdnei és Mike

Törzsközönség

Igen, ez nem bluebottle, de azt fotózza a faszom

Ilyen, miután

December elején, amikor a szájbalökött úszásoktatói tanfolyamra mentem, és emiatt nem tudtam részt venni a Glenbawn Damnél tartott depth course-on, akkor azért elég jó dolguk volt a csirkefogóknak. Ben, akiről az alábbi cikk szól (és akitől bejegyzésem címe is származik), elég jó barátom, ahogy Ron is, róla már sokat meséltem, az egyik képen a hajó rendezői jobbján, a másik képen meg tetkóval. Ja, Benről pedig az előbb említett Fadon készült a kép (a cikkben legalul), a medúzákat leszámítva nem voltak rosszak a körülményeik: http://www.sydneyfreedivers.com/index.php?option=com_content&view=article&id=78:145-training-constant-weight-in-nsw&catid=16:frontpage

Gyorsan még annyit, hogy aznap, amikor a 125-öt úsztam, Chan (vagy Cahn vagy Kahn vagy Khan, esteleg Con vagy Kon, nem tudom, csak azt, hogy nagy kan) megúszta élete első 100 méterét bi-finnel, Michael (középen) pedig nekiment az 5 percnek, de sajnos nem jött össze neki. Ez a kép az ékes bizonyítéka, hogy ne igyál előre a medve bőrére – a képet Karl készítette a Sydney Freedivers honlapjára, és mivel sietett, nem tudta megvárni, míg Mike befejezi…

125 - 5 - 100

 Ámde másnap Mike újra megpróbálta, ezúttal azonban a saját (!) medencéjében, ami a penthouse-ához (na jó, és még két másik penthouse-hoz) tartozik. Mivel immár tényleg jó barátok vagyunk, én ajánlottam fel neki, hogy nyugodtan próbálja meg másnap, zavartalan körülmények között, menjünk el a Cook & Phillipbe, szívesen elkísérem, leszek a coach és safety. Mondta, hogy annál még jobb lenne, ha átmennék hozzá, és inkább a saját medencéjében csinálhatná…

Meglepetés!

Hát, időnként éri az embert.

Tudtam, hogy nem egy ágról szakadt fiúcska, de mivel egy i30-as Hyunday-jal jár (ami teljesen rendben lévő autó, félreértés ne essék),  az ember nem gondolná, hogy van mellette egy – a sydney-i ingatlanárakat ismerve – körülbelül 250-300 milliós lakása. Aki azt hiszi, viccelek, rosszul teszi. Az egyik legdurvább loftnegyed (az udvaron a sydney-i DDB) medencés penthouse-a szerintem minimum ennyi. Közvetlen rálátás az Anzac Bridge-re és a belvárosra (Sydney Tower stb.), legalább nyolcvan négyzetméteres lakás ugyanakkora tetőterasszal. Hm. Ehhez képest a srác hihehetetlenül szerény, és ezt imádom benne. Király a kecó, Mike! – Á, a szüleimé. – Tudom. Én is ezt szoktam mondani.

Michael lenézi DDB

Medence a tizenegyediken

Több képet azért nem teszek fel, mert nem szeretném, ha rosszul venné ki magát, ha Mike esetleg a blogomra téved.

Egy szónak is száz a vége, megpróbálta az öt percet, aminek egy majdnem-ájulás lett a vége, óriásszamba és felakadt szemek, de képben voltam, nem volt para. Jellemző, hogy ő utána határtalanul boldog volt és örült neki, hogy végre megvan… Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy erre egyszerre több piros lapot is kapna, ha versenyen lennénk. Bátor volt, gecire küzdött, 3 percig állta a kontrakciókat, de tisztának sajnos a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Ezt megmondtam neki, de elhesegetett azzal, hogy ugyanmár, semmi nem volt, miről beszélek. Persze, drága barátom, totálisan kiesett, nem is emlékezel rá. De ha ebben a tudatban szeretnél maradni, a kísérletről készített videót ne nagyon nézd meg…

Hálául adott egy tábla valami nagyon exkluzív csokit, azt mondta, a világ legjobb csokija. Neuhaus, belga, nem tudom. Valaki ismeri? Mindegy, én elhiszem Mike-nak, mert ekkora gasztrobuzit még biztosan nem láttatok. Ha arra a kérdésre, miszerint kávézom-e, igent válaszoltam volna, akkor egy olyan kávét kaptam volna, ami olyan kávészemekből készült, amit a mongúzszarból válogatnak ki. A mongúz ugyanis csakis a legfinomabbat és legtökéletesebbet választja - legalábbis így magyarázta ki Árpi. Én ezt ugyan nem értem, de elhiszem. Biztos aranyárban mérik, ahogyan valószínűleg ezt a csokit is. Ja, a csoki egyébként 99%-os… Michael azt mondta, biztos, hogy soha nem éreztem ennyire intenzív kakaóízt. Elhiszem neki. Hát mindenesetre köszi. Tartogatom rosszabb időkre, meg nem is egyedül akarom megenni. Share the experience, igaz?

A csávó nem mellesleg csak annyira tud főzni (hobbiból), hogy minden probléma nélkül készíti el a medúzát is (nem viccelek, ettem belőle), miután eltávolította a mérget és marinálta. Ha nem tudom, hogy jellyfish, azt hiszem, tészta. Király az állaga.

Egyik nap elvitt minket edzés után egy különleges vietnami étterembe Chinatownban, ahol a leghétköznapibb étel a polipleves volt, na én azt ettem, mert nem mertem jobban belemerülni az étlapba: esetleg olyat láttam volna, amitől megállok a növésben…

Ennyit a freedivingról és Michaelről. Tudom, nem volt rövid, de a nem freedivereknek jöhet végre a megérdemelt magazinműsor, az

aktívfókusz!

Nagy az árvíz, nagy a baj. Fél európányi terület van víz alatt, és jelenleg lövésem sincs, hogyan jutok el Cairnsbe. Két hét múlva indulnék autóval, és a legnagyobb gázon kellene keresztülautóznom egy osztálytársammal. Nem kell a poén, hogy béreljek csónakot vagy kétéltű járművet, egyáltalán nem vicces… Az biztos, hogy a megtekinteni kívánt helyek és partok többsége ellehetetlenült. Azt mondják, hogy a világ egyik legszebb partvidéke, szigetei és korallszirtje az óceánba ömlő óriási iszap- és sártenger hatására 2000 km hosszan élvezhetetlen, mocskos és veszélyes. Erősen gondolkozom, hogy a holiday-emet inkább valahol Új-Zélandon, esetleg Fijin vagy Vanuatun töltsem-e, netán most repüljek fel Pápuára vagy Palaura. Ha ezek valamelyikét most megcsinálnám, akkor Cairns végeztével elmehetnék hajóra dolgozni, és azzal be is fejezném az utazgatásomnak ezt a mostani részét.

Nem tudom. Várom a híreket, de az eső nem látszik abbahagyni. Azt mondják, ez a monszunos téma még két hónapig fogja jellemezni a keleti partvidéket. Szuper. Azoknak a barátaimnak/osztálytársaimnak a nagy része, akik ugyanazon az útvonalon akartak végigmenni, mint én, csak hamarabb indulva, szóval legtöbbjük most szépen sutba vágta a Pacific Highway-t, és Melbourne-be repül inkább, hogy cserébe legalább az Austral Opent élvezhesse egy kicsit. Ezen is gondolkozom. Minden megoldás érdekel.

Na de az ár. Brisbane üzleti negyede, a felhőkarcolók lába víz alatt. Alkalmanként olyan erővel tör be a víz a településekre, mint egyfajta cunami, azzal a különbséggel, hogy ez nem fejeződik be tíz perc alatt, hanem ott marad, esetleg tovább nő. Jó-jó, persze, lehet előre tudni. Lófaszt lehet! Olyan képsorok vannak a tévében, hogy az nem igaz. Egyik nap folyamatosan egy családot mutattak, akik a kocsijuk tetején ülve sodródnak az árral. Apa, anya, kisgyerek. Jön a helikopter (az egész egy másik, médiás helikopterről filmezve), elviszik a kisgyereket. Visszajön a helikopter, elviszik anyát. Mire harmadszor is visszajön a helikopter, apa kocsit hajt, valahol a víz alatt. Semmi. No sansz. A fickó valami híres ausztrál autóversenyző volt egyébként.

Aztán. Kígyók és krokodilok mindenhol. Mászkálj a vízben a riadt mérgeskígyók meg a megbolondult krokodilok között. Ha ez nem lenne elég, a házak között láttak bikacápát! Nem hiszem, hogy vadászni jött, de pont a bikacápa az, ami bírja egy darabig az édesvizet, és szokott felúszni akár 10-20 km-t is a Brisbane folyón portyázni… Kösziszépen. Képzeld el Vácon a Liszt Ferenc sétányt mérgeskígyókkal, krokodilokkal és fel-felbukkanó uszonyokkal. Megvan?

2010 megvolt, évet kihagyni nem ér

 Ettől függetlenül a tévében nem jajveszékelő öregasszonyokat mutatnak, hanem valami hihetetlenül bátorító és pozitív a hangnem. Lehet azt mondani, hogy persze, mert itt biztosítva van minden, és gazdagok, és jómódúak, és nem lesznek fedél nélkül akkor sem, ha elvitte az otthonukat a víz. Persze.

De az emberek itt akkor is tudják, hogy gecinagy a gáz, ha nem a könnyét törölgető Mária nénit mutatják, hogy jaaajjjj, meg jaajjjj, mi lesz most velünk, mondja meg… A média tisztában van vele, hogy a közhangulatért ő a felelős, és próbál jó irányba mutatni. Nyilván nekik is van anyaguk meg vágóképük olyan, amiből össze lehetne ollózni egy RTL híradót, mégsem ezt teszik. Éppen elég nagy a fos, nem kell, hogy még a tévéből és újságokból is ez csöpögjön. Inkább beszélnek a hősökről, mint az említett apuka, inkább gyártanak felemelő és bátorító sztorikat, és mutatják a pozitív példát. Nézd, ennek az embernek nem maradt semmije, mégis ott lapátolja a homokzsákot! Nézd, ebben az országban mindenki megtanul úszni, hány élet megmenekülését jelentheti ez a jelenlegi helyzetben? Ilyenek és hasonlók. Nem az jön le, hogy ó istenem…

Óvóbácsi

A Cranbrook fiúiskolába járok úszást oktatni. Ide nem kell papír, csak tapasztalat, ami nekem nincs, de elhitettem velük, hogy van. Ugye most nyári szünet van január végéig, de sok szülő hozza el délutánonként a kölköt, hogy ne legyen rá gond. Na ilyen kis szarháziakat tanítok én is, 7-8 éveseket. Könnyű velük, vagányak, némelyik kicsit túlzásba is viszi, de egyik sem szemtelen. Egymást persze folyamatosan szekírozzák, de azt hiszem, engem bírnak. Nem vagyok az a lebaszós fajta, sőt, elég sokszor ki is tolok velük (nem akartam azt a kifejezést használni, hogy szopatom őket, mert még a végén valaki félreérti, és pedofília megalapozott gyanújával bebasznak az illegális brazil bevándorlók közé). Szóval én felettébb jól szórakozom. A legelején kötöttünk egy megállapodást, aminek értelmében a tökéletes technika gyors elsajátításáért cserébe mindenki tanít nekem mindennap öt új szót, és ugyanúgy kikérdeznek óra elején, ahogy én is csekkolom, mire emlékeznek a korábbiakból. Ez a deal, és működik. Azt hiszem, így sikerült egy kicsit elmosnom a tanár-diák hierarchiát, mégis nagyobb az odafigyelés és a respekt. Jófejek, na. Szeretem. Igaz, hogy eljutnom Rose Bay-be és onnan haza körülbelül ugyanannyiba kerül, mint amennyit keresek vele, de gyakorlásnak szuper. Szoktunk óra végén 10 percet sarokfogózni, amit régen mi is mindig játszottunk az uszodában. A többi tanár és a lifeguard nem nézi jó szemmel, hogy a gyerekek a vizes járólapokon rohangálnak, szóltak is már rám. Megmondtam, hogy amíg a gyerekek élvezik, addig a szülőknek nincs gondja (néhány szülő végig marad és végignézi az órát az üvegen keresztül…), és ameddig a szülőknek nincs gondja, addig lécci ne szóljatok bele a módszereimbe, én sem szólok bele a tiétekbe, amikor azt látom, hogy faszságot tanítotok, mi által a gyerekben rosszul rögzül például a mell lábtempót.

Na mindegy. Azzal védekezem, hogy ez nem csak futkározás, hanem így felügyelet alatt tanulnak meg a vizes kövön biztonságosan közlekedni, a sarkoknál vízbe ugrálás a water familiarisationt segíti elő, a medence keresztbe átúszása pedig a merülési reflexek fejlesztésére jó. Bullshit, de ezeknek ez kell. A gyerekeknek meg a sarokfogó. Egyszerű, de nagyszerű.

Azt persze nem szoktam újságolni, hogy 10 évesen egyszer úgy baszódtam rá a saroknál a medence szélére a bordámmal egy megcsúszás következtében, hogy úgy éreztem, percekig nem kapok levegőt. De túléltem. A kölkök mindent túlélnek, és csak még keményebbek lesznek. Nekem meg van külön tanítói biztosításom, 80 dollárérért kötöttem, állja egy esetleges per költségeit…

Apropó, megcsináltam az online vizsgát, úgyhogy már csak néhány gyakorlati órát kell tartanom, és megvan az engedélyem, hogy bárhol bárkit oktathassak. 80 kérdésre kellet válaszolni, pipálós volt a dolog, körülbelül három óra alatt végeztem vele még valamikor 2-án vagy 3-án.

Egyéb éspedigek

Holnap Cronullába megyek egy szigonyvadászversenyre, Sydney négy legnagyobb klubja méri össze a tudását. A lényeg, hogy 8-kor eldördül a startpisztoly, 11-kor lefújják, eddigre kell visszaérniük. A lényeg, hogy melyik csapat lő nagyobb darabszámú, illetve tömegű halat. Cahn hívott el, ő a St. George-ban vadászik néhány éve. Nem láttam még ilyet, biztos érdekes lesz. Remélem, az idő nem buzul be. Most egész jó.

Tök más, nektek nem kell tudnotok, magamnak írom fel, hogy 6-os fekete Roslynn vagy toast Kensington. Egyvalaki tudja, mi ez, muhaha.

Múlt héten felmentünk Sergioval a Sydney Towerbe. Nekem nagyon tetszett, de a képek önmagukért beszélnek. Sokkal több kép van persze a Flickr-ömön.

Tanker

Nézz le rám...

Hajóvonták találkozása

Cső

Saját árnyék megvan? Segítek: a toronyé

Hátulról is megvolt

Ahogy a Watsons Bay-nél készültek is, ahová szintén Sergioval mentem, de egy másik alkalommal. Watsons Bay a sydney-i öböl bejáratánál van. A sziklán állva egyik oldalon a Csendes-óceán, másik oldalon a város távoli sziluettjének és az öbölnek a látványa fogad. Csodálatos hely, az egyik legszebb, ahol valaha jártam. A szó legszorosabb értelmében lenyűgöző.

Édes otthon

Turistás

Cici, mell, csöcs, húbazmeg

Madártávlat

Van szar a nap alatt

Aztán. Lássuk mi van még. Ja. A szar nap, amit a halálfa szárára kívántam, de így utólag talán vicces. Reggel összeugattam Robertoval, már mindenki fasza kivolt vele, de senki nem szólt neki egy szót se. Az egy dolog, hogy kettős mércével mér, de amikor reggel arra megyek ki a konyhába, hogy a földön müzli, a tűzhelyen kávé, az asztalon cukor és dzsem, és ezek egyike sem a csomagoláson belül, hanem azon kívül, gyönyörűszépen szétszórva-szétkenve – na akkor azért egy kicsit helyre kívántam tenni.

Te ezt hogy csinálod bazmeg? Reggel kijössz, mindenből egy maréknyit a kezedbe veszel, aztán mint szumós a rizzsel? Máshogy nehezen tartom elképzelhetőnek! – Persze, hogy neki állt feljebb. Ennek a kis párbeszédnek köszönhetően iskolába menet aztán lekéstem a buszt, késve érkezve táncolnom kellett, amit annyira szintén nem szeretek. Hazafelé úgy megáztam, mint a szar, vízsszintes eső esett, ahogy általában. Edzésre menet úgy eláztam, mint a szar, vízsszintes eső esett, ahogy általában. Edzésen egyedül voltam, tehát apneázni nem tudtam, hiába cipeltem az összes cuccomat, egy sima úszás lett a vége, nagyszerű. Edzésről hazafelé úgy eláztam, mint a szar, vízsszintes eső esett, ahogy általában. Végső elkeseredésemben sikerült fognom egy buszt, amiről a vízszintesen esőben leszállni próbálva a buzeráns buszsofőr rámbaszta (nem, nem zárta, itt mindez lendületből és erősen történik…) az ajtót, amire már annyira ideges lettem, hogy rákúrtam egyet a buszra a még ki nem nyitott esernyőmmel. Ez a kis fasz – ázsiai volt a lelkem – kinyitotta az első ajtót (én hátul szálltam le) kihajolt és érthetetlen módon kezdett ugatni velem. Elindultam felé, egyrészt, hogy jobban hallhassalak, másrészt, hogy közelebbről üthesselek, de mire az ajtóhoz értem, és elhangoskodtam neki, hogy mivel ő itt él, tanuljon meg legalább angolul előbb, ha már a szolgáltatást ilyen formában nyújtja – szóval, mire az ajtóhoz értem, az orrom előtt ismét bebaszta, és elindult. Tudom, egyszeri megoldás, de egy jó nagy, magyarosan kifeszített középső ujjnál hirtelen nem tudtam többet felmutatni. Úgy éreztem, kissé felbosszantott a nap. Mondanom sem kell, hogy eddigre körülbelül az ágyékomig átáztam - így hűtve az indulatot, ami szerintem nem a legjobb megoldás. Roberto szerencsére csak akkor ért haza, amikor én már hárfát pengető angyalokat álmodva egy háromnapos kisvizsla békésségével aludtam.

Van ilyen is, na. Biztos nektek is. Illetve remélem, hogy nektek is! Nem hárfás pinák, hanem szar nap, az.

Volvo

Úgy tűnik, hiába imádom a Volvot, „Edző bá” Viktor azt mesélte, hogy az US-ban többnyire a melegek veszik. Na itt meg azok, akik nem tudnak vezetni, és emiatt biztonságra vágynak. Óvakodj a volvósoktól, mondta Ron tegnap, amikor telefonon beszéltünk. Felhívtam, mert még mindig nem ért haza Queenslandből, és csak érdeklődni akartam, hogy most akkor végülis hajóra költözteti-e az apját, ahogy azt ugyan csak viccből, de előzőleg akarta. Azt mondja, ja, nem hitte volna, hogy aktuális lesz a poén, de az lett. Nem volt rosszkedvű, sőt. Szarik ez az árvízre. Azt mondta, január elején el voltak ugyan vágva a külvilágtól egy hétig, amikor kajájuk és vizük sem volt, csak sörük, de legalább boldog, vicces és szalonspicces haláluk lett volna… Meg, hogy a kocsija tiszta iszap belül, így most az apja Volvójával kell visszajönnie Sydney-be, ami rosszabb, mintha gyalogolnia vagy úsznia kellene – gondolom, a macsó lelke nem bírja, ha béna sofőrnek nézik… Kérdeztem, hogy telt a karácsony, mit csináltak. Azt mondja, ez is csak egy szülinap, még ha Jézusé is. Jól bebasztunk!

Én hülye, minek kérdezek ilyet. Ausztráliában vagyunk, annyira nyilvánvaló…

Letettük. Az fogalmazódott meg bennem, hogy az éjféli mise akkor tulajdonképpen nem más, mint Jézus konszolidált házibulija?

Néhány kép kommentárral, aztán én mentem is

Ahogy beérek a városból Bondi-ra busszal, ez a tábla mindig megragadja a tekintetemet. Mindig tervezgettem, hogy csinálok képet róla, de soha nem volt kedvem leszállni. Mostanáig. Szeretem ezt a képet. Mindig edzésre megyek, vagy onnan jövök, amikor ezt látom, és azon szoktam gondolkodni, otthon mikor engedhetné meg magának egy képviselőtestület, hogy ilyen laza táblát tegyen ki az önkormányzati határra.

Waverley Council

Nagyon ritkán van olyan, hogy Bondi-on flatwater legyen. Ehhez több nap teljes szélcsend szükségeltetik az óceán meghatározó területén, és ez a fehér hollónál is kevésbé gyakori, főleg akkor, amikor az El Nino a térségben tevékenykedik. Én örülök, hogy láthattam ilyet, a szörfösök meg gondolom, nem annyira... A festményfelhőkért pluszpont jár.

Víztükör

Ilyen képeket csak azért készítek, hogy ne felejtsem el a furcsaságokat. Ezeket a házakat otthon nyilvánvalóan sorházként építenék, itt nem. Sikátorkák mindenhol. Bírom.

Igen, középen az egy kerítés

Halogatom-halogatom, de annyira bomba fotótéma a postaláda (levélszekrény), olyan sokféle és néha groteszk megoldás van csak azon az utcán, ahol hazagyalogolok, hogy nem fogom bírni megállni, hogy ne kapjak le még néhányat. Ezen például mindig mosolygok magamban. Szerintetek is kis urnácskákban, elégetve, hamu formájában kapják meg a küldeményeket az itt lakók?

No junk mail, csak gyásztávirat

Végül a szeretetnagykövet napi üzenete. Ezzel a keménylevelű babérfélével reggelente találkoztam, és bár csak egy kis növény volt, mégis nagyon sok mindent taníthatott mindenkinek, aki észrevette. Bennem például olyan gondolatokat generált, hogy mindig van remény; hogy nincs lehetetlen; hogy a körülmények sosem tökéletesek; hogy minden csak akarat kérdése stb. Mindennap valami mást. Aztán egy reggel nem volt ott. És tudjátok, mit? Azoknak az embereknek, akik észrevették, valószínűleg a hiánya is nap mint nap feltűnik. Számukra az üres falnak is megvan a maga üzenete. Örülök, hogy megörökítettem.

Az árnyéka megér egy külön misét

Cheers