Hóbort

Intermezzo

Ha hiszed, ha nem

A helyzet inkább feszült pattanás, mint pattanásig feszült: az extraordinális karácsonyi hangulat meghozta gyümölcsét, megfelelő mennyiségű mondanivaló gyülemlett fel bennem, muszáj kinyomni. Jó nagy érett miteszer lettem, könnyfakadásig gyötrünk, hátha.

Mindenki hisz valamiben - én azt hiszem, iszom egyet

SPOILER! A következő fejezet vallási meggyőződéseket dolgoz meg keményen - feszítővassal, hegesztőpisztollyal!

Remélem, mindenkinek jól telt a karácsony. Nekem párját ritkítja, az biztos. A szokásos meghitt-áldott-békés jelzők helyett inkább használnám ugyan a mocskos-aljas-ordenáré hármast, de azért a karácsony még akkor is karácsony, ha épp Christmas vagy Xmas.

Kisjézust persze nyomokban sem tartalmaz, 24-ére pedig bármi jobban illik, mint a szeretet ünnepe, na de kulturálisan asszimilálódunk, elfogadjuk a helyi hagyományokat, és elővesszük Jacques Cousteau örökbecsűjét, miszerint „the best way to observe a fish is to become a fish”, azaz nem állunk ellen az ideiglenesen Aussie-vá válásnak. Bondi-on az a karácsonyi szokás, hogy addig igyunk, amíg angyalokat nem látunk. Hm. Lássuk.

Ennek örömére mentünk fel a padlásra, kotortuk elő és poroltuk le a Faithless-től a God is a DJ-t, mert ugye "life is a dancehall", szóval szóljon hozzátok az úr, akit úgy hívnak, Maxi Jazz:



Sok szeretettel jár hozzá a karácsonyi képeslap is:

Isteni buli volt

Mák persze, hogy 24-én igazi, hamisítatlan finom magyar halászléhez juthattam Karesz és Klári jóvoltából, akik nagyon aranyosak voltak, és meghívtak magukhoz szentestére vacsorázni. Mentem is! Kivaxoltam az ünneplős papucsomat, hogy jobban csattogjon – mert milyen Havaianas az, amin nem dob egy hátast a rákhalász ausztrál napfény; élére vasaltam egykettedes oldalzsebes pantallómat; magamra öltöttem szörfsujtásos rövid ujjú pikéatillámat, pöktem egyet a tenyerembe, és oldalra nyalt hajjal szálltam fel a 389-esre, hogy átvonszoljam magamat North Sydney-be alig egy és egy negyed óra, no meg a rekkenő hőség alatt. Az első karácsony, hogy jobban gyöngyöztem, mint Borsodi reklámban az üveg. A buszról szemlélődve vált számomra világossá, hogy itt szenteste mint olyan nem létezik: 6 óra magasságában többen játszottak csomag versenyszámban ki-bír-el-többet, mint amit valaha összesen láttam – így aztán nem is igen jutott eszembe, hogy Mennyből az angyalt dúdolgassak.

Szeretek felsétálni North Sydney-be, mert mindig hatalmába kerít az az érzés, amit az első másfél hétben éreztem. Kareszéknál egyébként is mindig jó, kiegészítve a nosztalgikus és ez alkalommal ünnepi hangulattal is, valamint a különös módon kézzel fogott helyi nyurgákból készített valóban pompás halászlével, nem is kívánhattam többet szentestére. Jingle bells meg asztapasta helyett szépen csengő magyar nyelv, dumálgatás, jó borok, túrós palacsinta, nyugalom. Perfetto…

11 után valamivel aztán elindultam, K&K másnap Melbourne-be indult, így is ott lábatlankodtam vagy öt órát. Jótanáccsal kiegészített hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, gyalog vágok neki a szenteste Sydney-jének, mert egyrészt nem sietek sehová, másrészt hazatelefonálni is úgy szerettem volna, hogy otthon már sötétedjen – azaz volt vagy négy órám. De jól tettem! A korábban megírt kis csodák már megint, hogy a franc ne essen beléjük! Egy teljesen ismeretlen útvonalat választottam Klári tanácsára, amit ezúton is köszönök szépen. A kivilágított város, az Operaház, a Harbour Bridge lenyűgözően szép volt, és egy lélek sem volt az utcán – én meg úgyis sokszor lelketlennek vagyok kikiáltva, úgyhogy nem rondítottam bele a képbe. Találtam egy kis parkot, ahol egy ideig elszórakoztam a fényképező hosszú exponálásra történő állítgatásával – többé-kevésbé eredménytelenül. Nekem mondjuk tetszik egyik-másik kép, de azért azt hozzá kell tennem, a bicskám egyelőre rendszeresen beletörik az éjszakai élesség megtalálásába.

Rendhagyó kis karácsonyfa

Innen olyan, mintha az öböl nem is létezne

(Azt hiszem, muszáj lesz tanácsot kérnem ez ügyben. Trick, lécci. Ugye úgy van, hogy minél tágabb a blende, annál több fény jut be rajta? A rekesszám viszont pont fordítva arányos a bejutó fény mennyiségével, azaz minél nagyobb a rekesszám, annál sötétebb lesz a kép (nekem ezt nagyjából 3.3 és 6.3 között lehet állítani). Vagy tévednék? Nálam ezen egyébként nem sok múlik, nem is értem. Hiába variálok még akár a szélső értékekkel is, a végeredmények között nem látok sok különbséget. A másik meg a záridő. Ez egyenesen arányos, tehát minél hosszabb, annál több ideig van nyitva a lencse, azaz annál hosszabb az exponálás. Nálam ez 60 mp és 1/2000 mp között változtatható. Na. Sötétben távoli fényeket fényképezve nem egy jó megoldás hosszú záridőt használnom, mert állványom nincs, és ugyan nem vagyok parkinsonos, de már az exponálógomb lenyomásától is elmozdul egy picit a gép, elbaszva így mindent. Hasalok, támaszkodom mint egy sniper, de csak nagyon ritkán jön így is össze. Machinálok az ISO-val is, hátha a magas érzékenység a segítségemre siet, de nehéz. Lécci, mondd azt, hogy sok gyakorlás stb., és akkor ki leszek segítve. :) Ja, a vaku a halálom. Amit nem látok szabad szemmel, azt inkább nem fényképezem le.)

Ez mondjuk egy elrontott kép, de én pont szeretem

Miután legalább egy órát eltököltem ezen a helyen, kicsit el is ment a kedvem a sétától. Olyan rohadtul távolinak tűnt a híd, meg egyébként is, akkor pont szerettem volna inkább egy buliban lenni – még ha a Giannikkal is… Aztán meggondoltam magamat. Faszom menjen vissza oda, ahonnan indult. Legalább fotózgatok. Na, mondanom sem kell, hogy a nulladik percben kaptam a jelet döntésem helyességét illetően. North Sydney milliónyi parkjának egyikében szembetalálkoztam az első oposszummal: már nagyon régóta szerettem volna látni, csak valahogy soha nem vitt rá a lélek – mert nincs –, hogy bemenjek a Hyde Parkba éjnek évadján kifürkészni egy ilyen kis koboldot. Kurvára aranyos!

Ő az

Az úgy volt, hogy nagyon, de nagyon megijesztett. Nem az a csendes kis apróság. Szarik ez rá csendesnek lenni, hiszen amikor ő fent van, mindenki más alszik – általában. Na hozzám hasonlóan ő is meg volt lepve: ráfagyott a mosoly azokra a hatalmas szemeire. A faággal együtt gyökerezett a földbe a lába, de aztán szemmel láthatóan lazított a szorításon, mert magyarul ugyan, amiből szart sem ért, de elmondtam neki, hogy békés szándékkal érkeztünk. Egy másik oposszum lehetett a közelben, ami időnként szintén hallatta magát, de nem mutatott elég bátorságot a coming outhoz. Nem úgy ez a manó. Elgondolkodtam, hogy közelebb csalogassam-e valamiféle táplálék felvillantásával, de erről hamar letettem, amikor tudatosult, hogy nincs olyan dolog, amit szívesen fogadnánk egymástól: ő valószínűleg sem a Wrigley’s-hez, sem a zselés szaloncukorhoz nincs hozzászokva, én meg a veszettséghez – meleg tónusú hangon, de hűvös távolságtartással vettünk egymástól kicsikét érzékeny búcsút. Én még visszanéztem párszor, de az a kis kurva nem akart tőlem semmit, és a továbbiakban már csak a háta közepét mutatta.

Van itt ez a nem pehelysúlyban induló foltos varjú, na egy olyan még beszaratott, meg figyeltem a pókokra is (bár ezt a fajtát már egészen megszoktam), röviden: kalandos utam volt egészen a hídig, ahol aztán megint elkezdtem a fényképezőnek könyörögni, hogy ugyan legyen már hajlandó úriemberhez méltó módon viselkedni és jó képeket csinálni, amit pökhendi stílusban egyszer-kétszer meg is tett ugyan, de szerintem csakis azért, mert már unta, hogy nyomkodom, tekergetem, csavargatom, az anyját pedig sorozatosan a legősibb mesterséggel hozom szoros összefüggésbe.

Harbour Bridge

Kiskalácsom

Végre egy jó kép

A hídon senkidesenki, csak a biztonsági személyzet – a kétfőnyi hadtest. Kiosztottam közöttük egy-egy Merry Christmast, aztán a The Rocks felé távoztam. Itt készítettem el a nap felvételét, a nem tudom miért, de teljesen lakatlan toronyház egyetlen helyiségében kihelyezett, apokaliptikus hangulatú, a 18. század fényreklámjainak stílusát idéző kicsit sem vidám/lehangoló installációt. Íme.

Karácsonyi üzenet

Fordíthatjuk itt a One way! (felhívnám a figyelmet a hithű finomkodást középkori, „rádugatok, ha nem értesz egyet” módszerrel annulláló felkiáltójelre) kifejezést ’egyetlen járható útnak’ vagy ’nincs más módnak’ is, a lényeg akkor sem a frappáns, lényegre törő szöveg, hanem a keresztes márka arculata: ezt látva én még szenteste sem váltanék autópálya-matricát Jézus útjára – semmilyen módon.

Tudom, hogy csak kissé erőltetetten tartozik a bejegyzés témájához a most következő bekezdés, de egyszer valaminek a kapcsán elgondolkodtam azon, hogy miképpen lehetne „szexibbé” tenni a római katolikus brandet. Ennek részletes fejtegetésébe most nem mennék bele, az arculat lényeget látni fogjátok, előtúrtam. Még csak annyi, hogy azon is sokszor gondolkodtam, megcsináltatom ezt magamnak tetoválásként a nyakszirtemre – de mindenki megnyugtatására: igen kicsi a valószínűsége, hogy valaha is meg fogom. Jöhet a fika, adom a zsepit. Nem vallásos megfontolásból tenném, hanem azért, mert kulturális szempontból kereszténynek tartom magamat. Az egyházról és annak szerepéről természetesen megvan a véleményem, de a kereszt számomra nem is az egyház jelképe.

Ennyi

A rossz művész másol, a jó művész lop.

Plakátnak? Na abbahagytam.

Ez nem egy vitaindító recsegő böfögés akar lenni, még ha végül az is. Egyszerűen karácsony van, ami mindenképpen nagyszerű alkalom arra, hogy elgondolkozzunk pár perc erejéig egy Európában – szerintem sajnos – nagyon kevéssé trendi témán: saját hitünkön, személyes meggyőződésünkön. A Kapcsolat című filmben elhangzó adat, miszerint az emberiség 98%-a hisz egy feljebb való erő létezésében, nem légből kapott, valóban így van. Mindegy, hogy kicsoda micsoda, a lényeg, hogy valahová tartozunk, és ha egyszer templomban esküszünk és ott ülünk a karácsonyfa alatt, akkor azt ne csak azért tegyük, mert nincs jobb dolgunk. Szépen tudatosítsuk magunkban, hogy ez igenis azért van, mert mifelénk ez így szokás, a hasonló szokásokat pedig azért tartjuk, mert hozzánk tartoznak azzal együtt, amiből kinőttek – a vallásból. Mindenkinek megvannak a szokásai, és mindenki büszke rá. Nincs olyan mohamedán, zsidó vagy buddhista, aki tartaná a szokásokat, miközben tagadja a hitét. A keresztényekre pedig ez egyre inkább jellemző. És most nem arról beszélek, hogy bigottnak kell lenni, meg jó kereszténynek. Senki sem az. Illetve, aki mégis az, azt a társadalom nagyobbik része nem tartja normálisnak. Én sem vagyok jó keresztény. A hitnek ez a része csak egy iránymutatás, amit vagy betartunk, vagy nem. Reformáljuk magunkban, mint a kreszt. Anyád menjen itt harminccal. Minek indexeljek, amikor nem jön mögöttem senki. Satöbbi. Ha átgondoltátok, akkor házi feladatként azt is lécci, hogy mi a helyzet az említett templomi esküvővel meg karácsonnyal.

Na a részeges kurvapecér pap bekussolt. Ámen, meg malaccal teljes. Isten nevének a szánkra vevéséről (orál) pedig csak annyit szeretnék elmondani, hogy istennek (a kisebbség kedvéért Istennek, tehát nagy í) van humorérzéke is meg valószínűleg öniróniája is, meg bírja a kritikát, szóval csak bátran, az istenit. Aki nem így gondolja, az kevesebbet gondol az ő istenéről, mint ami az úr (Úr) valójában, és alábecsülni az urat (Urat) nagyobb bűn, mint a tízparancsolatból öt. Szóval azt se mondd, hogy isten-isten, meg azt se, hogy isten látja lelkemet, meg azt se, hogy istentisztelet, mert ezekben is benne van az isten, és azt ugye szájra venni nem ér? A tízparancsolatban nem az van, hogy negatív kontextusban nem ér! Az van, hogy nem ér. Egyáltalán. Senkinek. A papoknak sem. Így prédikálj, helószia!

Ettől függetlenül nekem isteni kis éjszakám volt. Ott tartottam, hogy One way! meg hogy Jesus. Ugye? Jajajaja! Bocs, de ha már itt vagyunk egy megállóra a káromkodástól, nézzünk be ebbe a zsákutcába is: csúnya beszéd. Kinek mi. Engem a szüleim rendes embernek neveltek, nem beszéltek csúnyán soha, nem ők tehetnek róla. Akinek nem tetszik, az nem olvas. Én nem kérek senkit arra, hogy engem olvasson, viszont, ha olvas, megkérem, hogy ne minősítse a szóhasználatomat. Szerintem nem beszélek és írok csúnyábban, mint a nagy átlag, ha mégis, akkor megígérem, következő alkalommal meggyónom. Aztán folytatom, aztán majd megint meggyónom. A gyónás erre van, nem? Nos. Vegyük például azt a kifejezést, hogy fossa a szót. Le merem fogadni, hogy többen mondtátok már ki, mint ahányan nem. De legalábbis nem botránkoztok meg a hallatán. Tehát: a fossa a szót például tökéletesen azonos értelmű azzal, hogy valaki véget nem érő híg székletfolyamként csöpögteti ki a száján a mondanivalót. Tudom, ez utóbbi árnyalatnyival plasztikusabb, de lécci ne a festőt basztassátok, ha keveri a rendelkezésre álló színeket, jó? Kösziszépen.

Sí-ká-tor

Még egyszer megpróbálom: One way! Jesus. Letértem a hídról, útvonalként a The Rocks nevű negyed átvágását választottam, ahol eddig nem jártam még világosban sem. Újabb kis csoda. Fantasztikus az éjjel 2 körüli Rocks. Ódon kis utcácskák, sikátorok, 19. század végi hangulat eredeti formában. A munkásszakszervezetek tiltakozásának köszönhetően ezt a régi negyedet nem bontották le, így a part közelében a mai napig megtalálható a régi késdobáló zsiványtanyáknak és bordélyoknak, megannyi rabló, tolvaj és kikötői patkány rejtekének szolgált kis városrész. Persze ma már full-full, a hely adottságainak köszönhetően az egyik legfelkapottabb (ingatlanárak szempontjából) körzet tele minden jóval. A sétában nem volt hiba, Circular Quay-ben pedig egy pillanatot sem kellett várnom a buszra. Kings Crossban még beugrottam a The Gaff nevű helyre a kulcsomért, mert otthon felejtettem, és elhozták nekem, de ez nem lényeg. Na ha eddig nem felejtettem volna el, hogy karácsony van, akkor Kings Crossban garantáltan. Minden hely tömve, mindenki iszik, mint a gödény – halacskák nélkül és – alkoholtartalmút. Hó helyett saját hányásukban fetrengő fiatalok borítják a járdát, komolyan mondom, lépni nehéz. Meghitt, na.

Bondi-ra érve ugyanez: éjjel 4-kor időnként az „utcazaj” miatt nem hallom a szeretteket a telefonfülkében.

Ahogy Barti kérdezte: ezek temetésre is sörrel a kezükben mennek?

Ja. Isznak az elhunyt egészségére.

Dö krú

A másnap csak nekem nem másnap, az olaszok ¾-ének az, de hamar indul a buli, december 25. van, igyunk már! Ajándékozás: Dóri, a mondataiddal én voltam a sztár! Megkértem Dórit (ombudsmanilag hagyom el a vezetéknevedet, ha nem haragszol), aki már lassan 10 éve él Olaszországban, hogy ugyan fordítson már le nekem néhány mondatot, amit az ajándékokra ráírhatok – kényszerítve az itáliánókat, hogy nevek nélkül ismerjenek magukra. Nagyon jó móka volt, főleg, hogy én olvastam fel nekik. Ezen mindig szakadnak, pedig a kiejtésem már tényleg bella, sőt, lassan bellissima. Az ajándékaimnak is örültek, én is az övéknek, beindult az ökörködés, indulhatott a főzés.

Azanyja

Séf bácsi - Lóbelt

Toohey's New vs. Carlton Dry

Ezt csak annyiban részletezném, hogy a délután 3-ig húsz fősre duzzadó karácsonyi házibulinkhoz mi magunk egy-egy tepsi tradicionális és vegetáriánus lasagne-val, egy hatalmas adag besameles-gombás szószba fullasztott, lisztbe forgatott és úgy megpirított pirított csirkemellfalatkával, rengeteg házi sültkrumplival, valamint Alíz csokoládétorta – olvasztott Lindt – vaníliafagylalt – szeletelt eper – olvasztott Lindt – tejszínhab emeletes csodájával és három karton (72 üveg) söricilinnel járultunk hozzá, de a vendégek sem tétlenkedtek, így került még az ünnepi asztalra rizottó, vagy ötféle különböző saláta, bruscetta, meg ilyen-olyan falatkák, én már nem is emlékszem…

Etető-itató

Plusz olvasztott csoki

Plusz még öten később

Kakaótartalmam az utóbbi napokban olyan mértékben nőtt meg, hogy éppen az arcomon csattan az ostor, de annyira nem érdekel. Az éves mennyiségemet most fogyasztom el egyszeri túladagolás formájában.

A társaság kb. 15%-ban egyezett meg a legutóbbi házibuli alkalmával összeverődött lánycsőcselékkel, de ez most sokkal mókásabb volt – talán azért, mert már tudok angolul (nagyképű fasz – a szerk.).

Joe és Robi és Bondi Beach és én

Forgatják a Bondi Rescue-t

4 körül lementünk a beach-re, ahol rengetegen voltak, eltelve a sörrel lefojtott ételtől aludtunk egy-két órát, mostpedig nagyonhirtelen meguntamazírást, mertvégre kisütöttanap és rohanokszörfözni Talesszel, szevasztok.

Majdaképek elmondják, amiténnem.

A szörf Talesszal jó volt, de nagyképűség lenne kifejtenem, a Mindennapok Bondi-on c. bejegyzés pedig egyelőre talonban marad, de a hozzávalók képek formájában megtekinthetők itt, ahogyan az összes többi is. Azért még ömlesztek egyet, turi van, gyerekek:

Ezt a képet azért szeretem, mert látszik mindkét énem

Fransziszkós óceán hazafelé

Csak úgy

Majdnem otthon

Így jön a háromnapos eső

Napi fail - Befeküdnél?

Heti táplálékom - a paradicsom maradt le, no és a főételek

Irigykedsz, irigykedsz, irigykedsz, irigy vagy, az én irigyem, érzed már, egyre irigyebb, soha nem voltál még ilyen irigy, nekem egyre jobb, egyen meg az irigység, jaj de jó, mindjárt élvezek, irigykedj még, ne hagyd abba, ez az, ezért írom a blogot, aaahhhhhh…

Bence voltam, pupuppidú.

PS A lepényhal először, a remény hal meg utoljára.
PS2 Soha nem mondom, hogy soha – most is csak kétszer.
PS3 helyett meg Xbox 360!

Kisült-e már, és ha igen, miért nem?

Mindenekelőtt nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek.



Illett volna írnom valami ideillő, megható szösszenetet, kiváltképp, mert pontosan két hónapja indultam el - de kicsit szomorkás a hangulatom máma, pont leszarom, úgyhogy nincs. Ha írtam volna, úgyis csak valami olyasmit írtam volna, hogy

"Jelen hét sok szempontból nem tetszetős. Egyáltalán nem akartam írni, mert sírva vigadni nem állt szándékomban, vígva siradni meg még úgyse. Mindenki boldog, csomagol, ünnepli a jászolt meg a három királyokat, csak én nyeltem nagyot a karácsonyi hullámból, nekem ment sós víz a zorromba, aztán most nézhetek, hogy a tarkómig fáj az agyam, és nincs, ami tisztítsa.
Okok formájában kénytelen vagyok hát rátok borítani a lelki szemetemet, ami köszönhetően annak, hogy napfény járja át a szívem újra, meglehetősen rohad. Kéretik szelektívként kezelni, és azt feldolgozni belőle, amihez kedv van. Az okozati összefüggéseket a hulladéklerakón belül megvitatni az éjjeli őrrel, kommentelés ezúttal nem lesz. Ez egy kinyilatkoztatás, kész-pont.
Tehát: most nem érzem jól magamat, ne irigyelj. Hiányzik a karácsony, hiányzik mindenki. Ez a hét egy szar. 90-95%, hogy elveszett a csomagom, amit anyu négy hete adott fel. 10-14 munkanapot mondtak.
Az az Orca ruha volt a kedvencem. Nagy terveim voltak vele. Az csak egy dolog, hogy a biztosítás fizeti-e: indulhat a szopókörút, számlákkal leigazolni, hogy mi volt benne, természetesen mi magyarázkodhatunk majd gyönyörű szépen, amikor ők veszítették el. Jön majd a "nálunk még megvolt". Nem mondom, hogy az anyagi része nem aggaszt, mert nem volt egy olcsó mulatság.
Sokkal inkább, hogy nem lesz Cairnsben ruhám. Ebbe most nem is szeretnék inkább belegondolni. De előbb-utóbb muszáj lesz, mert nem fogok tudni bemenni a vízbe. Másrészt az idei terveimnek/csúcsaimnak annyi. Persze ez két sebből is vérzik, tiszta stigma: az átkozott megfázás sincs segítségemre.
Aztán: a csomagban lévő szülinapi ajándékomnak annyi, de ha úgy nézzük, akkor a karácsonyinak is.
Na mi van még, te optimista, pozitivista senkiházi?
Sergio-n kívül utálom az összes olaszt. Megőrülök a karattyolásuktól, és már egyáltalán nem jófejek. Mivel egyik szarabbul beszél angolul, mint a másik, basznak rá angolul beszélni, amikor én is ott vagyok. És megmondom őszintén, ez nagyon zavar. Nem azért jöttem ide, hogy ezt a fos éneklést hallgassam, hanem hogy nyelvet tanuljak, méghozzá angol nyelvet.
Mihamarabb fel akarok menni Cairnsbe. Elegem van Sydney-ből. Ron január 11-ig nem jön edzeni, mindenki a családjával van meg elutazik. Még suli sem lesz egy darabig. Igaz is, minek örülnék a sulinak, a jófej osztálytársaim mind elmentek. Sőt, hogy teljes legyen a kör, a jófej Todot egy halálbéna csaj helyettesíti.
És ami a legborzasztóbb: olyan hideg van néha, hogy zoknit kell vennem. Még jobban meg ne fázzak, meg ilyenek. Tiszta vicc. Holnap tesztet írunk, nincs kedvem tanulni. Sőt, nincs kedvem tanulni az úszós online vizsgáimra se. Valahonnan energiát kellene merítenem, de edzés nélkül nem megy. Edzeni meg nem tudok, mert beteg vagyok. Ördögi kör.
Most is mit hallok? - PRONTO.
Majdnem leírtam, hogy "PRONTO a kurva anyád", de aztán szerencsére meggondoltam magamat.
Befejeztem."

de arra meg kinek van szüksége, hogy télvíz és a szeretet ünnepének idején őrült rohangálás és latyakgolyózás és stressz helyett ilyeneket olvasgasson. Olvasói mivoltotokért való hálám jeléül tehát nem trachtállak benneteket ilyenekkel, viszont szerencsétlenség a szerencsében, hogy mivel írás nincs, így képek sincsenek. Karácsony után majd biztos lesz minden, épp csak olvasó nem.

De hogy bizonyítsam, igenis képes vagyok magamat a saját hajamnál fogva kihúzni a lelki posványból, mint Münchausen báró a mocsárból, csak annyit mondanék, hogy Robert Earl Keene a király, és hogy

"Halleluja, everybody say cheese!"

A legszélesebb mosoly mindenkinek! :)

MOST NAGYON-NAGYON HIÁNYOZTOK.

Pók a láthatáron

Úgy megfáztam, mint a szar.

Már elnézést, de tényleg. Pedig sem fázós, sem megfázós nem vagyok. Ennek folyományaként ma semmi más dolgom nincs, mint unalmamban írni, úgyhogy ha unalmas leszek, ezért, ha hosszú, szintén. Ha viszont rövid, akkor én időközben belázasodtam, ti pedig készíthetitek a rózsafüzéreket és imádkozhattok érettem.

Nem fogom apneával kezdeni, mert megint csokis lesz az összes pelus, én meg szomorkodhatom a pixisból történő óvatlan kizuhanás után. Csatolom hát a biztonsági övet, akasztom a láncot, hintapalinta, hogy ne legyen se hulla, se hopp.

Se kis buksival kopp.



Az elmúlt héten először tettem az ellen, amit világraszóló cimborám egy kis masni és egy nagy tengerészcsomó kíséretében a lelkemre kötött, nevezzük nevén: ne mondjak ellent egyetlen meghívásnak sem; egy invitálás is sok, ha parlagon hagyom és nem vetem bele magamat. Vetem is én, kis kertem burjánzik, Bálint gazdaként gondozgatom a kapcsolataimat, ápolok és eltakarok.

Szerencsémre tértemben-fordultomban kezdhetek is előről mindent, mire kifogy a kanna. Négy fő fóliasátram gondosan elválasztva: sport-, osztály-, lakó- és munkatársak. A társaim. Haha. Osztály alatt egyébként nem a társadalmit értem. Osztály. De fura szó! Na mindegy. Mind a négy sátorban vannak kedvenceim, aranyos és hasznos kis bogarak.

Vegyük sorra.

Sporttárska

Ron sporrtárs hatalmas figura, rengeteget tanulok tőle. Mind az országról, mind Új-Zélandról, mind a szigonyozásról, mind a nyelvről, amit ő beszél, én pedig nem neveznék angolnak, pedig az. Hetente 3-4-szer megyek vele edzésre, hoz-visz, kajálunk, bemutat mindenkinek, a kocsiból meg bemutat mindenkinek. Roppant szórakoztató, mondom. Már mindent értek, megszoktam az aussie akcentust, és hál’ istennek rohadt sok káromkodást tanulok tőle, amivel meg másoknál vagyok kifejezetten jó. Nem kell megijedni, a bigottakat kivéve minden aussie káromkodik, az iskolában külön órán foglalkozunk a beszélt nyelvvel, és Todnál, a tanárunknál kifejezetten bevágódtam azzal, hogy mennyi mocsok ragadt rám ez alatt a néhány hét alatt. Szóval igen, a suliban is tanuljuk a bloody szavakat. Korábban én is kérdeztem volna, hogy mi a véreres faszért, de hát viccen kívül a mindennapi élet része. Az ausztrálok egyszerű népség, talán ezért érzem velük ilyen jól magamat én is.

Farkasszem

Sporttárs egyébként homofób, és ez nagyon jól áll neki. Mondom, mindenről beszélgetünk. Politikáról, gazdaságról, sportról, vallásról, munkáról, kifaggattam már a családjáról is. Ő is szokott kérdezni, na az a legviccesebb. Fingja sincsen semmiről. Igazából azt tudnék beadni neki, amit akarok, na de nem akarok. Csakis az igazat, a színtiszta igazat, istenengem.

Osztálytárska

Osztálytársban Eveline a legnagyobb. Holland kislány, annyira flegma, hogy a világot is kiszarja az univerzumból. Nagyon ritkán mosolyog vagy nevet, viszont hihetetlen humora van. Nem kell egyből azzal jönni, hogy biztos szerelmes vagyok belé, mert nem vagyok, vagyis nem belé. (Az én aortapumpám már rég félre van téve, jönnek érte, legalábbis ezt ígérték.) Viszont a sulit valamilyen szinten már kezdeném unni, ha nem lenne ott ez a kis majom. Azért írom, hogy majom, mert fixen begoogletranslate-ozza a bekezdést, ahol többször látja a nevét, Eveline. Mondtam Eveline-nek, hogy a blogomban le fogom írni a véleményemet róla, és minél többször írom, hogy Eveline egy majom, annál egyértelműbb lesz Eveline számára, hogy szerintem ő egy kis majom, még ha nem is a szó szoros értelmében vett majom, de azért majom, akármilyen majomra is gondoljon majd ő, Eveline.

Legnagyobb sajnálatomra egyébként pont holnap van utoljára ő, Eveline, a majom, utána meg még a két ünnep között, de az már nem suli, úgyhogy pff. Az utánpótlás-nevelésre sajnos nem fordítottam sem pénzt, sem energiát, úgyhogy hétfőtől majd megint unatkozhatok. Marad azért persze még néhány jó arc, no de klasszisok nélkül minden válogatott színtelen, szagtalan és légnemű.

Lakótárska

Lakótársban Ser a király. Nekem néha csak Joe (olvasd össze, és megvan a megoldás), amit nagyon nem szeret, tehát annál inkább. Valószínűleg együtt fogunk utazni északra, ami ellen egyikünknek sincs kifogása. Nekem kifejezetten jólesik, hogy három másik olasz helyett velem van a legjobb viszonyban (pedig tényleg nincs viszonyunk). Részemről kifejezetten kellemes társaság, nem csöpög a száján agyvérzett nyálaként a római, akkor beszél, ha mondani is akar valamit, nem csak úgy a miheztartás végett, meg azért, hogy el ne felejtsem, olasz. A többiekkel más a helyzet. Ha végezni akarnék velük, valamennyi esetben kettős gyilkosságot kellene elkövetnem, mert a szájuk valószínűleg haláluk után is tovább járna, külön igényelve a lelövést. El fogom készíteni azt a hangfelvételt Robival és Alízzal, a kurva életbe. Nem hiszitek el. Nem másért, csak azért, mert hihetetlen.

Palm Beach

Node. Joe-val megbeszéltük, hogy leteszteljük, miképpen tudunk együttműködni utazás címszó alatt, ezért vasárnap elmentünk édeskettesben Palm Beachre. Megkompoztattam-megbuszoztattam-megebédeltettem-megböfiztettem, épp csak tisztába nem raktam őt. Nagyon jó gyerek, mondja már, hogy apa meg minden.

Palm Beach

Dehogyis. Vagyis biztos, de nem nekem. Viszont nagyszerű nap volt. Szép, bár kissé szeles idő, és rettenetesen elfáradtunk. Komolyan mondom, nem tudtam, hogy Palm Beach ilyen rohadtul messze van. Otthonról két és fél óra. Hülyének is megéri öt órát utazni egy helikopterről valószínűleg mindennél csodálatosabb pálmafa alakú félszigeten található, viszont halálszar strandért, ahol térdmagasságig a szó leges-legszorosabbra húzott értelmében vett homokfúvó gép – az úgynevezett parti szél – tükörsimára epilálja a dús szőrzettel megáldott férfilábszárat is. Na ebben feküdj le, napozz és relaxálj! Nem fogsz leégni, mert nem lesz minek leégnie. Csontodig pucol a homok, mint egy valamirevaló húsevő baktérium. Az elektronikus készülékek hamarabb válnak használhatatlanná, mintsem hogy eszedbe jutna a táskán belül is külön bezacskózni őket. Szóval bocs, ha kevés a kép. Az a kevés ide kattintva azért persze megtekinthető. Mentettem, ami menthető. Fülhallgatót így is vehetek újat.

Sergio, szereted Palm Beachet? – Fuck off Palm Beach. – Robinak is ezt fogod mondani? – Ah, Palm Beach? Beautiful. Must see.

Valaki hiányolja a színeket?

Persze azért nem panaszkodom. Nem fakadunk sírva, hogy Palm Beach-en voltunk. Kipipáltuk, de nem is ez a lényeg. Volt egy kis kirakodóvásár, amolyan karácsony előtti, picikét más jellegű hangulattal, mint a Vörösmarty téren. Itt sikerült megvennem az eddigi egyik legkedvesebb ajándékot. Nem mondok többet, de szuper. Nem mintha a többi nem lenne! Nincs kifejezett ajándékvásárlási célzat soha, de ha meglátok valami eredetit, valamit, amit én is szívesen elfogadnék, akkor megveszem. Eddig három dolgot vettem, és még nem tudom, melyik kihez fog kerülni, ez a legjobb. Nehéz, de jó szívvel fogom valamennyit átadni, ha egyszer oda jutok.

A másik szponzor

Vissza a feladóhoz. Képzeljétek, mi történt. Ausztráliában ingyen, akarom mondani INGYEN jutottunk hozzá valamihez. Ez a világ nyolcadik csodája, jelentem. Volt egy strandröplabda-bajnokság Palm Beachen, és mivel visszafelé várnunk kellett egy kicsit a buszra, gondoltuk, szemrevételezzük. Voltak természetesen csapatok, akik komolyan vették és profin nyomták, de jellemzően voltak, akik csak bohóckodni jöttek, azt viszont nagyon komolyan. Voltak, akik műszumós matracruhában nyomták, és voltak, akik gladiátornak öltözve. Egyik csapat konkrétan öltönynadrág és fehér ing kombinációban. Nem is ez a lényeg. Az eseményt egy csomó cég szponzorálta. Az egyik egy jégkásacég volt, aminek a hosztesszei akkora adag jégkásákat osztogattak, hogy konkrétan nem bírtam megenni-inni, ki kellett dobnom, pedig mangós volt, iszonyat. Vagy egy liter. For free. Szerintem egy hasonló Bondi-on a Fruitologist-ban 15 Dolce&Gabbana (ez ilyen olasz szleng a dollárra, a nevükben kérek elnézést érte…).

Voltunk még a vasárnap kicsit túlságosan is zsúfolt Manly-ben, így láttam egy kicsit, milyen a zsúfolt Manly Beach, amikor zsúfolt. Voltunk továbbá az Oceanworld Manly-ben, aminél ugyan kisebb, de nagyságrendekkel jobb akváriumot csinál bármelyik alsótagozatos. Elnézést, ha valakinek a valakije ott dolgozik. Tanácsolom neki, hogy először az összes állatnak free Willy, aztán repülőtér gyorsban és az ország elhagyása. A hely nemcsak, hogy kritikán aluli, de teljesen érdektelen is. Egy dolgot tettem, végigfényképeztem az összes hal összes tábláját, mert tananyagnak kiválóak: van rajtuk egy rövid kis magyarázat a halról, egy stilizált kép plusz a méret megjelölése. Így már-már beugrik néha, hogy a sok szigonyos miről is beszél. 211 kép. Fincsi, mi?

Munkatárska

Joyce, a jövendőbelim – természetesen munkatársban! –, tudjátok, a brazil lány, aki úszást oktat, és akinek a segítségével januártól magam is, meghívott a születésnapjára. Ezzel akartam indítani az elején, csak aztán árnyalatnyit elkanyarodtam… Azért januártól, mert most karácsonyi szünet lesz mindenhol, mindenki utazik, jön-megy, nem pedig úszásra hordja a kölkét. Januártól sem lesz nagyüzem sajnos. Ezúton szeretném tudatosítani mindenkiben, hogy Ausztráliában a karácsonnyal veszi kezdetét az ó, ió, ció, áció, káció, akáció, VAKÁCIÓ, azaz a nyáriszünet. Nem téli, nyári. Nem rossz indítás. Bár Ausztráliában nem csúcsszopás gyereknek lenni, azért az szerintem nem rendes dolog, hogy csak hat hét a szünidő. Január végén van a hasta la vista.

Bocsánat, a kalandozások kora véget ér. Szóval Joyce meghívott a szülinapjára, ami egy nagyon jó kis helyen lett volna, ha… Na itt indul csak az igazi buli! Rendesen felöltöztem, mert ez olyan hely, ahol dress code is van (hova szarjak…): hosszúnadrág, meg cipő meg minden, nem csak úgy becsattogunk egy szál faszban. Történt vala, hogy a magyar kártyámon elértem a lélektani határt, amit nem akartam átlépni, meg egyébként is lekötöttem, felbontani a lekötést nem volt szívem, így a kártyán éppen nem volt számottevő pénzösszeg. Gondoltam, majd az ausztrál. Aha. Öt különböző automatát próbáltam ki, és az utolsó lépésnél feladta, ne kérdezzétek, miért. Volt nálam húsz dollár, de annyival eszem ágában sem volt elindulni egy olyan helyre, ahol mondjuk 7 dollár egy sör, 15 alatt nem áll meg a koktél. Ráadásul buszjegyre is kellett volna futnia, vagy futni kellett volna. Úgyhogy lehajtott fejjel baktattam haza. Hogy végképp sikeresnek érezzem magamat, szeretteim még a telefonokat sem kapkodták fel, pedig szándékomban állt vámpírkodni egy kis energiát valakinek a füléből… Ja és ezután volt a palm beach-i vasárnap, úgyhogy Joe volt az én gazdag olasz nagybácsim. Libás Matyi – ha nem is háromszor – hétfőn visszaadta neki.

The brave fireman (ezt a címet talán csak az én édes testvérbátyám érti, de ő legalább biztosan, ugye? – a szerk.)

Más. Egyik nap érkezem haza edzés után, sétálok az utcánkban, és hallom, hogy valahol valami pittyeg. Semmi komoly, van ilyen, a legjobb helyen is megesik. Majd kikapcsol, vagy kikapcsolják, de az is lehet, hogy nem. Lépek be a lakásba. Ser (ejtsd: szer – azaz Joe) a szokásos mosollyal fogad, és jelzi, hogy a másiknak kicsit el van borogatva az agya, óvatósan, mert szóra robban. Jólvan, azért gondolom, köszönök. Szevasz, Robi. – „Szevasz, teishallodeztaszart? Ma fatti dare nel culo! Egyórájavagyokitthon, ésezafosfolyamatosanpittyeg, márteljesenazagyamramentbazmeg. Voltamfent, nemnyitottakajtót, befogomrúgni, hatízpercenbelülnemhagyjaabba” – természetesen minden második szó olaszul, che ti possano inculare (egyébként káromkodni már olaszul is választékosan tudok). – Jaj mondom, nyugiatuti, ne figyelj rá oda.

Mintha valakivel – akivel szerencsére volt már alkalmam együtt élni, és remélhetőleg még lesz is – ugyanezt már sokszor-sokszor eljátszottam volna, csak azt hívjuk inkább óraketyegéssel történő agyi interferenciának…

Szóval, ha van jobb dolgod is, mint azzal foglalkozni, hogy hallod-e, akkor talán kevésbé idegesítő haver.

Eltelik három perc. „Az a kurva hang” – hallom újra a nappaliból.
Két perc. „Baszódjanak meg, kintről fogok bemászni, és leverem a készüléket.”
Öt perc. Na most már rám is az ötperc, csak rám nem a hang, hanem te miattad, Robi.

Újabb két perc. Robi – arcán széles mosollyal – büszkén lép be az ajtón. Na mivan, mondom. Minek örülsz? Megsüketültél, vagy mi? Még mindig hallani. – „Hallani, hallani. De kihívtam a tűzoltókat.” – De minek, mondom, te fasz! – Nyilván nincsenek itthon. Majd ha hazajönnek, lekapcsolják. Egyébként meg nincs is tűz, mit mondtál? – „Hát hogy halljuk a tűzriasztót, és hogy füstöt meg tüzet egyelőre nem látni, de mi azért inkább telefonáltunk…” – Azt a kurva rafinált olasz nénikédet te türelmetlen pöcs. És mi lesz, ha tényleg felvonul ide a tűzoltóság…?

De ezt a mondatot már nincs időm végigmondani, mert a tűzjelző hangját egyre erősödő szirénaszó nyomja el. Ezt megcsináltad, haver. Kimész reprezentálni, vagy megvárod, míg kopognak?

Rendelésre

Nem fokoznám tovább. Rövidre zárva a sztorit: két fire brigade vonult ki (két tűzoltóautó), az egész utcánk az utcára vonult, mi pedig tudván, hogy a riasztás maga egy kamu, mindezt a függöny mögül néztük végig. Hallva a lépcsőház öreg fapadlójának vastag padlószőnyegén puffanó 10-12 tűzoltónyi nehéz és szapora bakancsléptet, Robit már nem is idegesítette volna annyira a szolid kis pittyegés – csak az álláspont revidiálásához ekkor már egy kicsit késő volt. Amikor pedig végül tudatosult benne, hogy a felettünk lévő lakás ajtaját bizony épp berúgják, akkor leheletnyi megilletődöttség tűnt/sejlett fel az arcán…

Ha mindehhez hozzávesszük az Alíz által megtudakolt teljes igazságot, miszerint az idős felső szomszéd bácsi fejhallgatóval tévézett, hogy ne zavarja a szomszédba napokban hazahozott újszülött kisbaba nyugodt álmát – és emiatt nem hallotta Robi kopogását, valamint az egyébként csak elemcsereigényét jelző tűzjelző csipogását, akkor egyre árnyaltabb a kép. Na de miért voltak ilyen hosszú ideig odafent a tűzoltók? Hát, mondja Alíz, a bácsi a lakásába berontó tűzoltóktól ijedtében rosszul lett, őt kellett benyugtatózni (itt ez ilyen rescue brigade, mint a Harmadik műszak c. sorozatban, mindent csinálnak – mentő-rendőr-tűzoltó egyben).

Sluszpoént valaki?

Mire Robi:
„De legalább már nem csipog az a szar.”

Napi free

Már nem három, hanem heti négy edzésre járok. Beiktattam Narrabeen-t is szerdára, ami istentelenül messze van, de Ron társaságában kényelmes keretek közt repül az idő és a távolság is. Fel kell menni közel Palm Beach-ig, ki a susnyába, az őserdőbe, az út széli döglött kutyák helyett ugyanilyen állapotban lévő kenguruk földjére, a Sydney-i Atlétikai Központ uszodájába, ami alkalmanként és fejenként 10 D&G, viszont cserébe hatsávnyi ultramodern uszoda teljes széltében és hosszában a hozzá tartozó, tökéletes stílus elsajátításának szolgálatába állított vízalatti kamerarendszerrel, valamint Ant Judge szakértő edzői meglátásaival, tanácsaival és fantasztikus magávalragadó személyiségével együtt másfél órára a tiéd. Vagyis a tiéd nem, de az enyém… Azt az elszállt mindenemet, ez aztán a tapasztalat. Hat ember hat sávban. Amint célba érek az 50 m után, már nézhetem is vissza magamat a pályámhoz tartozó nem apró LCD-n… Aszta!

Most érzem csak igazán kelet-európainak magamat. Elnézést mindenkitől, de gondoljatok csak bele. A gyerekek 5 éves koruktól ilyen körülmények között edzenek. Erre nem is igazán tudok mit mondani.

Ami ennél is jobb, az maga Ant. Egy teljesen önzetlen, alázatos harmincakárhány éves srác, aki úgy el lehetne szállva magától, amennyire csak akar, de nincs. Igazából csak most jövök rá, hogy az apja, Wayne, az én soha nem látott segítőm Ausztráliában valójában a free és a szigony atyaúristene. Edzés előtt a kezembe akadt az International Freediving and Spearfishing News legújabb, 2011. január-márciusi száma, ami engem szinte sokkolt. Egy full igényes magazin egy olyan sportágról, amiről otthon még hallani sem igazán lehet? Yes! Most ezt a lapot hajtom, minden nagyobb újságos torkára ráharapok, amíg nem szerzek magamnak egyet. De miért is mondom mindezt? Mert Ant Judge-dzsal és Ant Williams-szel van teleillusztrálva, akik mindketten a szemem előtt edzenek, az egyikük tanácsokkal lát el, és érdeklődve kérdezget mindenféléről. És látom rajta, hogy respektálja, hogy itt vagyok, és hogy emiatt vagyok itt, és hogy ilyen messziről. És mosolyog, és mondja, hogy az apja már mesélt rólam. És mondja, hogy az apja kérdezte tőle telefonon, hogy kezelésbe vette-e már a magyar srácot, mert a többiek szerint nem teljesen veszett fejsze nyele a DNF-je… Hűha, mondom. Már görcsöl áll az arcomba a mosolytól, de viccen kívül.

Azzal most nem szeretném elrontani a kedvemet, hogy a bi-fin technikám kuka, ahogy a bi-finem maga is. Műanyag gyerekjáték, mondja Ant, de nem rosszindulatúan. Igazából soha nem fogom megérezni vele a helyes technikát, de ezzel most ne foglalkozzak, itt van az ő C4-e (a lehető és létező legjobb bi-fin karbontoll ever). Felveszem, á mondom, Ant, ez kurvára nagy. Nem probléma, hozom bele neked a zoknit (az enyém nem volt nálam). Edzés végéig a C4-ben nyomtam, és közelebb kerültem a megoldáshoz. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a C4 és az én uszonyom ég és föld… Ugyanez röviden: az uszonyom égés. De nem gond. Tanulom, ami tanulható, és ha egyszer úgy érzem majd, hogy megérdemlem, meglepem magamat valami szénszálassal.

Kussolok már freedive-ügyileg, csak még annyit hadd legyen szabad, hogy legközelebb a DNF-emet minősíttetem Anttel. Illetve, hogy megint láttam ám újdonságot! A két Ant (Judge és Williams) edzés végén versenyeztek: a cél 50 méter megtétele bi-finben, folyamatos haladással (nem ér megállni egy pillanatra sem). Az nyer, aki hosszabb idő alatt ússza le az 50 métert. Judge nyert 4 perces idővel. Nem akármi. A lába folyamatosan és nagyon aprókat krallozik (fluttering), és így végignyomni a 4 percet, hát… Köszönöm szépen, nekem statikban testen kívüli élményeim vannak kábé 4 perc tájékán, pedig én mozdulatlan vagyok, olyankor nem krallozom és úszom stb. Az is igaz persze, hogy Judge 7 percen felüli statikusra képes…

Én meg 5:48-ra

Megint javítottam, és hogy nem a vakvilágba beszélek, íme a bizonyíték. A háttérben bohóckodó Brunoval ne foglalkozzatok, 14 éves, de nagyon jó srác. A safety-m Michael, vele szoktam merülni, érti a dolgát. A másik két tag Ben és Ron, ők asszem éppen egy CO2-tábla elején-közepén jártak. Ez a video persze mindenképpen unalmas annak, aki nem én vagyok, de próbáltam átélhetővé tenni egy kicsit. Nem tudom, miért nyomta össze a buzi Youtube az arányt, egy teljesen jó és élvezhető szélesvásznú anyagnak indult. Majd korrigálom valahogyan, ha lesz alkalmam. Egyelőre ez van. Azért sok szeretettel. És idén meglesz a 6 perces határ, úgy érzem.



Poke

Még gyorsan annyit, hogy immáron találkoztam rohadék méretű pókokkal, sajnos. Csináltam a földszinti mosókonyhában egy képet az elsőről, ami engem is meglepett, körülbelül hét centisnek mondanám. Megmutattam a többieknek a képet, akik közül azóta ketten nem itthon mosnak, hanem 3 dollárért mosodában (magyarul moshop, elnézést), Ser kitart, Elizának meg nem szabad megmutatni, mert állítólag rögtön költözik.

A nagy ő

No de a karma visszaüt, a riogatásomért és az ezen való vígmatrózkodásomért cserébe tegnap este éppen True Bloodot (vagy mit… találtam a DVD-ket) bambultam az ágyban a laptopomon, amikor számottevő mozgást érzékelt a szenzorom az ablakpárkány irányából. Ez közvetlenül az ágyam felett van, mondjuk tizenöt centire, azaz az ágyon elnyújtott lábamtól nagyságrendileg hét centire. Á, nyilván csótány, ki nem szarja le.

Várjál már, a csótány kicsit gyorsabb szokott lenni, nem…? Na ez egy ugyanolyen pók, csak mondjuk nyolc centis, az anyját… Hogy ne egyedül furulyázzam a brét, szóltam a szintén csendespihenőjét töltő Robinak (Ser Linkin Park koncerten volt, az előző napi JayZ-U2 után, a gazdag kis geci), aki először elküldött az anyámba, hogy egyáltalán miért kellett neki szólni, most nem fog tudni aludni, másrészt már fogta is a Havaianast a kezébe, hogy támadjon. Magam sem tudom, miért, de abban a pillanatban söpörtem is le a kezemmel a pókot, védve az életét. Rob szerint nem vagyok normális, és az ilyenekről még Cairns előtt szokjak le, mert ott ebbe fogok belehalni. Mondtam neki, hogy Magyarországon szerencsétlenséget jelent, ha megölsz egy pókot a házban. Mondta, hogy Olaszországban is, most viszont Ausztráliában vagyunk, és itt szerinte az a szerencsétlenség, ha nem sikerül rögtön végezni vele…

Végülis megértem őt. Bár azt egy kicsit túlzásnak tartom, hogy múltkor este fél 12-kor kezdték el kiporszívózni az egész lakást – elhúzogatva a bútorokat, mert Eliza állítólag látott egy pókot. Ez a nappaliban volt, és miután megjegyeztem, hogy szerintem a hangzavarral azt érték el, hogy a pók már rég valami nyugodt, csendes helyet keresett magának – mondjuk valamelyik hálószobát –, nem szerettek annyira. Gyorsan megállapítódott, hogy kuss a nevem, mert karma lesz megint, és az ablakon át érkező bevándorlóknak az első buszmegálló bizony én vagyok…

Ha már hó nincs – havi meglepetések

Bondi egyébként zsidónegyed. Nem tudom, hogy jön ez ide, csak úgy eszembe jutott. Na nem mintha ez engem zavarna, csak úgy érdekességképp mondom. Rengeteg ortodox él itt. Nem nehéz kiszúrni őket a tradicionális viseletben. A kocsik tetején menorah-installációk, de nem egy. Rendes világítós. Hanukah-plakátok mindenhol.

A karácsony továbbra is jó vicc. Szoktunk rajta nevetni, hahotázni nagyokat.

Kagylózz

Egyik nap mindenkinek kellett valami tipikus hazai dologról előadást tartania (azóta van újabb holland, kolumbiai stb. osztálytársam, ázsiai továbbra sincs). Én a világhírű magyar elméről és kreativitásról, a számtalan Nobel-díjasunkról és a Rubik-kockáról raktam össze egy jó kis anyagot psd-ben, amit aztán pdf-prezentációba exportáltam. Elég etetős lett, bár lássuk be, hálás téma. A pontot az i-re a végén a Rubik-kockámmal tettem fel: álltam a fogadást, miszerint másfél perc alatt kirakom nekik. Általában kb. 2 perc kell, de most szerencsésen adta magát, úgyhogy összejött 1:20 alatt. Így történt, hogy a héten mindennap késhetek reggel és délután is, szóval igazán nyugalmas reggeliket töltök a hatalmas müzlisdobozom, mangóim és nutellás kenyereim társaságában. A bajnokok reggelije! Mellesleg az enyémet választották a többiek a legérdekesebb és legszínesebb előadásnak.

Hogy valami érdekeset is mondjak – és aminek anyukám és apukám nem fog örülni –, úgy érezvén, hogy itt és most bármit háborítatlanul és következmények nélkül megtehetek, elég hosszúnak érzem a hajamat ahhoz, hogy néhány hétre bepunkosodjak, amire mindig is vágytam, de otthon valószínűleg a farsangi bulin kívül soha nem tettem volna meg. Most viszont már jóval hosszabb a hajam, ráadásul itt senki nem néz ki miatta, továbbá, ha nem tetszik, legfeljebb letolom az egészet.

Manly felé

Mi van még? Kellett vennem egy iPod-adaptert, mert elveszett a töltőkábelem, és zene nélkül mit érek én. Olcsó volt. Ahogy 15 dollárért tudtam venni hófehér, pici ausztrál zászlós Havaianas brazil vietnami papucsot is. Nagyon szeretem, főleg, hogy eredendően négyszer ennyiba kerül.

Tegnapelőtt egy jó olcsó, de igazi és hamisítatlan thai kajáldában ettünk edzés után, részemről zöld curry-s csirkét, ami nagyon ízlett. Mint legfiatalabbak, Brunoval versenyt nyomtunk friss zöldborsfüzérről. Ő nyert, én majdnem vért hánytam, annyira csípett. Ő meg mondjuk majdnem megvakult, ahogy elnéztem… Tegnap pedig Ron vitt el egy igazi angolszász kocsmába Mosleenba, ahol 7 dollárért olyan félkilós steaket ettem, amilyet a világ nem látott. Véresen kértem, és véres is volt. De imádom! Krumplipürével, gomba- és barbecue szósszal, két korsó Toohey’s New-val. Mindig van valahol daily special, csak tudni kell, hol, és akkor lehet nem egymillióért is finommal jóllakni. Nem tudom, miért ezzel zárom a soraimat. Talán éhes vagyok?

Ja, még annyi, hogy elkezdtem megcsinálni az idei összesítést edzés témakörben. Gondolom, lassan a híradókban is jön az éves összefoglaló meg bakiparádé, hát itt is. Legközelebb számokkal is fogok sokkolni egy bekezdés erejéig. Lesznek kilométerek, órák meg minden. Ceruzát és kockásfülű nyulat készíteni, matekfaktosok és tesitagozatosok előnyben.

Sípszó, hajrá.

Nem a Rippel fivérek

100

Hiába vártam a felmentősereget/erősítést, a csomag az Orca Equip Lite-ommal csak nem érkezett meg. Menetrenden viszont nem változtatunk. Azt tudtam, hogy uszony nélkül, azt nem tudtam, hogy ruha nélkül fogom teljesíteni életem első vízalatti 100 méterét.

Vérszemet kaptam, igazán könnyed úszás volt. Azt hiszem, idén nem ez volt a leghosszabb: három hét van még hátra az évből...

No warm-up, legalábbis ami a vizet illeti. Némi lung-stretching, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Nem tudom, hogy mire számítsak, egyedül Ron tudja, hogy hosszúra készülök. Jelzem neki, hogy 75 pluszos lesz. Elég sokan vagyunk ma, nagy a "közönség", de ez csak utólag tudatosul.

Packing, de nem túlfeszítve a húrokat. Hosszú siklás, lábat ellazít. Általában itt rontom el: nem figyelek, és feszítem a combomat. De nem ez alkalommal. Két teljes tempó, fordulok.

Az új Speedo szemüvegem tökéletes, eszembe jut, még nem is úsztam benne... Ron nyaksúlya 3 és fél kilos, pont itt tartok igényügyileg.

30-40 között szokott nehézre fordulni a dolog, onnan jön a szenvedés. 50-es forduló, és még semmi? Haladok a 75 felé. Eddig minden hossz kijött a két tempóra. Nyugodt, hosszú siklások, próbálom élvezni és megélni minden méterét. Jól érzem magamat. A tempók erősek, a húzás, tolás és lábtempó is. A siklás lazulás. Tökéletes a ritmus. 75-ös forduló.

Mi lesz ebből, gyerek? Ron bizonyára fölöttem, olyan nagy baj nem lehet. De miért lenne baj? Hisz' jól érzed magadat, nem? Ajjaj, ez ugye nem 'az' a jóérzés, ami a nagy ájulást előzi meg? Csak nem...

Elhagyom a 84-et, eddigi legjobbomat. Végigmegyünk? Jó, menjünk, de maradj inkább végig laza, és ne gyorsíts a tempón. Lassan járj, tovább érsz.

100 méter, 8 tempó.

Feljövök. Semmi gond, kristálytiszta minden, mosolyogva adom le a surface protocolt. Mindenki tapsol, mosolyog, a hátamat veregeti és high five-ra tartja a kezét.

Well done. Pretty amazing!

Megvan. Mosolygok, örülök, de jellemző módon két másik gondolat kerít hatalmába:

1) meg kellett volna fordulni, és akkor legközelebb nem lenne pszichikai gát,
2) mire számítsak ruhában?

Na kezdődhet az edzés.

Ez egy mi

Annyit segítek, hogy: ?

Ötharminc

Hosszú leszek, mondta a kígyó. Szórakoztató viszont nem, mondom én.

Legfeljebb, mint egy kígyó.

Mindenekelőtt Xavier Rudd, akitől rengeteg sokmindent töltöttem le, mert nekem nagyon bejön a lényeglátása, egyszerűsége, szövegei, összességében ez az egész lo-fi stílus. Nagy környezetvédő és szociálisan érzékeny ausztrál multiinstrumentalista (és ez a szó valóban létezik), akitől most viszont nem egy zenebohóc-produkciót, de még csak nem is egy didgeridoo-alapút választottam, hanem valami sokkal közérthetőbbet. (Ettől függetlenül érdemes megnézni a Youtube-on azt is, amit az összes többi hangszerével egyszerre művel. A szülei valószínűleg hangevők voltak, mert a fiatalúr meg van hintve érzékkel gazdagon.)

Gondolkodtam, hogy kihez hasonlítanám, de igazából csak erőlködöm, ha azt mondom, kicsit olyan, mint Fink a Sort of revolutionnal. Tök más. Talán csak mert az is lo-fi. Azt is szeretem Tessék rákeresni, és nemcsak belehallgatni, de néha hallani is. Mert Fink zenéje például olyan társ, akivel szívesen andalog az ember kettesben, miközben a világot szemléli. A végén majd adok egy kis Finket is, vagy képnézegetéshez. Most már muszáj lesz, ha tépem rajta az ujjaimat. Meglátjuk. Meghalljuk.

3, 2, 1… ignition

Azt nem is ecsetelném túl sokáig, hogy szümtükhel láthatóan beálltam heti egyre, mint a cirkuszi majom. Ez ne legyen baj, sőt. Így van hozott anyag, így lehet miből dolgozni.

Más: ahogy mondani szokták, evés közben jön meg az étvágy – ami szerintem úgy baromság, ahogy van, ha jobban belegondolsz. Viszont valami felütést muszáj volt kitalálnom, és mielőtt felismertem, hogy ez a frázis valójában mekkora esze semmi, azt gondoltam, metaforának megteszi. Arra talán jó, hogy elmagyarázzam, mindig milyen kurva nehezen veszem rá magamat az írásra, aztán utána mennyire élvezem. A minden kezdet nehéz talán jobban passzolna.

Tehát minden kezdet nehéz, de szerencsére már csak folytatnom kell. Megtoltuk a járgányt, a gép forog, az alkotó meg pihenne, de várják a kijáratnál.

Érzed, hogy toporgom? Én érzem. Egymillió és még egymillió dolog tolul az agyamba. Amikor rákattintok arra, hogy új bejegyzés, pilótajelölt vagyok a centrifugában, épphogy csak a billentyűzetre nem hányok. Úgy döntöttem, ezen a héten megpróbállak titeket felkenni a szent freediving keresztvizével, aminek több apró popója is van.

Egyrészt szoktatlak titeket a vízhez, gyakorlom rajtatok a water familiarisationt, amit majd a kölkökkel is kell.

Másrészt ugyebár az angol mellett a szabadtüdőzés az, amiért egyáltalán szedtem a sátorfámat. Aki kihagyta volna a vonatkozó bejegyzésemet, annak be van írva a feketepont, tudomásul vétel után szépen visszalapoz, elolvas, és nem hivatkozik hetedikben is arra, hogy neki tüszős mandulája volt a zsé betűnél, úgyhogy nem szeretne a Zsolnayról írni.

Harmadrészt – és ez most tudatosult bennem is – immár egy éve, hogy jó útra tértem. November 27-én volt egy esztendeje, hogy elpattant az utolsó cigi, a többiről pedig inkább nem is szeretnék beszélni. Ami ennél ugyan nem fontosabb, de legalább ennyire, az az, hogy valahogy decemberben kezdtem el újra úszni és odafigyelni arra, hogy szépen lassan felépüljön a rendszerem, ami szándékaim szerint lehetővé teszi az egyre jobb és komolyabb eredmények elérését.

Azt a mindent! Ha visszagondolok, mennyire rohadtul nehezen kezdődött, és milyen energiákat kellett mozgósítanom, hogy télen (mezítláb mondja ezt most, muhaha, immár muhaha-haha-hahhaha – a szerk.) felkeljek a rohadt sötétben kétszer 4.40-kor, kétszer 5.40-kor a héten, és csobbanjak, akkor azt kell mondanom, hogy a „minden kezdet nehéz” továbbra is, de átvitt értelemben bizony az „evés közben” is megállja a helyét. Pontosítok: akkor nem tűnt nehéznek, most viszont már nem tudom, honnan merítettem. Szerencsére már nem is kell ezen gondolkoznom, az alapozás megtörtént, a falakat felhúztuk, tető alatt biztonságban.

Szükségem volt erre a változásra így, ebben a drasztikus formában, és cseppet sem bántam meg. Nem lennék most itt, és nem lennék az az ember, akinek a bőrében igen csak jól érzem magamat. Faszán renovált templom ez így most, na. Sajnos nem állami pénzből, de hát válság van.

Miután így felszoptam magamat, elnézést kérek mindenkitől, de már hazafelé úton is tudtam, hogy ez egy olyan bejegyzés lesz, ami inkább naplórészletnek minősül majd, sem mint publikus bloganyagnak, de mint mondtam, nem írok külön, szeretném majd egyszer visszaolvasva magam is felismerni az érzéseket, amiket éppen – érzek.

Szövegíró, tee. Fejezd már ki, vagy legalább be magadat! Érzéseket érzel, mi? Mi a szart csinálnál velük egyébként? Sznob pöcs. Játssza, hogy elfelejtett magyarul. Utálom az ilyet. A kurva nénikéjét, maradjon is kint az ilyen. Az idegen anyagot kilöki a díszmagyar nemzettest, ugye? Zárójel bezárva.

A sporttal való második házasságom első évfordulóját PB-kkel, azaz personal bestekkel, egyéni csúcsokkal szeretném megünnepelni. És most akkor jöjjön egy kis szakma: nem szánom száraz anyagnak, mert eleve vizes – mindenki átrághatja magát rajta, pépesítem, ahol érem, nyugi van. Olyanok leszünk, mint a császárpingvinek: hat hónapig előemésztem nektek a halacskát, hogy aztán a szátokba böfizhessem, picinyeim. Nyisd nagyra a szádat, mondd á. Egyet anyuci kedvéért, egyet apuci kedvéért… Hamm!

Gügyögve megyünk tovább. Gűgyőgveee…

Van nekem egy edzésnaplóm, amit minden képzeletet felülmúló részletességgel vezetek, de mivel magam is kissé túlzottnak és betegesnek tartom, ezért inkább nem citálnék belőle ide részleteket. A lényeg, hogy ez az edzésnapló tartalmaz úgynevezett éves célkitűzéseket, amiket a héten szándékozom teljesíteni. Nem csinálok belőle titkot: a 2010-es cél statikus apneában (STA) 5 perc 30 másodperc, dinamikus uszony nélküli apneában (DNF) pedig 100 méter.

Hivatalosan 4:41-es és 75 méteres PB-kel (personal bestekkel) indultam útnak, de ezeket még április-májusban úsztam, ami után következett egy kőkemény nyári alapozás. Azért nyári alapozás, mert nekem idén ugye nyár-ősz-nyár a menetrend, és erre a mostani, itteni nyárra akartam kihegyezni magamat. Alapozás alatt azt értem, hogy rengeteg gyilokfutás, klasszik úszás és parasztkondi vette át az apnea helyét, mondhatni, a szívem és az izmusz kiszorította a tüdőmet az első két helyről. Továbbra is dobogós, tovább is van, mondom még.

Itt és most az ideális hetem a következőképpen néz ki: kedden Sydney belvárosában, a Hyde Park tőszomszédságában, a Cook and Philipp Aquatic Centerben edzem a többiekkel. Csütörtökön és pénteken Coogee-n a Diggers Clubban, hétvégén pedig nyíltvízi mélységi, azaz open water depth trainingek vannak, ez változó. Ennek értelmében PB-menetrend úgy fest, hogy (és egy kis gyorstalpaló, talponálló, kinek mi)

·  kedd STA (static, tehát statikus apnea, azaz mozdulatlan levegővisszatartás medencében, arccal lefelé > itt az eltelt idő számít),

·  csütörtök DNF (dynamic no fins, azaz uszony nélküli víz alatti úszás medencében > itt a megtett távolság számít),

· péntek DYF (dynamic with fins, azaz víz alatti úszás uszonnyal medencében > távolság),

· szombat-vasárnap CNF/CWT/FIM (constant weight no fin, azaz mindenfajta segítség és eszköz nélkül merülsz egy levegővel olyan mélyre, amennyire tudsz, és jössz is persze vissza a felszínre lehetőség szerint nem ájult állapotban; constant weight, az előző, csak uszonnyal; free immersion, ami pedig végülis kötélmászás a mélybe és vissza > valamennyi mélységi diszciplína – csak hogy higítsuk a magyart),

· (VWT-vel és NLT-vel, azaz változó súlyos és no limits merülésekkel egyelőre nem foglalkozom, de minden bizonnyal később, néhány év múlva majd szeretnék – na majd akkor elmagyarázom, stréberek szorgalmi gyanánt visszalapozhatnak szeptemberig).

A szombat-vasárnapi összes merülésem PB-nek számít majd, mert egy csikasz vagyok, zöld a fülem, meg lehet nézni, azokat mért körülmények között eddig nem próbáltam.

Huzat van, csapongok az ajtókkal együtt én is, megbocsáss. Belekapunk mindenbe, mint a szél, vagy mint a nemnormális kisgyerekek a karácsonyfa alatt, de csak azért, mert nem akarom lelőni a poént (ami, lássuk majd be, csak és kizárólag nekem poén). Az utóbbi hetekben tehát rengeteg edzésen volt alkalmam részt venni, és nagyon jó brigád vesz körül. Minden edzés után elmegyünk valahová kajálni, rengeteget faggatom őket, mindenki nagyon segítőkész. Ron, egy kb. 45-50-es faszi például rendszeresen hoz-visz, nem kell buszoznom, és ezzel rengeteg időt takarít meg nekem. Eszméletlenül hasznos, hogy napi kb. húsz percet oda és ugyanannyit visszafelé is pofázunk, mert az ő ausztrál angolja igazi állatorvosi ló: van benne minden, amivel listeningnél zavarba lehet hozni az embert, aki azt hiszi, tud angolul (csak két példa: a ’know’ az természetesen „náa”, illetve ami talán jobban érzékelteti, az a ’five’, azaz a „fuójv”). Á, ezt nem is lehet így elmondani. Majd csinálok rejtett kamerás felvételeket, az lesz. Aztán bekapom a brét, mint a wikileaks-es fazon.

Vicces egyébként, hogy Wayne hiányában is milyen jó kapcsolatot sikerült kialakítanom mindenkivel. Wayne nem más ugye, mint az egyetlen ember, akivel konkrétan kapcsolatban álltam, mielőtt megérkeztem, és az egyetlen, akit sohasem láttam: a Sydney Freedivers és az NSW Spearfishing elnöke, aki néhány hónapra épp Quennslandbe utazott dokumentumfilmet forgatni a szigonyozás népszerűsítéséhez és szélesebb körben való elfogadtatásához – szerencsétlen. Mindenki nagyon sajnálja, hogy ilyen szar munkája van.

A hétvégét bizonyos szempontból becumiztam, bizonyos szempontból semmiért nem cserélném el. Beszoptam, mert a brigád a Glenbourne-tóhoz utazott merülni, és én nem tarthattam velük. Glenbourne körülbelül három és fél órára van Sydney-től, édesvíz, 120 méter mély és a vadonban van, a szó jó és legrosszabb értelmében véve is. Kétnapos, merülések folyamatosan, épített úszóplatform a felszínen, tökéletes körülmények, reggel-délben-este barbeque (röviden: barbizás), egyszóval: elviselhető… Na én ezt kihagyni kényszerültem az úszásoktatói mizéria második felvonásának köszönhetően, de sebajtóbiás, mert ezen a hétvégén ugyanott ugyanazokkal, másrészt meg csodában volt részem, majdnem jelenésben, mondhatni.

Na nem a kurzus volt csodás, bár arra sem érkezhet panasz. Harbordba kellett mennem, a hétvégi közösségi közlekedést (életemben először írtam ezt le) ismerve ez elég fájdalmas volt: szombaton a 6.43-as busszal mentem el itthonról, hogy fél 9-re odaérjek, és így is épphogy csak beestem (a hétvége mindkét napján fenomenális öt, azaz 5 órát sikerült aludnom). A kurzus sokkal jobb volt, mint legutóbb, mert több volt a külföldi (három-négy) és a csapat átlagéletkora sem állt meg 17-nél, velem együtt és nekem köszönhetően 19-nél, mint legutóbb a Barkerben… Voltak idősebbek is, a tanár is sokkal jobb volt, nem mellesleg már minden szart kiválóan értek, talán ezzel kellett volna kezdenem. A Harbourd Diggers Club (sok Diggers Club van, ez amolyan műfház művházszerűség, csak épp katonai ideológián / megemlékezési alapokon nyugszik) elég színvonalas otthont adott a tanulásnak, bejelöltem a helyét, meg lehet nézni.

Viszonyíts, jobbra fent

Freshwater és Curl Curl között félúton

Na és itt jön a képbe a csoda. Rájöttem, OZ-ban miért nem akadnak fenn az emberek az apróságokon, miért nem bosszankodnak még akkor sem, amikor pedig még akár elfogadható is lenne: mert mindenhol van valami, történik valami, látható valami, ami pillanatok alatt feledtet mindent, ami rossz, és előhívja az emberben szunnyadó összes örömöt, az arcra csalogat minden megbúvó, felhőtlen gyermeteg boldogságot.

Ezen a szombaton számomra egy olyan szürreálisan gyönyörű és megmagyarázhatatlanul elszigetelt különszobát adott a véletlen, hogy pfff – ez alkalommal a lehető legjobb értelmében vett pfff, ami inkább vááá. Történt, hogy ebédszünetben le akartam sétálni Freshwater Beach-re, hogy elfogyasszam a reggel 6-kor gondosan összetákolt szendvicseimet – szendvicsben tényleg jó vagyok. Gondoltam egyet, én bizony nem fogok körbemenni, megpróbálok leereszkedni a sziklákon. Nem kellett Stallonénak lenni, és igaz, hogy eleinte papucsban, de aztán románosítva indultam tovább az egzotikus susnyán át szépen lassan lefelé.

Jó étvágyhoz szól a táj

És egy húszméteres függőleges után megálltam, mert nem hittem el, hogy annál jobb helyre ember valaha kerülhet. Egy tökéletesen vízszintes, nagyjából tíz négyzetméteres, keménylombú babér- és leandererdővel körbevett sziklateraszon kerestem az államat, és csak remélni mertem, hogy nem esett le a homokkal borított strand irányába, mert abban a dús vegetációban nehezen találtam volna meg, annyi szent. A nap ugyan nem sütött, de az óceán mesésen hullámzott, és először figyelhettem meg, ahogyan a CSI: Miami képi világának felhúzott szaturációját is meghazudtolóan élénk zöld-sárga-kék színekben pompázó papagájok lila és fehér virágkelyhekből szipogják az összegyűlt friss harmatcseppeket. Itt tennék egy pontot.

Peti és Pityu

A világ legexkluzívabb lounge-dzsában falatoztam a világ legfinomabb szendvicseit. Bekezdés vége.

A rögvalóságba visszacsöppenve csak annyi, hogy minden tökéletesen sikerült a két nap alatt, az oktatás nem fog gondot okozni, a vizsgáim megvannak, már csak egy online vizsgát kell abszolválnom, valamint 20 leigazolt gyakorlati órát tartanom egy kvalifikált oktató instruálása mellett. Azt hiszem, ezekkel sem lesz gond.

Na de ha már dolgozunk: ami a vendéglátást illeti, a szezon elhunyt. A héten három napig szakadt az eső. Halálhörgés-siralom. Nem vesznek fel embereket, amíg nem stabilizálódnak a körülmények. Márpedig nem fognak, mert ez a nyár állítólag végig ilyen lesz (El Nino), és így elég nehéz munkát szerezni a vendéglátásban, mert aki bent van, az minden műszakot igyekszik megfogni magának abból a kevésből, amikor egyáltalán kinyitnak a helyek. Új emberekre ilyen formában nincsen szükség. Másrészt – szintén csak hallom, nem vagyok én az ökonómiai tudományok doktora – kevesebb a turista a válság miatt, és ha csak ilyen formában is, de az ausztrál gazdaságot - szűkebben az itteni horecát - ez azért érinti. Hm. Nem tudom. Annyi biztos, hogy visszatértem a kiindulóponthoz, és ráfekszem az úszásoktatásra. Jobb a pénz is, több a lehetőség is.

Olyannyira, hogy összeismerkedtem két brazil lánnyal a tanfolyamon – minő csoda, mellettük ültem –, mindketten papír nélkül oktatnak egy iskolában, és meggyőztek, hogy nekem is ott a helyem. A papír persze később kellhet, de azért jó tudni, hogy 25 dollárt így is össze lehet rakni óránként. Szóval Joyce és Suelene. Nincs velük gond. Úgy ismerkedtünk meg, hogy a buszmegállóban, ahol hajnalok hajnalán ültünk,  – fogalmam sincs, hogyan – a lábamra esett egy gyík, amire hirtelen ijedtemben annyit mondtam „á”, és felugrottam. A gyík körülbelül hat, azaz 6 centiméteres lehetett, de annyira váratlanul ért, és érezhetően annyival nagyobb súlya volt, mint egy rovarnak, hogy azt hittem, valami nagyobb nemszeretem pók. A helyzetkomikum a lányok sírva-visítva röhögését eredményezte. Eztán kezdtünk el beszélgetni, és miután kiderült, ugyanoda tartunk, melléjük szegődtem. Gyíkarc – hogy a klasszikus Steven Stifflert idézzem.

Másnap vasárnap, még ritkább közösségi közlekedés, még nagyobb csoda: Mészáros Bence az egyedüli utas a 6.10-kor menetrendszerint induló Manly Ferry-n, a világ egyik leglenyűgözőbb kompjáratán, közvetlenül napfelkelte után. Megszülettek azok a képek, amiket minden eddiginél jobban szeretek.

Tényleg, majd' elfelejtettem, képek itt.

Személyes kedvencem

Egy dolgot már biztosan bevéstem. Egy olyan dolgot, amiről az ember akkor is hajlamos néha megfeledkezni, ha korábban egyébként alkalmazta: mindig nézd meg, mi van a mérleg másik serpenyőjében. Hatás-ellenhatás. Egyensúly. Karma.

Manly Ferry

Ha szar a reggel, ne küldj el rögtön a picsába, amikor azt mondom, nézd a jó oldalát. Ha elküldesz, lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy a reggelnek sokszor nincs jó oldala. Legalábbis úgy tűnhet. Ilyenkor várj. Várd ki a megfelelő pillanatot türelmesen. Horgássz a hétköznapokban. Csomó jó kapás van, és egyszer minden rossz szériá véget ér. Leveszik a műsorról, és jön helyette valami jó, valami új.

Horogászok

Ne csak nézz

De nem fogok okoskodni. Csak jó újra jól látni a világot. Jó újra balanszban lenni.

Eszembe jutott még egy-két dolog a freediving témához, úgyhogy lassan visszakanyarodnék a kikötőbe: Chris és Ben rengeteg CO2-, illetve O2-táblát csinál, a PB hetem után én is csatlakozni fogok hozzájuk. A CO2, azaz szén-dioxid tolerancia tábla lényege abban áll, hogy egy ideig magasan tartod a szervezeted szén-dioxid szintjét (Bill? Szén-dioxid szint? Így? – a szerk.), hozzászoktatva ezzel a szervezetet a tartós CO2-túltelített állapothoz. Egy CO2-tábla a következőképp néz ki, csak a példa kedvéért: 2 perces statikus széria folyamatosan csökkenő pihenőidővel, azaz mondjuk 1:30-as pihenidőről indulva 10 másodpercenként csökkentve, egészen addig, míg az utolsó 2 perc előtt már éppen csak egy lélegzetvételnyi időd marad… Elég kemény. Komoly statikus eredményeiket ismerve elég furcsa volt látni Chris-t és Bent, ahogyan az utolsó három-négy 2 percben szinte folyamatos hasi kontrakciókkal küzdenek, és egy egybefüggő kibaszott szenvedés nekik az egész. De a mélységért meg kell küzdeni, ahogy bármilyen eredményért bármelyik sportban. Az O2 tábla annyiban más, hogy ott a pihenőidő viszonylag rövid, de konstans (pl. 60 mp), viszont a statikus széria elemei egyre hosszabbak. Az sem egyszerű, de talán valamivel könnyebb.

A másik, amit a srácok csinálnak, az nagyon tetszik, kicsit hasonlít a kifújt levegős vízalatti úszáshoz, mégis más: úgy úsznak úgynevezett kivárásos 50 méteres dinamikus szériákat, hogy

A) úszás előtt egy perces statikot tartanak, és friss levegő vétele nélkül mennek neki az ötvennek;

B) féltávnál (25 m) megállnak egy percre, és csak azt követően jönnek vissza a második 25-re.

Ez utóbbi kőkemény. A pulzusod nem nyugalmi, a véredben sebesen cserélődik CO2-re az O2, már a statikot is nehezen bírod, pedig még vissza is kell úszni… Eszméletlen, ha az ember nem eszméletlen!

Apropó, 25 méter sincsen szigorú surface protocoll nélkül, és a legrövidebb úszás sem nélkülözi a felügyeletet/safety-t. Hülyét kaptak, amikor vázoltam nekik, hogy a 24*50 méteres, 1 perc úszás – 1 perc pihenős szériáimat egymagamban úszom…

Más. Kicsit más. Egyik nap valószínűleg nem nyújtottam ki megfelelően a tüdőmet edzés előtt, és – az izmokhoz hasonlatosan – meghúzódhatott, mert másnap úgy éreztem, mintha fájna egy kicsit. Rég elmúlt, semmi para, csak érdekes, hogy az ember tüdeje ilyet is tud. Valószínűleg hozzátartozik az igazsághoz, hogy kicsit túlszívtam magamat (milyen érdekes jelentéskülönbség van az eltérő kontextusnak köszönhetően – régen ezt a kifejezést kicsit másra használtam), azaz a teleszívott tüdőmet túlcarpingoltam, túlfújtam (amikor a gégefedő porc zárótulajdonságát kihasználva az ember az egyszerűen mérhető tüdőkapacitásánál nagyobb mennyiségű levegőt pumpál le a szájával a tüdejébe). Van ilyen, vigyázni kell vele, de vigyázok is általában. Most még jobban fogok.

Sőt, ha minden jól megy, a karácsonyi szünettől kezdve el fogok járni jógázni, nem is akárkihez. Tod, a tanárom thai-chizik (vagy hogy kell írni?), és mivel nagyon respektálja, amit csinálok, meg én is, amit ő, szoktunk beszélgetni óra előtt-után ilyesmikről. A héten is dumáltunk, és mondta, hogy mesélt rólam a thai-chi mesterének, aki megadta neki annak a jóginak a számát, aki Will Trubridge Bahamákon, Deans Blue Hole-nál tartott kurzusaira jár ki jógalégzést oktatni… Úristen, mondom, Tod, ha ezt összehozod nekem, akkor azt nem igazán fogom tudni meghálálni soha, nálunk nem annyira megy a thai-chi… Á, azt mondja, mind kiwik vagyunk (új-zélandiak), mi csak beszélgettünk, jógára te fogsz eljárni, nem én.

Vasárnap, jobb időben

Tervek tehát vannak. Lelövöm a poént is. Az elindított PB (personal best) hetem első, keddi állomásán ugyebár statikot csináltam. Felépített szériával mentem rá a hosszúra. Két perces pihenőkkel növeltem 2:00-ről félpercenként, azaz ment a 2:00, a 2:30, a 3:00, a 3:30, a 4:00 perc, majd egy négyperces pihenőt követően a hosszú. Elöljáróban annyit, hogy egyáltalán nem esett jól, már a 4:00 után mondtam Michaelnek, hogy az sem biztos, hogy 4:30 fölé fogom tudni tornázni magamat… Kértem a jelzést 2:00-tól fél percenként, 4:00 fölött pedig 15 másodpercenként. Úgy éreztem, a gyomrom még emészti a négy órája elfogyasztott ebédet, nem minden véredényke tud visszavonulót fújni, hogy az agyam vérellátásának szolgálatába állhasson, hát ez van, neki kell mennünk, már nem futamodhatunk meg, de nem is akarunk.

5 perc 30 másodperc

49 másodpercet javítottam a Zlínben teljesített előző legjobbamhoz képest. A munka meghozta gyümölcsét. Elmondhatatlanul boldog vagyok, és már a 2011-es célon töröm a fejemet. Persze jövő hét, Cook and Philipp, statikus edzés, ki tudja… Talán nem ebédelek. Talán megpróbálom. Ron már kérdezte. Jövőhét? 5:45?

Na de ne legyünk egysíkúak: Thales barátom hazatért Thaiföldről, kirándult egy picikét, ha jól számoltam, nagyjából három hetet. De már itt van, és ez a lényeg, megyünk szörfözni! Szemezek már egy deszkával is, de Thales szakértelmére bízom a dolgot, végül is ő az, aki már húsz éve nyomja Brazíliában, nem én. Csak jobban ért hozzá!

Választék

Hétfőn sikerült három órát aludnom a strandon, de 3 után, úgyhogy nem esett bántódásom. Olyen hatalmas hullámokat viszont még nem láttam Bondi-on, mint aznap. Ilyen makulátlan napsütésben és szélcsendben főleg: vízpermetben úszott az egész part. Gyönyörű volt, óriásporlasztó. Vettem néhány szörfújságot, a havi aktualitás természetesen Andy Irons halála, mindenhol őrá emlékeznek, és ez számomra külön öröm. Na nem a halála, hanem hogy én mindig azt hittem, ő a leges-legnagyobb. Amikor Pesten laktam, és volt Extreme Channel-em (nem a pornó, hanem a sport), mindig azt néztem, és mivel abban az időben sikerült kétszer legyőznie az egyébként előtte és utána is verhetetlen Kelly Slatert, én azt gondoltam, Andy Irons a legkirályabb. És nekem már örökre ő is marad.

Speedo-őrület. Aki mély angolos, az biztos tudta, hogy a Speedo ugyanolyan, mint a Nescafé, Post-it vagy Rotring, azaz már mint termékkategória-megnevezés van benne a köznyelvben. Ami nálunk a fecske, az itt a speedo. Ausztrália az ország, ahol értelmet nyer a kifejezés, miszerint „Egy Arena speedo volt rajta.” Számomra ez vicces. Na de nem is ez a lényeg, sokkal inkább, hogy megtettem, amit eddig nem mertem, és bementem egy Speedo boltba. Egy Speedo boltba, ami messze áll attól, amit európaiként eddig Speedo boltnak gondoltam. Ez itt olyan, mint Svájcban bemenni egy óraboltba, vagy Franciaországban egy borkereskedésbe. Vagy , vagy, vagy… Úristen, micsoda választék. Mindenből. Körülbelül húsz különböző fajta tenyérellenállás, deszka, hogy a speedokról már ne is beszéljek. Vettem is egyet szép AUSTRALIA felirattal a seggén, meg egy szimpla fehér csontszemüveget is, tudjátok, olyan gumi nélkülit. Ezek nem fontos részletek, de mivel én úszás-addikt vagyok, igenis van olyan fontos, mint bármilyen turisztikai célpont bárki másnak. Biztos, hogy fogok még venni ezt-azt.

Azt elfelejtettem volna mondani, hogy a tanfolyamon a szemléltető ábrákat és videókat olyan úszók legnagyobb pillanatainak kikockázása szolgáltatta mint Ian Thorpe, Grant Hackett és Suzy O’neill? Kéztartás, lábtempó, ilyenek. Nagyon élveztem. És nagyon sokat tanultam.

További öröm számomra, hogy ugyan a múlt héten lettem 29, a héten mégis újra nagy kisfiúnak érezhettem magamat: az említett speedo-ban a méretem ugyanis nem felnőttméret, tehát nem MAN, hanem BOY. A legkisebb MAN is nagy volt, a legnagyobb BOY viszont tökeletes. Akárhonnan nézem, most lettem nagyfiú. Kicsit benjaminbuttonos, de remélem, ez a folyamat ennyiben és ezzel a jóérzéssel be is fejeződött.

A héten felszaporodott az olaszaim száma, de szerencsére mára már sikerült stabilizálni a lakás állapotát. Egyik nap 8+1 felállásban nyomtuk. Volt itt két fiú, akik nosztalgiából bebocsátást kértek a szobánkba is, három éve ugyanis laktak itt. Azt mondja az egyik srác, hogy a szoba, a bútorok, sőt szinte minden változatlan, az egyetlen innováció a görgős sötétítő, a roletta. Egymásra nézünk Sergioval – te, baszod, ez nekünk is újdonság! Itt nyavajgunk minden reggel, hogy szó szerint hasunkra süt a nap, de naptej nélkül, szóval hétig konkrétan melanómát kapunk, ha nem vagyunk betakarózva… Napon meg takarózzon az, aki a szaunában is simán elalszik, nem? Szóval eddig patt volt a helyzet, de ezek szerint a susztermanók tegnap éjjel nem cipőket szögeltek, hanem Karen néni megbízásából nekünk tettek fel sötétítőt. Megy is Karen néninek a short message system item, hogy micsoda figyelmesség, igazán köszönjük, szuperjó, a fiúk a Wellington sztrítről. Jön az sms, hogy örül, hogy örülünk, de örülhettünk volna hamarabb is, mert az bizony alsó hangon egy éve ott van… Hm. A három fasz. Mi mást mondhatnék?

Oké, megvan, mondom. Képzeld el, ahogy edzésről jövet, este 10 körül kikönyökölve ute-ja (az az az alacsony felépítésű, kurvafasza V8-as pickupszerűség) ablakán Ron/45/elvált meglát egy csapat kiöltözött, láthatóan buliba igyekvő, picikét nagyseggű fiatal lányt. Megvan?

"Look. The McDonald girls."

Happy meal, geez.

Ja, mondtam, hogy szarok az Indexre? Majd, ha a hegy megy.

És akkor egy Finkkel intenék búcsút.

Tapasztok!