Tudtam, ahhoz, hogy újra jól érezzem magamat a bőrömben, vissza kell emelni a sportot a hétköznapjaimba. És ha már visszaemelem, azt tegyem és vegyem komolyan. Aki ismer, tudja: valamit vagy rendesen csinálok, mindent beleadva, vagy sehogy. Kisgyerekkoromtól rendesen úsztam, tanultam. Aztán hosszú – talán túl hosszú – évekig rendesen tomboltam és romboltam. És lassan egy éve, hogy rendesen megváltoztam.
Nem tudnék csak heti kétszer futni, mert annak nem látom értelmét. Vagy teljesen egészségesen élek, vagy szarok az egész ’ségre. Végre újra jól érzem magamat, nem csak lógok a levegőben, vannak céljaim, és van, ami miatt mindennap megcsinálom a jobb esetben két, rosszabb esetben egy edzésemet.
Na de egészséges-e ez egyáltalán, szegezik nekem gyakran a kérdést - nem pusztulnak az agysejtjeid, nem károsodik az agyad az oxigénhiány következtében? De. Káros lehet, mint bármi, aminek nem tartják be az alapvető szabályait. Káros lehet, ha elájulsz, és 2-3 perccel később még mindig a vízben vannak a légzőnyílásaid; ha továbbra sem kapsz levegőt – de ilyen csak akkor fordulhat elő, ha magadban vagy, nincs senki, aki figyel rád és baj esetén segít. Önmagában az ájulás még egyáltalán nem para (hozzáteszem, csak igen ritka esetekben jut el az ember idáig). Pontosan azért zár (blokkol) le a szervezet minden tudatos tevékenységet, hogy az oxigén-vésztartalékot a létfontosságú szerveknek juttathassa, egyéb izmokat az ember ilyenkor ne mozgathasson (olyasmi ez, mint a merülőben lévő akkumulátor/telep: standby üzemmódba teszi a gépet, ha elér egy „kritikus” szintet). Az ájulásnak persze vannak megelőző jelei és fázisai is. Alapvető jel a zsibbadás, ahogyan alapvető jel a túlzott „de jól vagyok!” érzés is. Megelőző fázis a szamba, ami egyfajta fura, rángatózó mozgás. Az idegrendszer motorikus mozgásokat generál, ami ijesztőnek tűnő, kisebb-nagyobb mértékű, táncra – szambára – emlékeztető mozdulatokat eredményezhet. Na ilyenem már volt. Szerencsémre, mondhatom, hiszen az effajta tapasztalat óvatosabbá teszi az embert.
Az sem lényegtelen, hogy soha nem mutattak ki semmilyen negatív irányú összefüggést a freediving és az életkor között. Szerintem egyenesen hasznos, roppant meditatív tevékenység. A légzéstechnika eleve csökkenti a stresszt, mert egyfajta jógalégzés az, amit alkalmazni kell (hasi/hármas légzés). A vízben lebegni, figyelni a test reakcióit és válaszait mind-mind olyan dolog, ami segít ellazulni. Iszonyatosan jó érzés. Az edzések persze nem könnyűek, mert nyilván erőltetni kell, szenvedni, mint a magasabb teljesítmény elérése érdekében minden sportágban, de ezt a szenvedést a freediver alapvetően nagyon szívesen teszi. Érdekes megfigyelni, ahogyan ürül az oxigén; ahogyan idővel jönnek az első hasi kontrakciók és a rekeszizom elkezdi ösztönösen pumpálni a tüdőt; ahogyan ezek erősödnek és sűrűsödnek, míg a végén tényleg küzdesz, fuldokolsz, zsibbadsz, kezd csengeni a fül, és tudod, ideje feljönnöd…
És akkor még mindig nem tisztáztuk, mire fel az egész. Mire jó nekem, hogy tovább bírom levegővétel nélkül? Tudni akarom, mennyit bír a szervezetem. Mennyi az a maximális idő, amit két levegővétel között kibírok; mi az a távolság, amit egy levegővétellel meg tudok tenni a víz alatt; és mi az a mélység, amit egyetlen levegővétellel el tudok érni. Tetszik a freediving versenyek hangulata, érdekes az a külső szemlélő számára fura közösség, amit a freediverek alkotnak. Ez persze még mind csak alfőcél, de motivációnak kiváló.
Legyen Jacques Yves Cousteau, aki bemondja a főcélt:
„The best way to observe a fish is to become a fish.”
Na ezért utazom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése