2010. szeptember 21., kedd

Reklámakciót nem fogadunk el

Márkahűség mint olyan létezik. Van a vegytisztán sznobista márkahűség, és van a tapasztalat alapú, józan paraszti márkahűség. No meg természetesen az átjárás a kettő között. Valaki leszarja, milyen a minőség és mit tud a termék, csak kurvára trendi legyen - valaki meg leszarja, mennyire trendi, csak tudjon eleget és legyen a minősége is megfelelő.

Van persze, hogy valami attól módfelett menő, mert nagyon tud és kiválóan teljesít minden fronton - ne adj isten tartós! -, de ez egyre kevésbé jellemző. Na én ezeket a dolgokat keresem, és baromira meg tud fogni ez-az. Lehet mondani, hogy na ja, persze, de ezekről a termékekről is csak eljut valahogy az információ a fogyasztóhoz, az inger, amiért megveszi, a csatorna, aminek hisz - tehát megvan a megfelelő marketingháttér. Még jó, hogy megvan, különben a piacon se lenne. Az út, az a nem mindegy!

Ez az egész felvezető egy öncélú kirohanás elveim ingatag várából, előremenekülés a megkérdőjelezhető részletek elől. Bármennyire is szeretném tagadni, bizonyos sznob vonalak nyilvánvalóan felfedezhetők a gondolatmenetemben. Vállalom, ide lőjetek. Sőt, kisdobos becsület szavamra: leszarom.

Belebuzultam néhány termékbe, rajtuk keresztül pedig márkáikba is, még szép. Vagy fordítva? Könnyen lehet, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy még legszűkebb környezetem sem tud szinte semmit ezekről a márkákról, nem lehet hát azt mondani, hogy bármiféle sznob igényt elégítenék ki velük, vagy menőségi indexemet szándékozom feljebb tornázni.

Jaj, de kurvára underground, mennyire szembehelyezkedik a mainstreammel! Most ez megy, mi? Nem erről van szó. Ez a fajta szubkulturális vonal nem mozgat, mégis jó valamilyen formában különbözni a fősodortól. Innen már csak egy lépés, hogy ráhúzzuk ezt az egész ideológiát a sportágválasztásomra.

Szokták is. Néha úgy érzem, az emberek nem igazán akarják megérteni, miről is szól a freediving: néhány idióta, aki vízihullát játszik a medencében, meg tönkreteszi az agyát... Aki ezt látja, annak azt tudom mondani: pontosan. Ez is csak egy extrém sport, öcsém! Nem is kell merülnöd, ugorj egy bungee-t bepipázva a Szigeten, egyből ráérzel, miről beszélek. Aha. Ja.

Elnézést, de ma góg és magóg fia vagyok én, ráadásul jólesik. Ahogyan időnként a szóviccek is. Igen, és?

Egyébként nem akartam elkanyarodni, bizisten. És nincs szándékomban kitenni az "Ez itt a reklám helye" táblát sem. De fogyasztóként akkor is le fogok írni tényeket néhány termékről. Olyan termékekről, amelyeket a közelmúltban vásároltam, és amelyekkel közvetlenül az utazás előtt vagy az utazás során ismerkedem meg alaposabban.

Na de mire fel ez az egész? A válasz triviális. Egyelőre nem akarok teljesen kibújni a fogyasztói társadalom által rám aggatott jelmezből, és egy darabig tovább akarom játszani a reklámos pökhendi szerepét, aki megmondja, hogy az emberek mit gondoljanak. Azt hiszem, szép lassan vetkőzöm majd le. Az első lépés álljon meg annyiban, hogy immár őszintén, arról és azt mondok, amiről és amit én akarok. Nem jár érte pénz, cserébe szabad kezet kapok magamtól.

Remélem, mindenki jól benedvesedett, úgyhogy részemről abba is hagytam. Sajnálom, de egyelőre se fika, se piedesztál. Legyen elég a tudat, hogy lesz egy ilyen rovat is.

Maradok tisztelettel.

P.S. Ja, hogy se füle, se farka, én mégis leírtam, te meg elolvastad? Ez van. Szerintem egyébként még csak nem is logikus. De akkor is: anyád megfőzte, dolgozott vele, megeszed, fiam, addig fel nem állsz! Neked túl sok az időd, nekem meg olyan az írásom, amilyen az aznap. Elfogadjuk egymást, nincs basztatás. Így fog működni ez a dolog. Én akkor is írni fogok, ha senki nem olvassa, sőt, ha épp ahhoz van kedvem, még illusztráció sem lesz. Komolyan beszélek, láthatod.

2010. szeptember 19., vasárnap

Canossa - nekem

Szuperjó egy héten vagyok túl! Az ausztrál tanulói vízumkérelem beadásához szükséges dolgokat kellett összeszednem, ami azért jó, mert a hivatalos papírok beszerzése - egyáltalán bármiféle ügyintézés - számomra annyira testidegen, hogy az csak na. Valamit így is egészen biztosan kihagytam/elfelejtettem, pedig tényleg erőn felül teljesítettem, még LISTÁT is írtam.


A lista egyes elemeinek megszerzésekor fellépő problémák részletezésébe most nem mennék bele, álljon itt simán a szolid kis felsorolás: 
  • 4 db igazolványkép
  • útlevél
  • legmagasabb iskolai végzettség igazolása
  • nyelvvizsga-bizonyítványok
  • számla a repülőjegyről
  • munkáltatói igazolás (visszavárós)
  • az ausztrál iskolák (mindkettő) beiratkozást igazoló dokumentuma
  • a tandíjak befizetését igazoló számlák
  • a tandíjak befizetését igazoló banki átutalási megbízás másolata
  • számlavezető banktól hitelesített teljes utolsó havi bankszámlakivonat
  • hitelesített aktuális számlaegyenleg (igazolva a tartózkodás idejére számított „megélhetési költségek” meglétét, azaz 1500 AUD-t minden hónapra)
  • előző évi személyi jövedelemadó-bevallás
  • személygépjármű forgalmi engedélyének és törzskönyvének másolata
  • lakás földhivatali tulajdonlapja (a magyarországi tulajdonokat igazoló dokumentumok azért kellenek, hogy biztosítva lássák hazatérésemet)
  • támogató személy személyi igazolványának másolata + munkáltatói igazolása + jövedelemigazolása + előző havi bankszámlakivonata + támogatói nyilatkozata (így még nagyobb a pozitív elbírálás valószínűsége)
  • bemutatkozó levél
A hiánypótlás lehetőségében kicsit azért bízva, de úgy érzem, ez minden.

Ja és persze meg kell csináltatnom a jogsimat (amihez el kell mennem szemészetre, és kell vinnem EKG-t meg teljes labort az orvosi papírhoz, mert hogy nem simán hosszabbítani kell, hanem lejárt…), meg szállást kell foglalnom Hongkongba, meg kell keresni valakit, aki 1-2 hétre befogad Sydney-be való érkezésemkor (ez mondjuk szerencsére nem olyan bonyolult), meg el kell mennem fogorvoshoz, meg a franc se tudja, hogy mi minden kell még…

De mindez túró, ha eszembe jut, hogy cserébe már csak egy hónap!



2010. szeptember 6., hétfő

Tervez, céloz

Nem is tudom, hol kezdjem. Nagyjából négy évvel ezelőtt fordult meg először a fejünkben, hogy milyen jópofa dolog lenne néhány évre kiszállni a világ körforgásából, és a létező legnomádabb körülmények közepette kipróbálni, a modern kor gyermekeiként képesek vagyunk-e még egyáltalán önfenntartó módon létezni és életben maradni. Beleéltük magunkat, elkezdtünk tervezgetni, és kinéztük magunknak a Csendes-óceán közepén található Tuamotu-szigetcsoportból Rangiroa szigetét. Hogy miért éppen Rangiroa? Olvasmányélmények miatt. Thor Heyerdahl járt arra a Kon Tikivel, és írt egy könyvet a térség gyöngyhalászainak életéről. Imádtam.



Aztán teltek-múltak a hónapok, és a tervezés helyét újra átvette a napi rutin. Vázolt elképzeléseinkre két reakció volt jellemző: hihetetlen - rajta; faszság - úgyse. Nem kellett megerősítés és nem érdekelt az eltántorítás sem. Aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy inkább lakásprojektbe fogtunk. Hiba volt.

Újabb két év telt el. Közben nem lettem fiatalabb, az utazás gondolata viszont folyamatosan motoszkált bennem. Kicsit átalakult persze: ekkor már inkább Új-Zéland csábított. Akkoriban nem volt munkám, és jobb híján a neten lógtam Új-Zélandra "szakadt" magyarok blogjait bújva.

Aztán jött a változás. Megváltozott az életvitelem, és nem volt többé kérdés, hogy tart-e itthon valami vagy valaki (a családom persze ide köt, ugyanakkor meg is értik, hogy mehetnékem van). Ekkor már csak a konkrét elhatározás hiányzott, és kicsit elbizonytalanodtam a célt illetően is.


Mégis elkezdtek összeállni a dolgok: minden abba az irányba mutatott, hogy valami készül. A freediving - a sport, az új ismerősök és impulzusok mind-mind Ausztrália felől küldték a jeleket. Fura volt a felismerés, hogy nekem egészen addig eszembe sem jutott. Pedig annyira kézenfekvő kiindulási alap: angol, tenger, napsütés, munkalehetőségek, civilizáció. A civilizáció is csak addig kell, amíg nem érzem biztonságban az angolomat, utána már nem lesz jelentősége, mehet a hovatovább.

Egyelőre tehát Ausztrália. Ausztráliai tartózkodásomat igyekeztem úgy megtervezni, hogy a tanulás-freediving-megélhetés háromszög optimális legyen. Amennyire sikerült kiderítenem, az úszásoktatás egy olyan lehetőség a magamfajta tanuló számára, ami viszonylag jól fizet és sokfelé adott rá a lehetőség. Alapjában véve abszolút nem derogálna felszolgálói/konyhai munka sem, de ha már egyszer lehúztam 12 évet az uszodában, hülye lennék első körben nem ezzel próbálkozni. Kell hozzá egy papír, ami a megfelelő úszás- és angoltudás birtokában egy hétvége és kb. 300 ausztrál dollárért (most kb. 60 000 HUF) hozzáférhető. Ha valakit ez bővebben érdekel, akkor http://www.austswim.com.au/.

Uszodába amúgy is fogok járni, hiszen a sydney-i freedivereknek vannak ún. night session-jeik - ami az esti uszodai edzés, csak nagyképűen. Mindenképpen akartam, hogy legyen freediver kontaktom már azelőtt, hogy megérkezem. Megnetturkászkodtam a témát, és sikerült kapcsolatba lépnem a http://www.sydneyfreedivers.com/-on keresztül Wayne Judge-dzsal, aki konkrétan a vezetőjük. Egy szerintem kb. 60 éves, eredetileg új-zélandi arc, aki már elég régóta Ausztráliában él, és a mindene a freediving meg a szigonyozás. Először csak e-maileket váltottunk, de már akkor is feltűnt, hogy kb. kétszer hosszabban válaszol az én amúgy sem rövid, kérdésekkel túlzsúfolt leveleimre. Mindenben segít, és azt hiszem, ennél csak az lesz nagyobb segítség, amivel majd kint vár. Kicsit más a mentalitása, mint amit megszokott az ember. No de róluk egyelőre ennyit. Ja, még annyi, hogy a fia (Ant) tartja az ausztrál statikus rekordot valami 7:20 körüli idővel, szóval nem szarral gurigáznak ők sem.

Rajta kívül van még két másik freediver a talonban: Tanguy Crusson (a Facebookról), aki freediving isntructor, és "Diving Dane" a fent említett honlap fórumáról. Illetve fent Cairnsben is lesznek majd, de nekik majd személyesen bemutat Wayne, ahogy ígérte.

Na és akkor térjünk rá a háromszög harmadik csúcsára: tanulás. Nehéz ügy, mert olcsó húsnak híg a leve, és sok az olcsó hús. Ennek a kiagyalásában azért már többen segítettek. Így jutottam el a http://www.studytime.hu/ oldalra, amin keresztül kértem egy időpontot személyes egyeztetésre. Csak ajánlani tudták őket, és joggal. Felkészültek és profik, de rugalmasak és lazák. Én is csak ajánlani tudom őket. Keressétek Kötél Edinát!

Elmondott mindent, amit tudni érdemes, de nem a vakítós hülyeségeket, amire számítottam. Ő is tudta, mit akarok, én is tudtam, mire vagyok kíváncsi, nem volt köntörfalazás egy percig sem. Nincs időrablás. Lényegre térés van, álláspontok közelítése és konkretizálás. Gyorsaság úgy, hogy ráadásul költözött az irodájuk, amikor én beléptem a képbe, ennek ellenére semmit nem vettem észre az egészből.

Szóval kitaláltam, hogy nekem Sydney és Cairns kell, lehetőleg egy iskolahálózaton belül. Így esett a választásunk a Navitasra (http://www.ace.edu.au/), azon belül is Sydney Bondi Junctionre és Cairnsre.

Folyt. köv.

2010. szeptember 1., szerda

Coming soon

A szervezésről, kapcsolatokról, munkalehetőségekről, elintéznivalókról meg ilyenekről is fogok írni. Majd. Egyelőre viszont azt sem tudom, mi az, hogy blog. Ahhoz képest szerintem tök jól alakul. De ki kell még találnom, mi hogyan legyen. Például azt, hogy a hozzászólásaitok ne a Facebook-postaládámba érkezzenek, ha van rá egyáltalán mód.

Kösszép'

Legutóbb kicsit racionálisabb irányból közelítettem a szabadtüdős merülés felé, most sokkal inkább hangulatot, érzést akarok átadni. Mi az, ami megragad benne, ki az, akinek a teljesítménye, hozzáállása lenyűgöz, erőt ad, és kik azok, akiknek a segítsége nélkül nem úgy látnám ma ezt az egészet, ahogy? Először is a videó, ami a legelső szöget ütötte a fejembe (egy köszönet Daan Verhoevennek):



Aztán itt van ez a két faszi, akik annyira durván nyomják, hogy jelenleg valamennyi mélységi számot ők uralják: az osztrák Herbert Nitsch és az új-zélandi William Trubridge, mondhatni példaképeim. Szinte hihetetlen, amire ez a két ember képes. Will 95 méterre merül uszony nélkül, állandó súllyal (CNF - constant no fin), Herbert pedig 214 méterre a No limits (NLT - súllyal le, ballaszttal fel) kategóriában. Ő ebben 2011-re tervezi az 1000 lábas, azaz 305 méteres álomhatár áttörését. Herberté továbbá a változó súlyos világcsúcs (VWT - variable weight) 142 méterrel és a konstans súly uszonnyal (CWT - constant weight) kategória 124 méterrel, valamint a free immersion kategória (FIM - amikor kötélen húzza magát az ember) 120 méterrel. Emellett Herbert 9 perc feletti statikusra képes (STA - mozgás nélküli levegővisszatartás), míg Will 7 és fél perc körülire. Will medencében 210 méter felett úszik uszonnyal, és 170 felett uszony nélkül. Nem rossz, mi?

No de a sok szám után jöjjön a videó, amiből mindig sikerül erőt merítenem, ha gyenge szarnak érzem magamat az edzéshez (egy köszönet Willnek, aki azóta -95 méterre javította a CNF világcsúcsát):



Végül a videó, ami miatt Palaura igyekszem. Rendesen bele tudok feledkezni mind a hat részbe (egy köszönet Herbertnek):



És nem lenne teljes a sor, ha nem állna itt egy köszönetnyilvánítás Járay Szabolcsnak az alapokért, Horváth Balázsnak a levelezős instrukciókért és első versenyemen való safety-ségéért, Horváth Robinak az összes önzetlen jótanácsért, Gyurinak, Évinek, Tamásnak és Róbertnek pedig a felügyeletért és társaságért!

Freediving, azaz a H2O meg az O2

2009. november 26-án szívtam el életem utolsó cigarettáját, és egyúttal befejeztem azt az életmódot is, amit addig folytattam. Úgy éreztem, last minute. Ma már tudom, hogy kissé túlreagáltam az akkori helyzetet, de visszatekintve egyáltalán nem bánom. A pánikbetegség csodákra képes.

Tudtam, ahhoz, hogy újra jól érezzem magamat a bőrömben, vissza kell emelni a sportot a hétköznapjaimba. És ha már visszaemelem, azt tegyem és vegyem komolyan. Aki ismer, tudja: valamit vagy rendesen csinálok, mindent beleadva, vagy sehogy. Kisgyerekkoromtól rendesen úsztam, tanultam. Aztán hosszú – talán túl hosszú – évekig rendesen tomboltam és romboltam. És lassan egy éve, hogy rendesen megváltoztam.

Számomra már a lélegzet visszatartása a rock’n’roll. Az egész egy önismereti játék, jobban, mint bármelyik sportág, amelyhez eddig szerencsém volt. Önuralom és akarat. A pulzuslassulást okozó búvárreflex – a kezdeti tachycardiát váltó bradycardia – olyan jelenség, amit magadban megfigyelni már önmagában véve is hihetetlenül érdekes. Az egész témának utánaolvasni újabbnál újabb területeket ölel fel, és valami miatt nem tudom megunni. A régi tapasztalatok alapján edzéstervet építeni, figyelni és feljegyezni a fejlődést örömmel tölt el.

Nem tudnék csak heti kétszer futni, mert annak nem látom értelmét. Vagy teljesen egészségesen élek, vagy szarok az egész ’ségre. Végre újra jól érzem magamat, nem csak lógok a levegőben, vannak céljaim, és van, ami miatt mindennap megcsinálom a jobb esetben két, rosszabb esetben egy edzésemet.

Na de egészséges-e ez egyáltalán, szegezik nekem gyakran a kérdést - nem pusztulnak az agysejtjeid, nem károsodik az agyad az oxigénhiány következtében? De. Káros lehet, mint bármi, aminek nem tartják be az alapvető szabályait. Káros lehet, ha elájulsz, és 2-3 perccel később még mindig a vízben vannak a légzőnyílásaid; ha továbbra sem kapsz levegőt – de ilyen csak akkor fordulhat elő, ha magadban vagy, nincs senki, aki figyel rád és baj esetén segít. Önmagában az ájulás még egyáltalán nem para (hozzáteszem, csak igen ritka esetekben jut el az ember idáig). Pontosan azért zár (blokkol) le a szervezet minden tudatos tevékenységet, hogy az oxigén-vésztartalékot a létfontosságú szerveknek juttathassa, egyéb izmokat az ember ilyenkor ne mozgathasson (olyasmi ez, mint a merülőben lévő akkumulátor/telep: standby üzemmódba teszi a gépet, ha elér egy „kritikus” szintet). Az ájulásnak persze vannak megelőző jelei és fázisai is. Alapvető jel a zsibbadás, ahogyan alapvető jel a túlzott „de jól vagyok!” érzés is. Megelőző fázis a szamba, ami egyfajta fura, rángatózó mozgás. Az idegrendszer motorikus mozgásokat generál, ami ijesztőnek tűnő, kisebb-nagyobb mértékű, táncra – szambára – emlékeztető mozdulatokat eredményezhet. Na ilyenem már volt. Szerencsémre, mondhatom, hiszen az effajta tapasztalat óvatosabbá teszi az embert.



Az sem lényegtelen, hogy soha nem mutattak ki semmilyen negatív irányú összefüggést a freediving és az életkor között. Szerintem egyenesen hasznos, roppant meditatív tevékenység. A légzéstechnika eleve csökkenti a stresszt, mert egyfajta jógalégzés az, amit alkalmazni kell (hasi/hármas légzés). A vízben lebegni, figyelni a test reakcióit és válaszait mind-mind olyan dolog, ami segít ellazulni. Iszonyatosan jó érzés. Az edzések persze nem könnyűek, mert nyilván erőltetni kell, szenvedni, mint a magasabb teljesítmény elérése érdekében minden sportágban, de ezt a szenvedést a freediver alapvetően nagyon szívesen teszi. Érdekes megfigyelni, ahogyan ürül az oxigén; ahogyan idővel jönnek az első hasi kontrakciók és a rekeszizom elkezdi ösztönösen pumpálni a tüdőt; ahogyan ezek erősödnek és sűrűsödnek, míg a végén tényleg küzdesz, fuldokolsz, zsibbadsz, kezd csengeni a fül, és tudod, ideje feljönnöd…

És akkor még mindig nem tisztáztuk, mire fel az egész. Mire jó nekem, hogy tovább bírom levegővétel nélkül? Tudni akarom, mennyit bír a szervezetem. Mennyi az a maximális idő, amit két levegővétel között kibírok; mi az a távolság, amit egy levegővétellel meg tudok tenni a víz alatt; és mi az a mélység, amit egyetlen levegővétellel el tudok érni. Tetszik a freediving versenyek hangulata, érdekes az a külső szemlélő számára fura közösség, amit a freediverek alkotnak. Ez persze még mind csak alfőcél, de motivációnak kiváló.

Legyen Jacques Yves Cousteau, aki bemondja a főcélt:
„The best way to observe a fish is to become a fish.”

Na ezért utazom.