Napirend utáni felszólalás: Elmélkedés a magyar nyelvről

Jajong, gyerekek... Busong! S persze ont monoton bút konokon s fájón!

Megkért, hogy miután átadtam szíves üdvözletét, tolmácsoljam gondolatait. Szerintem viszont egyszerű pszichológiai magyarázattal élve csupán E/3. fala mögé bújva szeretne a felé záporozó golyók elől menedéket találni. Szóval nem gondolta, hogy újfent közfelháborodás tárgyát képezi majd. Egyrészt örülne, ha a vélemények ide ömlelnének, nem pedig FB-kommentekbe és privát levelekbe, másrészt meg nehogy már!

Próbálom érthetően, remélem mindent megjegyeztem. Tehát.

Ahogyan azt korábban fejtegette, vannak magasabb és alacsonyabb rendű céljai.

A magasabb rendű célok az utazás ötletének megszületésétől kezdve változatlanok: a lehető legnagyobb fejlődés elérése mind az angol nyelv, mind a freediving területén.

Alacsonyabb rendű célok jönnek-mennek, feltűnnek s eltűnnek. Alacsonyabb rendű cél például, hogy mivel keres kint pénzt, ahogyan az is, hová szeretne ellátogatni innen, mit szeretne csinálni időközben. Volt már Pápua és Palau, Sea Shepherd és Borneó, most épp Vanuatu és Japán. Ahogy esik, úgy puffan.

A cél (és ezalatt a magasabb rendűeket érti) azonban szentesíti az eszközt. És ez csak egy blog. Egy eszköz. Se több, se kevesebb. Azért született, hogy ne felejtse el a részleteket. Az pedig, hogy angolra vált, miért vált angolra, és miért pont most vált angolra, számára igen fontos részletek.

Nincs szándékában senki szórakozását elrontani, ahogy kedvezni is kizárólag csak magának szeretne, nem másnak. Sajnálja, hogy ezt kell mondania, de a blog minőségének és megítélésének szem előtt tartása számára jelen pillanatban nem prioritás. Nem igazán érdekli, hogy mennyire tudja majd jól leírni, amit akar. Úgy nyilván soha nem fogja tudni, mint magyarul.

Bízik benne, hogy ez érthető. Nincs mit "elbaszni". Ez nem egy üzleti vállalkozás, és nem függ tőle az ég egy adta világon semmi. Illetve de. Hogy mennyi értelme lesz ennek az egésznek, azaz milyen szinten sajátítja el az angolt. Minden más másodlagos.

Ő nem él Londonban, a mindennapjainak nem része az angol. Sőt, azt kell mondja, a mindennapjainak sajnos semmilyen szinten sem része (most persze az, nem kötekedni). Amit az előtte álló időszakban elér vele, nagy valószínűséggel abból fog gazdálkodni élete hátralévő részében. Ez sem biztos persze, de nem is kizárt. Azt hiszi, anyanyelvét pedig ápolgatta már annyit, hogy egy kicsit levehesse róla a kezét...

Még egyszer: manapság nem olyan egyszerű külföldön tartózkodva szeparálni magadat az anyanyelvedtől. Skype, telefon, chat, Facebook mind olcsó mulatság. Mindig is az volt a kérdés, hogy át tudod-e állítani az agyadat. Ki tudod-e zárni az otthoni hatásokat. Az internet korában ez nem könnyű. Minél többet magyarázom egyébként, annál idegesítőbb. Akkor meg mi a fasznak magyarázkodom? Talán csak azért, mert úgy érzem, tartozom ennyivel. De ennyivel, és nem többel. És talán azért is, mert ha a blogot valamiféle iránymutatásnak szántam azoknak, akik rátalálnak, és pont Ausztráliába készülnek, akkor legalább fel tudjam hívni a szíves figyelmet erre az egyáltalán nem elhanyagolható szempontra. És igen, jól látod, ez rég nem csak és kizárólag a blogról szól.

Ez arról szól, mint minden az életben. Egy újabb kis adalék a felfogáshoz, hogy amit tudatosan teszel magadért, az szerves részeddé is válik. A környezethez való alkalmazkodás alatt nem azt kell érteni, hogy sodródj az árral, mert úgysem tehetsz ellene semmit. Ahogy azt sem, hogy feltétlenül ússz ellene. Magad választod meg az eszközeidet és eszméidet, és a nap végén te fogod nyugtázni magadban, hogy amit tettél vagy teszel, az a magasabb rendű céljaidat szolgálja-e. A munka, amit végzel, rajta van-e az úton, ami egy boldogabb, önmagával elégedettebb emberhez vezet vagy sem.

Miről beszélek már megint? Hogyan jutottunk el ide? És egyáltalán, miért ültettem le a szóvívőmet és ragadtam magamhoz a szót?

Csak.

Internet. Hogyan várjam el magamtól a jobb eredményeket egy olyan környezetben, ami nem éppen elősegíti őket? Egyszerűen. Nem sodródom az árral. Kiúszom a szélére, ha látom, nem arra visz, amerre szeretném. Most tudatosul bennem, hogy napi két órát chatelek vagy telefonálok. Magyarul. Tessék? Akkor minek vagyok itt? A lehetőség kényelmessé tesz, és közben észrevétlenül elveszted azokat az igazodási pontokat, amik mindennek az alapját jelentik.

Sajnos vagy sem, amikor elvesztem a fókuszt, hajlamos vagyok hagyni magamat befolyásolni a környezetem által. Ennek alátámasztására sok példát tudnék felhozni az életemből. Olyan példákat, amikről utólag mindig tudom: na ezt nem kellett volna, de tanultam belőle, és örülök, hogy túl vagyok rajta.

Ezt tette az internet is. Olyan lehetőségeket teremtett, amik idővel hasznosból kontraproduktívra fordultak egyszerűen azért, mert elvitték a fókuszt.

Jól látod, ha úgy látod, hogy megint csak ki akartam írni magamból valamit, ami nem feltétlenül neked szól. És itt kanyarodnék vissza a kiindulási ponthoz: a blog nekem szól. Te csak beleolvasol a naplómba, amíg nem vagyok otthon. Ilyen formán, kérlek szépen, ne legyenek elvárásaid az olvasottakkal kapcsolatban.

Köszönöm szépen.

Fáradtnak tűnök, mintha nem a régi volnék? Sebaj. Lesz ez még így se.



Igazad van, ha azt mondod, én kértem az encourage-ot/discourage-ot. Rosszul tettem. Ahogy azt is rosszul teszem, ha kommenteket várok egy blogba, amit magamnak írok.

Hát nem várok. Rád bízom.

Aki igazán jól ismer, az tudja, hogy amit már egy hónapja konzekvensen mondok vagy teszek, azt kell igazán komolyan venni. És nem mondtam, hogy nem lesz több magyar bejegyzés. Csak azt, hogy most angolra váltok. Ha hiányozni fog, majd írok. Ha nem, nem.

Túlbeszéltük volna?

Minden bizonnyal.

Áldásom rátok.