Természetesen továbbra is van képem hozzá (vegyük át még egyszer: Newer > Sydney; Older > Hongkong):
http://www.flickr.com/photos/ben-the-goose/5130810490/#/photos/ben-the-goose/5130810490/lightbox/
Egyébként a Flickr teljesen hektikusan pakolta fel a képeket, magam sem tudom, miért.
Különben is képek? Ugyanmár.
A gép leszáll, az írás megmarad. Ma vasárnap van, zárom a hetet és az októbert.
Megérkeztem. Végigsétáltam a világ leghosszabb törzsű utasszállítójának 70 széksora között, és már haladtam is a hivatalos teendők irányába. Eminensként pipáltam be a gyógyszert és fát a bejelenteni kötelező tételek között. Fát?! Tudom, hülyén hangzik, nem kellett volna. Egy santál karkötő, még a Big Buddhánál vettem. A kutya se vette volna észre. Max Rex kiszagolja. Ezért láttam végülis jobbnak.
 |
| Airbus A340 |
Nem kívántam volna, hidd el. Már nyílt is az új munkaállomás – dedikálva nekem, külön személyzettel, miközben irigykedve néztem, ahogyan a nem pipálók sora halad. VIP, kis barátom, különleges bánásmód… Vegyük sorra a gyógyszereket: melyik mire való. Hát ez, mondom, ez láz- és fájdalomcsillapító. Ez torokfájásra és megfázásra való. Ez csípésre való. Ez egy lázmérő, mindjárt feldugom a seggedbe, és meglátod, mire való. Na ez, ez gyomorra való. Mutatom, mint a jó Activia reklámban, hogy fosás, you see, sir. Épp csak a lefelé mutató 3d-s nyilat nem látod, barátom. Ja, ez is gyomor. Szén, tudod. Kohl, nem a Helmut. Kezemmel imitálom, hogy görcs. Nem kell ökölbe szorítanom, rég úgy van.
Na látod, mondom: azért jöttem ide hozzátok, hogy legfeljebb azokkal kelljen activity-znem, akik rosszabbul tudnak nálam angolul, soha többé azokkal, akik jobban. Nevet, nézd már... Pakoljak, mehetek. Hűtőnyi táska kihúz, ököl kienged, gyanús magyar távozik.
Immigration: pipa. Picikét magam is. Közben Rózsi hangja a fülembe súg: a vonat nem vár... Negyed 11... PM.
Tömegközlekedést tanulni ilyenkor a legjobb. A járatok sűrűsége alig üti Achim haját, cserébe átszállás Deák a köbön, és az egész a négyzeten, North Sydney a pálya vége, már csak a főellenség taxis van hátra. Tapasztalataimra fektetett prekoncepcióm, miszerint ázsiai sofőr egyenlő olcsóság, stégre épített kártyavár a hármas jelzésnél. 2 perc, 15 dollár. Háromezer. Tanulságot levon, megérkezik Kareszhoz és Klárihoz este 11-kor. Karesz 4, Klári 2 éve él itt. Jó náluk, aranyosak, jófejek, sok mindenben segítenek.
Másnap - na nem az a nehéz fajta. Gyalog galopp. Olyan, mintha a XII. kerületből akarnék bejutni a Belvárosba. Mondjuk ötször. Sydney nagy. Hétszer akkora, mint Párizs. 150 külvárosi kerülete van. Némelyik 100 km-re a centrumtól. Fél óra elteltével meglátom a hidat. Félsiker! Egyébként minden rendezett. Eggyel kevésbé hype-olnám, mint Hongkongot, de 10-ből 8 megvan. Nem is a WiFi-ért szeretjük. Itt óceán van a levegőben is, és én ezt értékelem igazán. Meg, hogy mindenki sportol. Illetve többségében férfiak. Futnak a munkába, viselet a hátizsákban. Futnak haza, és sosem fáznak. Na nem azért, mert futnak. Egyébként sem. Rólam még nem rohad le a hosszú, de ezek már ujjatlanban (szerintem arra a rövidke időre nem ruháznak be melegbe). A boltból hazafelé súlyzóznak a karton vízzel. Kihasználnak minden pillanatot a mozgásra. Jól teszik. Azóta én is. Jólesik, hogy ezért senki nem néz hülyének.
Első nap, úgyhogy szépen mindenki bocsássa meg, amiért a Harbour Bridge és a Sydney Opera House a témám minden fotón. Az ember fényképez, nehogy másnapra a Copperfield eltüntesse. Ameddig újdonság, addig érdekes, és ameddig érdekes, addig fotózom.
És milyen igazam van! Az elmúlt öt napban mindennap átmentem a hídon, mindennap láttam az Operaházat, és megszoktam. Szép persze, nem taszítja a tekintetet sokadszorra sem, de már eszembe nem jutna megörökíteni. A híd használati tárgy lett, az Operaház meg egy épület a sok közül. Budapest is szép, naná! De csak viszonylag ritkán csodálkozom rá a Parlamentre, még ritkábban húzódom félre a rakparton elakadásjelzővel, hogy lekapjam. Na ez is ilyen.
De térjünk vissza az első naphoz. Beérek Wynyardra. Ez a centrum, legalábbis nekem, legalábbis egyelőre. A biztos pont. Veszek bérletet. MyMultiOne. Egyes körzet. Mindenre jó. Busz, hajó, városi vasút (egyenlő metró). Szerzek térképet. Szerzek tapasztalatot. Kinézek egy szimpatikusat, Bondira igyekszem. Ott a suli, ott kell majd lakást néznem. Sétálok újabb félórát. Óceánpart. A történetet ismeritek. New day.
Második-harmadik nap. Kirándulgatok, nézelődöm, szokom. 4-kor fekszem, délben kelek. Új barátom, hadd mutassam be: ő jetleg. Még Hongkongban ismertem meg, de elkísért. Lekoptatnám, de nadály. Mindegy, csak észreveszi magát.
Manly Ferry, komp csodaországba. BKV az óceánon. Fél óra napsütés, napozás, ringatózás. Újabb szörfös hely, újabb elragadó sétány. Újabb Rip Curl, Billabong, O’Neill és Quiksilver kavalkád. Szigorú szörfoktatók, vidám gyerekek, szemtelen sirályok. Jó illatok, fenséges kaják. Borzalmas árak. Sokszor annyit keresnek - sokszor annyit költenek.
A tanulók órabére 20 dollár körül mozog, ami 4000 forint, azaz egy nap megkereshető 16 000. Így más. De ugye, még nincs munkám. Az úszásoktatás még várat magára, a tanfolyam árnyalatnyival bonyolultabb, mint amire számítottam. Ott indul a buli, hogy még egy hétig nincs diákigazolványom, ezáltal adószámom se. A bankszámlát holnap megnyitom ugyan, de munkát vállalni még így sem biztos, hogy egyből tudok. Az önéletrajzaim mindenesetre készen állnak, igyekszem A) az akváriumban vagy B) az állatkertben elhelyezkedni. Egyelőre tehát a tartalékokból leledzem. De nem sokáig… Horror. Voltam venni semmit Woolworth-ben (helyi CBA) 7500-ért. Ettem picike pizzát 2000-ért, mert annál olcsóbb nincs. (A Burger King itt Hungry Jack. Valaki levédette a nevet, és nem szándékoztak annyit fizetni neki, amennyit kért.) De nem ez a sok. Az ingatlannal kapcsolatos minden, az a sok. Kareszék alatt az ugyanolyan lakást (kb. 100 nm) 500 000 dollárért (100 m forint) adták el. Ott van a kép a házról, meg lehet nézni.
A heti legpadkább lakbér 40 000. Lakbér? Ágy egy sokszemélyes szobában. Heti 170 dollárért drog- és patkánytanyák. Ótvaros csótányfészkek. Az igénytelenség netovábbja. Jóhiszeműen alul kezdtem a keresgélést, diákszállásokon, backpackers’ helyeken. Két nap után elmozdultam felfelé az árral… Ötöt néztem meg eddig, abból egyben úgy, ahogy ellennék. Két brazil szörfös srác, közel a parthoz. Legalább oktatóra nem kellene költenem. A többi hely szóra sem érdemes. Ha szemmel látható lesz a különbség, mondjuk heti plusz 30-40 dollárért, akkor feljebb lépek. Ha nem, maradnak a brazilok, aztán meglátjuk. Nem vagyok ám kényes kis pöcs! Csak nem értem, miért van 15 üres flakon a zuhanytálca aljában, és miért olyan a padló, amin a táskám kerekeit sem szívesen húzom végig.
Na de nem ez Sydney. Ezek az olcsó lakások., valószínűleg a világon mindenhol. Nem is értem, miért csodálkozom, ha híg a levük. Ezzel együtt érdekes emberek laknak ezeken a helyeken. Félretéve azt a tulajdonságukat, hogy nem vigyáznak arra, ami nem az övék, egész jópofák. Vegyesen élnek, sok náció találkozik. Én is olyan helyet szeretnék, ahol sokfélék, és ahol nincsen magyar. A nyelvtanulásnak jót tesz, ha meg sem szólalok magyarul. A honi lakótárs mindenképp kísértés, igyekszem hát elkerülni. Ezzel együtt túl kicsi a világ ahhoz, hogy ne találkozzunk magyarokkal. A Bondi Roadon már első nap kiszúrtam egy üzletet: Kemeny’s. Kemenisz, you know. A beszédes név az Erős Pista, Varga Pincészet, Unicum és még ki tudja mi mindennek a lelőhelyét takarja. Kemény. Aztán ott van Michael, a haspók. Írtam a számára szállásügyben, a válaszában megemlítette, hogy az apja magyar. Jól van, mondom, mindenkinek ezt írod a saját nemzetiségéről, gondolom, ez az üzletpolitikád, nagyon közvetlen így már a kapcsolat, mélyen meghajolva gratulálok. És nem! Találkoztunk, és tényleg mondott olyan dolgokat, amit nem egy perc alatt túrt a neten. A nagymamája mosonmagyaróvári, az apja meg szokott csinálni körözöttet. És rendes, mert felhívta a figyelmemet rá, hogy az egyik házban a hangadó német csávó nem szereti a magyarokat. Na oda akkor nem megyek, pedig az a házad tetszett egyedül, Michael.
Balmoral Beach. Elég gazdag környék, Karesszal lementünk úszni tegnap. Először ültem jobbkormányos autóban, nagyon fura, elég nagy kihívás lenne már most vezetni. Amíg tanulok, vezethetek itt, mindenképpen ki fogom próbálni. Van egy car relocation nevű lehetőség, ami azt jelenti, hogy jelentkezhetem, hogy elviszek egy autót egy bizonyos helyre egy bizonyos idő alatt. Cairns-t majd jó lenne így megoldani. Karesz azt mondja, gyalogosan meg buszon közlekedve hamar rá fogok érezni. Egyelőre a buszt is a rossz oldalon várom… Szóval Balmoral Beach. Homok, napsütés, óceán. Sokkal több nem kell az embernek, hogy jól érezze magát. A víz még hideg, de azért úsztam kettőt. Ismerkedünk, ismerkedünk. Van kínos hallgatás meg hosszú szemezések, minden, ami kell. Szerelem volt első látásra, nincs ezen mit szépíteni. Óvatosban a napozás is megvolt. Védekeztünk. Skin Cancer Clinic mint cégér megvan? Van rá kereslet, minden harmadik ember, jobb lesz vigyázni. 30 faktor alá nem megyek.
Két szó mint száz, öröm van!
Amint befejeztem ezt a postot, hívom Wayne-t, a freedivert. Coogee-n edzenek, az egy kerület Bondi alatt. Elkezdem itteni szabadtüdős tevékenységemet. Mint kisgyerek a karácsonyi csengő hallatán: még nem tudom, mi, de hogy jó lesz, az biztos!
Eddig még nem esett. Most – az átolvasást és a post aktiválást megelőzően – gyorsan elszaladtam boltba. Mellesleg ez az első tétlen napom – vasárnap ugye megpihenni szokás. Szóval isteni időben, verőfényes napsütésben indultam el elkölteni egy halom pénzt a semmire. Most is tízezer lett, de ezt az utolsó bejegyzést nem erre akarom kihegyezni, hanem az esőre. Úgy tűnik, az óceáni csapadék kicsit más: hirtelen, heves, és mintha dézsából öntenék. Írom ezt azután, hogy átöltöztem… Bőrig, gyerekek, bőrig egy perc alatt. De semmi gond, tetszett. Meleg eső volt, és most áztam szét először itt délen. Csak abban az esetben élveztem volna még jobban, ha mindez nem 20 kilónyi cuccal, dombon felfelé és csúszós papucsban történik.
Dehát senki sem tökéletes.
Tegnap bálnákkal álmodtam. Életemben először. Na az tökéletes volt. Ez jel, ugye?
