Befejeztem a Facebookról linkelgetést, ez volt az utolsó. Aki akar, az olvas vagy feliratkozik RSS-en, aki nem, az nem és nem. Cserébe minőség érkezik mennyiség helyett, nem úgy, mint legutóbb. Többször eszünk kevesebbet. Nem az lesz, hogy három hetekre szünet. Meglátjuk, mi történik. Úgyse fogom tudni, ha valaki elfelejt. Nem lesz kár értem. Értem?
Cairns
Nehezen indult kettőnk kapcsolata. Nem olyan szempontból, hogy nem akart az első pillanatban teknőssel, denevérrel és anyám tyúkjával elbűvölni. Szép volt az idő is, az olyan kötelező körök pedig, mint pl. lakás, szinte magukat intézték – szóval tényleg kitett magáért. A probléma ott keresendő, hogy a megelőző három hét intenzitásához hozzászokott és időközben társas lénnyé lett személyem hirtelen ismeretlen helyen, röghöz kötötté és végtelenül magányossá vált.
 |
| Sétány apálykor |
 |
| Első utam a kikötőbe vezetett |
 |
| Cairns |
Cairns-nek sem kellett több, az ide látogatókat teljes mértékig elbűvölő és lenyűgöző helyként hiúságában sértve érezve magát begorombult, és hülye picsaként esőfelhőket húzott magára – amivel nem épp a helyzet megoldását segítette elő.
Hatodik napja ömlik. Ömlik alatt azt értsd, hogy ömlik. Amikor alábbhagy, olyankor szakad. Egyik nap simán csak esett, mondjuk fél óránál nem tovább.
Aki nem találta el a megfelelő pillanatot, annak a ruhái lassan egy hete áznak a szárítón. (Hiába hoznák be, hiába van 28-30 °C, minden csak a napon szárad meg – a relatív páratartalom 100%-os). Így jutottunk el odáig, hogy a város szobafogságra és kezdődő depresszióra ítélt, amikor nem hirtelen ugyan, de…
… de kihasználva ezt az időt elkezdtem szépen felvenni a kapcsolatot az itteni freediverekkel. Wayne újból segítségemre sietett. Adott három kontaktot, akik közül eggyel – Nathannel – még Sydney-ből, pontosabban Narrabeenből ismertük egymást. A másik két srác Quinn és Bjorn kezdő instruktorsuhancok. Megkeresésemre természetesen mindenki rögtön visszajelzett, Nathan ráadásul hezitálás nélkül mélységi tréningre invitált.
1/11 Archie St, Cairns 4870, QLD
De előbb a lakás. Jobban örültem, hogy ide ítélt szobafogságra az ömlés, mint egy olyan helyre, amilyenben Bondi-on laktam. Sorolnám: saját szoba ugyebár, tiszta udvar, rendes ház, klasszikus queenslandi – fehérre festett fa –, óriási alapterület, tágas helyiségek, patyolat modern fürdőszoba valamint konyha (működő gépekkel), mosókonyha házon belül, bejáratott együttélési szabályok (mindenkinek saját és elegendő hűtőrész két amerikai típusú elbaszott nagy hűtőben, saját konyharuha, saját, felcímkézett konyhaszekrények, étkészlet stb.), szeparált retyó, hézagmentes szúnyogháló mindenhol, modern berendezés, új ágy, közös tv és dvd a nappaliban, külön tv és dvd a szobában, önálló klíma, ventilátor, villámgyors internet, közös helyiségek heti takarítása, barbeque az óriási, fedett terasz alatt, és végül, de nem utolsósorban no smoking inside. Valamit biztos kihagytam. Ja igen: közelebb a sulihoz és belvároshoz, mint a Wellington St Bondi Junctionhöz. Mindez a bondi-i ár 75%-áért. Egy csomó saját pókevő gekkó. És hány olasz? Egy se! Köszönöm. Csókolom.
 |
| Langyos... |
 |
| Meleg... |
 |
| Forró! |
 |
| Lakom |
 |
| Utca |
 |
| Szomszédság |
Csak ausztrálok, illetve egy főnyi ír srác. Majd biztos mesélek róluk is egyszer. Az alapadatokon túl egyelőre nincs mit. Na váltsunk is témát. (A ház belsejéről és úgy általában Cairns-ről persze még fogok fotókat készíteni, ha már nem esik és nincs sötét.)
Mentem hát edzeni, ami már nagyon-nagyon hiányzott, akkor is, ha úgy éreztem, az elmúlt évben mutatott fejlődést és az elért eredményeket tekintve picit talán megérdemeltem a pihenést és eleget böjtöltem ahhoz, hogy tere legyen az olyan új jellegű impulzusoknak, mint amilyenek például az elmúlt hónapban értek.
De edzés nélkül sajnos már nem érzem teljes értékű embernek magamat. Tudod mit? Dehogy sajnos.
Olyan voltam hát, mint a száraz szivacs, alig vártam, hogy végre vízbe mártsam magamat – az ömlő eső érthető módon nem ugyanazt a feltöltődést eredményezte volna…
Lake Eacham
Nathan jön, Nathan visz egészen Mike-ig, Mike-nál átcuccolunk, Mike kocsijával elindulunk. Elindulunk egy órás útra, hogy behatoljunk Cairns Nagy-korallzátony melletti másik világörökségi besorolást kapott területére, a Wet Tropics World Heritage Rainforest in North Queenslandbe, azaz a nemzeti parknak minősített, védett, nedves égövi trópusi esőerdőbe. A hegyek már távolról is lenyűgözőek, semmihez nem hasonlíthatóan zöldek. Ezt a nagy zöldséget távolról megannyi fehér selyemszalagnak tűnő zuhatag és vízesés hálózza be – mondtam már, hogy hat napja ömlik? De talán azért ömlik, hogy ezt is lássam. Ekkor barátkozom meg az esővel – Cairns öngólt lőtt, ha bosszantani akart / telitalálat, ha magához próbál édesgetni. Kérdésemre válaszolva a srácok elmondták: az esős évszak az wet tropics értelemben vett esős évszak (gondoltam, hogy nem olyan, mint nálunk az ősz), januárban 19 napig esett egyfolytában, aztán volt 2-3 nap szünet, majd újabb két hétig. Szóval ha nem lennének vízesések, is el kellene engednem ezt a problémakört.
Megérkezünk az esőerdő közepére, ahol nem tisztás, hanem vulkanikus képződményként egy 65 méter mély tó fogad kristálytiszta vízzel – általában túrázók töltik meg kulacsaikat belőle. A nap jelenleg ugyan nem süt, de legalább az eső is csak esik. A víz valószerűtlenül átlátszó. A helynek megvan a maga szelleme, na. Nem beszélve arról, hogy az ide vezető úton már magam is átszellemültem. A növénytakaró annyira sűrű és buja, hogy nincs az a látványkertész, aki ennyi mindent tudna álmodni egységnyi területre. Mintha egymásból nőnének ki a növények, vagy tágulna a tér. Minden levél kemény és erős: ha csak a fákat nézed, nem tűnik fel, hogy esik.
 |
| Igen, ezt a képet nem én készítettem |
Nathan és Mike elhivatott profik - mondanám, ha pénzt kapnának azért, amit csinálnak. Fél óra jóga és lung-stretching a tó melletti aprócska kis írtáson, ahol a vízben éppen köröket rovó triatlonistákat másodedzőjük depószerűen kikészített kerékpárokkal várja. Hm. Egyre szimpatikusabb ez az egész.
Mielőtt magamra húznám Venom-jelmezemet, elmegyek wc-re. A men’s room olyan, mint bármilyen kulturált ausztrál helyen: alul-felül szellős, labirintusszerű kis faépület tetővel. Fraseri képektől kísértve mint jó Jason Bourne-nak cikázik a tekintetem a terepet rögtön felmérendő, hol az ellenség, mik a menekülési útvonalak. Nem kell sokáig nézelődni, szembeötlő a látvány: a tetőt tartó keresztgerendán méretes piton pihen. Sejtettem valamit. Nézem egy darabig, mintha nem egy wc-ben, hanem legalábbis a Fővárosi Állat- és Növénykert hüllőházában lennék. Csak épp plexi nincs, no meg alatta kell hugyoznom. Mindegy, úgyis pihen – talán/reméljük. Míg saját kis kígyómat tartom a kezemben, gondolkozom, az ott fent körülbelül mekkora lehet. Átmérő- és súlybecslés szempontjából úgy fogalmaznék, hogy ha és amennyiben a felvágottas néni megdolgozná a körkéssel, akkor körülbelül 1000 dekányi nem sajtos kígyópárizsit kapnánk. A hosszát nem tudom, mert saját maga alá tekeredett pitonpózban nyomul, de miközben csavarok egy utolsót, megállapítom, az enyémnél akkor is nagyobb.
Orca fel, vízbe be. Reméljük, elég lesz az 1 mm. Nathan szerint igen – bár rajta 3 mm figyel. Akkor nekem biztos az 5 mm-es Elios kellett volna, főleg, hogy lesz üresjárat, mert vetésforgóban csináljuk a dolgot, azaz egy merül, egy biztosít, egy pihen, 10 m alatt ráadásul itt sincs meleg, ahogy általában sehol. Sajnos a nap nem süt, sőt ekkorra már újra ömlik. A vízben szerencsére nem fogunk elázni.
A felszerelés profi: 60 méternyi, végig jelölt kötél, alul, a súly felett közvetlenül tányér és lámpa, hatalmas bója, kis csónak a cuccoknak, habnudlik ücsörögni, minden.
Nathan a tapasztalt róka, 8-9 éve kezdte a dolgot, szép eredményeket ér el. Alapvetően no-fins buzi, ami nekem külön tetszik. Egy éve kicsit visszavett, de most Mike miatt újra lelkes. Mike öt hónapja merül, módfelett elhivatott és céltudatos. Szép fokozatosan jutott el 50 méter alá ezalatt az 5 hónap alatt. Elmondása szerint nem kell kutatni a csodát, heti két mélységi session megteszi a hatását – csütörtökön és szombaton reggelente fogok feljárni velük az Eacham-hez –, ő sem edz többet, csakis uszodában. Mike az edzésen csinál egy 50 m-es head-up-legs-down free immersiont (a kötélen húzza le és fel magát, de végig fejjel felfelé van) 2:11 alatt. Elég jó. Boldog lennék valami hasonlóval néhány hónap múlva.
Miért néhány hónap múlva? Hát akkor mondanám.
Ez egy teljesen más sportág. A statikus és horizontális kapacitásom nem konvertálható át rögtön vertikálissá, ezzel eddig is tisztában voltam. A víznyomásnak köszönhető egyenlítési kényszer szülte erőkifejtés, a függőleges, fejjel lefelé való testhelyzet, az egyedüllét a mélyben, a sötétség és eredményeként a korlátozott látótávolság, a nem karnyújtásnyira lévő friss levegő stb. mind olyan fizikális és pszichikai különbségek, amiknek a felszámolásához, illetve ahhoz, hogy hozzájuk szokjak, rengeteg idő és merülés szükséges.
Tudom, de akkor mit csináltam Sydney-ben. Sydney tökéletesen más. Az óceán nem egy vulkáni tó, így ha nem is olyan tiszta a vize, a látótávolság akkor is jobb. Eleve volt környezet, azaz ha lementél 10-15-re, láttad, mi van alattad. Voltak élőlények. Ha felnéztél, láttad a felszínen ejtőző társaid sziluettjét. Biztos sokat számít, hogy Sydney-ben mindig sütött a nap, amikor merültünk. A srácok szerint a napsütés itt is egészen mássá varázsol mindent. Szóval Sydney-ben nem magad voltál a sötétben. Ott minden elterelte e figyelmedet arról, hány méteren jársz – itt mindenről elterelődik a figyelmed, csak te és a félelmeid maradnak. No és azért lássuk be, Sydney-ben jellemzően 20 m körülieket merültünk. Ezért is vártam, hogy itt legyek végre. Ha Sydney-ben olyan ugrásszerűen tudtam fejlődni a medencében, akkor itt minden adott ahhoz, hogy ugyanez a folyamat függőlegesen történjen meg. És ennek Nathan és Mike is kulcsfigurái. Ezért vagyok most boldog. Még ha ömlik is az eső.
Nincs mit szégyellnem azon, hogy az első mélységi tréningem inkább megfigyelés volt, környezethez való hozzászokás, körülmények emésztgetése. Némi safety-edzés, Nathant felhozni 15 méterről, hasonlók. Spottolás a többieknek (lemenni 15 méterre és felhozni, ha shallow water blackout, azaz sekélyvízi ájulás következne be), néhány 1 perces statikus 10 és 15 méteren, pár no-fins úszkálás maszk helyett orrcsipesszel és szemüveg nélkül, a lanyard (vezetőszár, amivel a kötélhez vagyok kötve) megszokása, kis free immersionok és persze jó néhány CWT, de mondom, csakis 15 méterig.
Miért csak 15-ig? Mert nem akartam többet. Figyelni akartam, hogyan reagál a fülem, a szervezetem. Hozzátenném, 15 méteren már semmit nem láttam a felszínből, a kötélen végignézve az felfelé és lefelé is négy méter múlva a semmibe veszett. Elsőre meglehetősen érdekes tapasztalat.
És azért csak 15-ig, mert a mélységen való felülkerekedéshez is egy szép programot fogok felépíteni és végigvinni, ahogyan azt az uszodában is tettem. Nem egyből akartam mindent. Akartam persze mindent, de tudtam, hogy nagyon hosszú az út, ami odáig vezet oda. És az út tényleg nem volt könnyű, rengeteg áldozat és szenvedés, de az intenzitásért cserébe az eredmények is hamar jöttek. A mélység más. A mélység veszélyesebb és szeszélyesebb. Ahogyan 2010 elején tehát 33 méterekkel kezdtem a csempézett vízben, úgy most talajt vesztve lábam alól elkezdek mindent elölről. Természetesen annak tudatában, hogy a kapacitásom többre tesz alkalmassá. Ha minden alkalommal 2 méterrel megyek lejjebb, az öt hónap alatt… (5 hónap)*(4 hét)*(2 edzés)*(2 méter)+(15 méter)=95 métert jelentene. Ilyen mély nincs a tó, meg ennyi idő alatt nem is lehet ilyen mértékben fejlődni, de célok kellenek, nem? :) De ha csak egy méterrel megyek is lejjebb alkalmanként, az is 55 méter a végén. Azzal is boldog lennék. És ez egy reális cél, tehát ez lesz a program – a napi állapotom és körülmények tükrében, természetesen. Ennél szarabb idő és ennél edzetlenebb állapotom innentől kezdve már úgysem lesz.
Indulhat a buli.
Ha viszont már így befreedivingoltunk, itt van a Trubridge elvtársról készülő Breathe c. dokumentumfilm első két teaser trailere:
És ennek kapcsán egy jó kis eszmefuttatás Daan barátomtól, aki blogger, fotós és freediver is egyben, érdemes őt nézni-olvasni:
http://daanverhoeven.blogspot.com/2011/02/normal-vs-extreme.html.
Ja, még valami. Megkértem Wayne-t, hogy valamilyen levelezőlista segítségével ugyan küldje már el a Sydney Freedivereknek szánt szedett-vetett búcsúlevelemet, ha van olyan kedves. Írta, hogy persze, ő nagyon kedves ember ám, és hogy a legegyszerűbb, ha kiteszi a honlapra, csak küldjek mellé két képet is. És ha már küldök, akkor az nagy felbontású legyen, mert egyúttal betenné az International Freediving and Spearfishing News nyomtatott verziójába meg még néhány helyi lapba is, mert hogy az jó a klubnak, ha ilyenek jelennek meg róla. Mondtam neki, hogy oké, de akkor csatolom mellé a levelet is újra, mert ezek fényében kijavítanám a hibákat - az eredetit tényleg csak a haverjaimnak szántam, ők meg félszavakból is...
A vége az lett, hogy az öreg csibész az első szöveget (amiben még Ron nevét is elírtam...) használta azzal a magyarázattal, hogy sokkal autentikusabb, ha az angolom "slightly awkward" (kissé esetlen). Íme a slightly awkward verzió, egyelőre tehát a Sydney Freedivers honlapján:
http://www.sydneyfreedivers.com/index.php?option=com_content&view=article&id=80:letter-to-sydney-freedivers&catid=16:frontpage.
Endinek pár kép: 399 Draper St. Remélem, nem lőttem mellé. Kis ház a nagy ház mögött van? Bekommandózzak?
Na értékeket a felszín alá!
Bárgyú üdvözletem:
én
