Befejeztem a Facebookról linkelgetést, ez volt az utolsó. Aki akar, az olvas vagy feliratkozik RSS-en, aki nem, az nem és nem. Cserébe minőség érkezik mennyiség helyett, nem úgy, mint legutóbb. Többször eszünk kevesebbet. Nem az lesz, hogy három hetekre szünet. Meglátjuk, mi történik. Úgyse fogom tudni, ha valaki elfelejt. Nem lesz kár értem. Értem?
Cairns
Nehezen indult kettőnk kapcsolata. Nem olyan szempontból, hogy nem akart az első pillanatban teknőssel, denevérrel és anyám tyúkjával elbűvölni. Szép volt az idő is, az olyan kötelező körök pedig, mint pl. lakás, szinte magukat intézték – szóval tényleg kitett magáért. A probléma ott keresendő, hogy a megelőző három hét intenzitásához hozzászokott és időközben társas lénnyé lett személyem hirtelen ismeretlen helyen, röghöz kötötté és végtelenül magányossá vált.
Sétány apálykor
Első utam a kikötőbe vezetett
Cairns
Cairns-nek sem kellett több, az ide látogatókat teljes mértékig elbűvölő és lenyűgöző helyként hiúságában sértve érezve magát begorombult, és hülye picsaként esőfelhőket húzott magára – amivel nem épp a helyzet megoldását segítette elő.
Hatodik napja ömlik. Ömlik alatt azt értsd, hogy ömlik. Amikor alábbhagy, olyankor szakad. Egyik nap simán csak esett, mondjuk fél óránál nem tovább.
Aki nem találta el a megfelelő pillanatot, annak a ruhái lassan egy hete áznak a szárítón. (Hiába hoznák be, hiába van 28-30 °C, minden csak a napon szárad meg – a relatív páratartalom 100%-os). Így jutottunk el odáig, hogy a város szobafogságra és kezdődő depresszióra ítélt, amikor nem hirtelen ugyan, de…
… de kihasználva ezt az időt elkezdtem szépen felvenni a kapcsolatot az itteni freediverekkel. Wayne újból segítségemre sietett. Adott három kontaktot, akik közül eggyel – Nathannel – még Sydney-ből, pontosabban Narrabeenből ismertük egymást. A másik két srác Quinn és Bjorn kezdő instruktorsuhancok. Megkeresésemre természetesen mindenki rögtön visszajelzett, Nathan ráadásul hezitálás nélkül mélységi tréningre invitált.
1/11 Archie St, Cairns 4870, QLD
De előbb a lakás. Jobban örültem, hogy ide ítélt szobafogságra az ömlés, mint egy olyan helyre, amilyenben Bondi-on laktam. Sorolnám: saját szoba ugyebár, tiszta udvar, rendes ház, klasszikus queenslandi – fehérre festett fa –, óriási alapterület, tágas helyiségek, patyolat modern fürdőszoba valamint konyha (működő gépekkel), mosókonyha házon belül, bejáratott együttélési szabályok (mindenkinek saját és elegendő hűtőrész két amerikai típusú elbaszott nagy hűtőben, saját konyharuha, saját, felcímkézett konyhaszekrények, étkészlet stb.), szeparált retyó, hézagmentes szúnyogháló mindenhol, modern berendezés, új ágy, közös tv és dvd a nappaliban, külön tv és dvd a szobában, önálló klíma, ventilátor, villámgyors internet, közös helyiségek heti takarítása, barbeque az óriási, fedett terasz alatt, és végül, de nem utolsósorban no smoking inside. Valamit biztos kihagytam. Ja igen: közelebb a sulihoz és belvároshoz, mint a Wellington St Bondi Junctionhöz. Mindez a bondi-i ár 75%-áért. Egy csomó saját pókevő gekkó. És hány olasz? Egy se! Köszönöm. Csókolom.
Langyos...
Meleg...
Forró!
Lakom
Utca
Szomszédság
Csak ausztrálok, illetve egy főnyi ír srác. Majd biztos mesélek róluk is egyszer. Az alapadatokon túl egyelőre nincs mit. Na váltsunk is témát. (A ház belsejéről és úgy általában Cairns-ről persze még fogok fotókat készíteni, ha már nem esik és nincs sötét.)
Mentem hát edzeni, ami már nagyon-nagyon hiányzott, akkor is, ha úgy éreztem, az elmúlt évben mutatott fejlődést és az elért eredményeket tekintve picit talán megérdemeltem a pihenést és eleget böjtöltem ahhoz, hogy tere legyen az olyan új jellegű impulzusoknak, mint amilyenek például az elmúlt hónapban értek.
De edzés nélkül sajnos már nem érzem teljes értékű embernek magamat. Tudod mit? Dehogy sajnos.
Olyan voltam hát, mint a száraz szivacs, alig vártam, hogy végre vízbe mártsam magamat – az ömlő eső érthető módon nem ugyanazt a feltöltődést eredményezte volna…
Lake Eacham
Nathan jön, Nathan visz egészen Mike-ig, Mike-nál átcuccolunk, Mike kocsijával elindulunk. Elindulunk egy órás útra, hogy behatoljunk Cairns Nagy-korallzátony melletti másik világörökségi besorolást kapott területére, a Wet Tropics World Heritage Rainforest in North Queenslandbe, azaz a nemzeti parknak minősített, védett, nedves égövi trópusi esőerdőbe. A hegyek már távolról is lenyűgözőek, semmihez nem hasonlíthatóan zöldek. Ezt a nagy zöldséget távolról megannyi fehér selyemszalagnak tűnő zuhatag és vízesés hálózza be – mondtam már, hogy hat napja ömlik? De talán azért ömlik, hogy ezt is lássam. Ekkor barátkozom meg az esővel – Cairns öngólt lőtt, ha bosszantani akart / telitalálat, ha magához próbál édesgetni. Kérdésemre válaszolva a srácok elmondták: az esős évszak az wet tropics értelemben vett esős évszak (gondoltam, hogy nem olyan, mint nálunk az ősz), januárban 19 napig esett egyfolytában, aztán volt 2-3 nap szünet, majd újabb két hétig. Szóval ha nem lennének vízesések, is el kellene engednem ezt a problémakört.
Megérkezünk az esőerdő közepére, ahol nem tisztás, hanem vulkanikus képződményként egy 65 méter mély tó fogad kristálytiszta vízzel – általában túrázók töltik meg kulacsaikat belőle. A nap jelenleg ugyan nem süt, de legalább az eső is csak esik. A víz valószerűtlenül átlátszó. A helynek megvan a maga szelleme, na. Nem beszélve arról, hogy az ide vezető úton már magam is átszellemültem. A növénytakaró annyira sűrű és buja, hogy nincs az a látványkertész, aki ennyi mindent tudna álmodni egységnyi területre. Mintha egymásból nőnének ki a növények, vagy tágulna a tér. Minden levél kemény és erős: ha csak a fákat nézed, nem tűnik fel, hogy esik.
Igen, ezt a képet nem én készítettem
Nathan és Mike elhivatott profik - mondanám, ha pénzt kapnának azért, amit csinálnak. Fél óra jóga és lung-stretching a tó melletti aprócska kis írtáson, ahol a vízben éppen köröket rovó triatlonistákat másodedzőjük depószerűen kikészített kerékpárokkal várja. Hm. Egyre szimpatikusabb ez az egész.
Mielőtt magamra húznám Venom-jelmezemet, elmegyek wc-re. A men’s room olyan, mint bármilyen kulturált ausztrál helyen: alul-felül szellős, labirintusszerű kis faépület tetővel. Fraseri képektől kísértve mint jó Jason Bourne-nak cikázik a tekintetem a terepet rögtön felmérendő, hol az ellenség, mik a menekülési útvonalak. Nem kell sokáig nézelődni, szembeötlő a látvány: a tetőt tartó keresztgerendán méretes piton pihen. Sejtettem valamit. Nézem egy darabig, mintha nem egy wc-ben, hanem legalábbis a Fővárosi Állat- és Növénykert hüllőházában lennék. Csak épp plexi nincs, no meg alatta kell hugyoznom. Mindegy, úgyis pihen – talán/reméljük. Míg saját kis kígyómat tartom a kezemben, gondolkozom, az ott fent körülbelül mekkora lehet. Átmérő- és súlybecslés szempontjából úgy fogalmaznék, hogy ha és amennyiben a felvágottas néni megdolgozná a körkéssel, akkor körülbelül 1000 dekányi nem sajtos kígyópárizsit kapnánk. A hosszát nem tudom, mert saját maga alá tekeredett pitonpózban nyomul, de miközben csavarok egy utolsót, megállapítom, az enyémnél akkor is nagyobb.
Orca fel, vízbe be. Reméljük, elég lesz az 1 mm. Nathan szerint igen – bár rajta 3 mm figyel. Akkor nekem biztos az 5 mm-es Elios kellett volna, főleg, hogy lesz üresjárat, mert vetésforgóban csináljuk a dolgot, azaz egy merül, egy biztosít, egy pihen, 10 m alatt ráadásul itt sincs meleg, ahogy általában sehol. Sajnos a nap nem süt, sőt ekkorra már újra ömlik. A vízben szerencsére nem fogunk elázni.
A felszerelés profi: 60 méternyi, végig jelölt kötél, alul, a súly felett közvetlenül tányér és lámpa, hatalmas bója, kis csónak a cuccoknak, habnudlik ücsörögni, minden.
Nathan a tapasztalt róka, 8-9 éve kezdte a dolgot, szép eredményeket ér el. Alapvetően no-fins buzi, ami nekem külön tetszik. Egy éve kicsit visszavett, de most Mike miatt újra lelkes. Mike öt hónapja merül, módfelett elhivatott és céltudatos. Szép fokozatosan jutott el 50 méter alá ezalatt az 5 hónap alatt. Elmondása szerint nem kell kutatni a csodát, heti két mélységi session megteszi a hatását – csütörtökön és szombaton reggelente fogok feljárni velük az Eacham-hez –, ő sem edz többet, csakis uszodában. Mike az edzésen csinál egy 50 m-es head-up-legs-down free immersiont (a kötélen húzza le és fel magát, de végig fejjel felfelé van) 2:11 alatt. Elég jó. Boldog lennék valami hasonlóval néhány hónap múlva.
Miért néhány hónap múlva? Hát akkor mondanám.
Ez egy teljesen más sportág. A statikus és horizontális kapacitásom nem konvertálható át rögtön vertikálissá, ezzel eddig is tisztában voltam. A víznyomásnak köszönhető egyenlítési kényszer szülte erőkifejtés, a függőleges, fejjel lefelé való testhelyzet, az egyedüllét a mélyben, a sötétség és eredményeként a korlátozott látótávolság, a nem karnyújtásnyira lévő friss levegő stb. mind olyan fizikális és pszichikai különbségek, amiknek a felszámolásához, illetve ahhoz, hogy hozzájuk szokjak, rengeteg idő és merülés szükséges.
Tudom, de akkor mit csináltam Sydney-ben. Sydney tökéletesen más. Az óceán nem egy vulkáni tó, így ha nem is olyan tiszta a vize, a látótávolság akkor is jobb. Eleve volt környezet, azaz ha lementél 10-15-re, láttad, mi van alattad. Voltak élőlények. Ha felnéztél, láttad a felszínen ejtőző társaid sziluettjét. Biztos sokat számít, hogy Sydney-ben mindig sütött a nap, amikor merültünk. A srácok szerint a napsütés itt is egészen mássá varázsol mindent. Szóval Sydney-ben nem magad voltál a sötétben. Ott minden elterelte e figyelmedet arról, hány méteren jársz – itt mindenről elterelődik a figyelmed, csak te és a félelmeid maradnak. No és azért lássuk be, Sydney-ben jellemzően 20 m körülieket merültünk. Ezért is vártam, hogy itt legyek végre. Ha Sydney-ben olyan ugrásszerűen tudtam fejlődni a medencében, akkor itt minden adott ahhoz, hogy ugyanez a folyamat függőlegesen történjen meg. És ennek Nathan és Mike is kulcsfigurái. Ezért vagyok most boldog. Még ha ömlik is az eső.
Nincs mit szégyellnem azon, hogy az első mélységi tréningem inkább megfigyelés volt, környezethez való hozzászokás, körülmények emésztgetése. Némi safety-edzés, Nathant felhozni 15 méterről, hasonlók. Spottolás a többieknek (lemenni 15 méterre és felhozni, ha shallow water blackout, azaz sekélyvízi ájulás következne be), néhány 1 perces statikus 10 és 15 méteren, pár no-fins úszkálás maszk helyett orrcsipesszel és szemüveg nélkül, a lanyard (vezetőszár, amivel a kötélhez vagyok kötve) megszokása, kis free immersionok és persze jó néhány CWT, de mondom, csakis 15 méterig.
Miért csak 15-ig? Mert nem akartam többet. Figyelni akartam, hogyan reagál a fülem, a szervezetem. Hozzátenném, 15 méteren már semmit nem láttam a felszínből, a kötélen végignézve az felfelé és lefelé is négy méter múlva a semmibe veszett. Elsőre meglehetősen érdekes tapasztalat.
És azért csak 15-ig, mert a mélységen való felülkerekedéshez is egy szép programot fogok felépíteni és végigvinni, ahogyan azt az uszodában is tettem. Nem egyből akartam mindent. Akartam persze mindent, de tudtam, hogy nagyon hosszú az út, ami odáig vezet oda. És az út tényleg nem volt könnyű, rengeteg áldozat és szenvedés, de az intenzitásért cserébe az eredmények is hamar jöttek. A mélység más. A mélység veszélyesebb és szeszélyesebb. Ahogyan 2010 elején tehát 33 méterekkel kezdtem a csempézett vízben, úgy most talajt vesztve lábam alól elkezdek mindent elölről. Természetesen annak tudatában, hogy a kapacitásom többre tesz alkalmassá. Ha minden alkalommal 2 méterrel megyek lejjebb, az öt hónap alatt… (5 hónap)*(4 hét)*(2 edzés)*(2 méter)+(15 méter)=95 métert jelentene. Ilyen mély nincs a tó, meg ennyi idő alatt nem is lehet ilyen mértékben fejlődni, de célok kellenek, nem? :) De ha csak egy méterrel megyek is lejjebb alkalmanként, az is 55 méter a végén. Azzal is boldog lennék. És ez egy reális cél, tehát ez lesz a program – a napi állapotom és körülmények tükrében, természetesen. Ennél szarabb idő és ennél edzetlenebb állapotom innentől kezdve már úgysem lesz.
Indulhat a buli.
Ha viszont már így befreedivingoltunk, itt van a Trubridge elvtársról készülő Breathe c. dokumentumfilm első két teaser trailere:
Ja, még valami. Megkértem Wayne-t, hogy valamilyen levelezőlista segítségével ugyan küldje már el a Sydney Freedivereknek szánt szedett-vetett búcsúlevelemet, ha van olyan kedves. Írta, hogy persze, ő nagyon kedves ember ám, és hogy a legegyszerűbb, ha kiteszi a honlapra, csak küldjek mellé két képet is. És ha már küldök, akkor az nagy felbontású legyen, mert egyúttal betenné az International Freediving and Spearfishing News nyomtatott verziójába meg még néhány helyi lapba is, mert hogy az jó a klubnak, ha ilyenek jelennek meg róla. Mondtam neki, hogy oké, de akkor csatolom mellé a levelet is újra, mert ezek fényében kijavítanám a hibákat - az eredetit tényleg csak a haverjaimnak szántam, ők meg félszavakból is...
Óvva intettek, hogy egyben osszam meg az utóbbi három hetet.
1) Csak azért is!
2) Próbára tesszük a blogmotort.
3) Ha eddig olvasóm voltál, fontold meg az ismeretlen kisfiú magvas gondolatát: „Régebben gyűjtöttem a bélyeget. Apám egyszer hozott egy zsákkal. Már nem gyűjtöm a bélyeget.”
Szóval én is óvva intek, mert úgy fest a dolog, hogy a bloggerek Tarr Bélája lettem én, meglepően hosszú e költemény. Az ám, hazám!
Kedves Naplóm!
Mivan?
Én is üdvözöllek téged. Mit akarsz?
Gondoltam, írok. Belém?
Beléd? Hogyhogy?
Hogyhogy hogyhogy? Mi lelt, hogy eszedbe jutottam?
Kussolsz, kezdünk.
Adjuk meg az alaphangot és alapozzuk meg a hangulatot:
Jason Mraz - I'm yours
Elérkezett a további halogatást nem tűrő pillanat. Barátfüle, ide hallgass. Minden pálya, fogok írni leginkább jó s legkevésbé rossz dolgokról, képeket válogatni (Flickr albumért ide kattanj) meg satöbbi. Mindenki, de leginkább Napló kapja meg, amit megérdemel. Egyet se féljen, aki amíg engem nem lát.
Ha időközben kisül az agyam – máris – vagy a jó ízlés határát súrolóan túlmelegszem, nézzétek el nekem, a trópusi klíma csak klímával nem halál, azt meg nem járathatom állandóan, mert lejáratom magamat az ökoaktivista lakótársaim szemében.
Az utóbbi három hétben annyi impulzus és élmény ért, hogy a szerverem csak igen nehézkesen tudja feldolgozni az információmennyiséget és lelt örömöt. Felsír a processzor, annyira élveztem ezt az utat. Életem legkülönlegesebb élményei érték egymást. Szinte lökdösődtek. Sydney a múlt homályába, a nagyvárosokra ülő szmogfelhőbe vész. Imádom, és emiatt persze nem is igazán tudtam elképzelni, hogy imádhatok nála jobban bármit. Úgy látszik, túlimádásügyi miniszter lettem. Nem fizet jól, de legalább biztos állás. Ráadásul kormányfüggetlen.
Na. Van három oldalnyi jegyzetem, a kurva nénikémet, hogy nem inkább rendesen írtam. Most jó nagy gomba vagyok, hol is kezdjem. Nem tarantínózok, mert az ott a vége lenne. Inkább kezdem a leges-legelején. Szóval.
Helósztok. Utaztam. Sokat.
Első és második nap: Bondi Beach / Búcsújárás
Elköltöztem. Át a Lamrock Lodge-ba, ami a TripAdvisor szerint a legjobb backpackers Bondi-on. Szerintem nem. A csomagomat ugyan csak lefelé kellett húznom utcánk hegyéről, de a lépcsőkön emelni a zirka 50 kilot kímélendő Samsonite-om felnijeit alapos megküzdést jelentett. Főleg, hogy a Lamrockban a legfelső emeleten kaptam szobát. Na és azt említettem-e, hogy volt egy kis hacacáré a költözést illetően? Nevén nevezve, nem maradhattam röpke két éjszakát a lakásban, holott a volt szobánkba nem rögtön érkezett a senki. Mindegy. Jobb is volt ez így. Itt legalább volt mobil klíma, ami ugyan annyira hangos volt, hogy be kellett kapcsolni a ventilátort, ha azt akartam, hogy valami elnyomja, de a klíma az hűtés, a hűtés pedig egy 40+ °C-os sydney-i tetőtéri szobácskában nem árt, ha van… De volt lapkatévé is. A szoba alapterülete megegyezett a benne helyet foglaló ágyéval. Érted. Bödőcs jut eszembe: picsányi asztaloknál asztalnyi picsák. Szerettem volna mondani – és ez az út további fejezeteire is vonatkozik –, hogy ha az ember olyan szállást választ, ami nem dormitory – azaz sok fős tömegszállás, ahol az emberek teszik ki a kevesebb, a lapostetűk, rühek és atkamanók pedig a több főt –, akkor az bizony nem olcsó.
Azt hiszem, kár ezeket a dolgokat ilyen mélységben részletezni. A lényeg, hogy nagyon jó szívvel gondolok vissza az éjjel hideg parti homokján ülve bambult valószerűtlenül ragyogó millió csillagra, az utolsó strandolásra, a Le Paris Go Café veggie nachos-aira és smoked salmon bruscettájára, a mexikói tacokra és quesadillákra.
De, mint mondtam, mindent itt hagyok, mit Sydney adhatott. Csak a csomagjaimat és a két svájcinégert viszem magammal: Mélissát és Eric-et. Eric Brisbane-ig jön, Melissa (bocs, Mélissa) pedig Townsville-ig, de úgy, hogy Airlie Beach-en majd felvesszük Dariót, aki csak egy kicsit buzi, de nagyon aranyos. Szóval leszek egyedül, leszünk ketten, és leszünk hárman is két különböző felállásban. Nem bonyolítom, a lényeg, hogy annál olcsóbb, minél többen ülünk a kocsiban. És hogy elférjünk.
Harmadik nap: Sydney – Byron Bay / Jobb kormány, balfék
Úgy intéztem, hogy 10 órakor kelljen felvenni a kocsit. Azt a kocsit, ami a sok őrlődés után végül egy kompakt lett volna, Corolla vagy valami hasonló. A tanács határozata szerint két-három hétig kisbuszban és kempingben aludni Queenslandben nem egy leányálom, kétszer annyit fogyaszt, ráadásul tetvesebb és kényelmetlenebb, az alvóhelyek számát tekintve pedig ketteske, ami több alkalommal nem passzol a létszámhoz.
A depó nem volt valami közel, főleg nem Bondi-hoz. Ki kellett menni a repülőtér mellé, amit busszal kívántunk megoldani. Háromból és egy főforraló sétából sikerült is abszolválni.
A bérlés. A sofőr, akinek nincs jogsija, és a biztosítás, aminek nincs értelme. Apa, kezdődik... Az autóban egyedül nekem nincs nemzetközi vezetői engedélyem, ezáltal jogosulatlanul ülök a volán mögött, reméljük, nem állít majd meg rendőr. $3 lenne naponta, ha második sofőrt is regisztrálnánk. $50? Hülye vagy? Viszont, ha már lúd, legyen kövér: kötünk plusz biztosítást, hogy ne $2000 bondot kelljen lekötni a számlán, csak $250-et, cserébe fizetünk napi $13-t fixen. Nézzünk egy hipotetikus helyzetet: belénk jönnek. A jogosult nem pattanhat át a helyemre, mert nem jogosult, van viszont biztosításunk, ami persze nem fizet, mert én még annyira sem vagyok jogosult. A papírmunka mágusai. Egyes, leülhet. A szép az, hogy mindez útközben tudatosul, amikor már teljesen mindegy.
A Travellers Auto Barnra azért esett a választás, mert az autóparkja jól szervizelt, megbízható, és alig drágább, mint más, tré cégek. A személygépjármű ugyan nem Corolla, cserébe egy 15-öt betöltött Camry. Automata, amit személy szerint jómagam még sosem vezettem. Klíma van, bánat nincs. Kis öregszag, de majd mi befingjuk. Levehető előlap, érzed. Tempomat, anyám kínja.
Alapvetően minden fordítva. De hogy legyen egy kis trükk, a jobb kéz itt is jobb kéz. Miért, nem tudom. Balra tarts, jobb kormány. Index helyén ablaktörlő, ablaktörlő helyén index. Gond nincs, az út minden szempontból legveszélyesebb és legátláthatatlanabb helyén, Sydney-ben kezdünk. Még jó, hogy a depó kint van a faszban, így nem kell egyből 12 sávból kiválasztani, melyik a nem jó. Az első bal lábas satuféken és porszáraz ablaktörlésen az első húsz méteren túlesünk, jöhet a neheze. Bondi-ig nem a világ jaszkarizása megy. Odaérve a kocsinak már otthonos a szaga. Nem Wunderbaum: elején kicsit beszartam meg leizzadtam, semmi trükk. De már minden oké. A nagy izgalomra Bondi-on bepakolás, egy kis proteinshake, fél 3-kor indulhat is a túra.
Miénk a pálya
Úgy hallottuk, Anna Bay-ben sok a delfin, nézzük hát meg. 100 km pluszt megérhet. Anna Bay szállóigévé válik. Ezt vedd úgy, mintha Pató Pál úr Anna Bay-i címre lenne bejelentve. Elő kellene venni a térképet. Majd Anna Bay-ben. Kéne csinálni valami zenét a laptopról. Majd Anna Bay-ben. A víz hátul van? Majd Anna Bay-ben. Hugyoznom kell. Mondanom sem kell, majd hol kelljen.
Majdland
Anna Bay-ben nincsenek delfinek. Hajók indulnak delfinlesre, de ennyi erővel az óceán egész partvidékét átkeresztelhetnénk Anna Bay-re. A biztonság és a hülyeség teljes kizárása érdekében azért persze többeket megkérdezünk. A helyiek Anna Bay-ben még sosem láttak delfint... Este 6. Gyanítom, ma már nem indul delfinnéző kiskörút. Király lesz ez a túr, érzem. Minden kifogástalanul alakul. Ahogy elterveztük.
Na most akkor mi legyen? Menjünk fel rögtön Byron Bay-ig, ahogy nem akartuk. A Pacific Highway az ország egyik legszebb autóútja. Van még másfél óránk világosban. Jó, hogy fél 3-kor indultunk… Az út nagy részét koromsötétben tesszük meg. Csodálatos vidék, már amit a 38 tonnás kamionok fénykavalkádja láthatóvá tesz belőle. Rajtunk kívül ugyanis kizárólag ők vannak az országúton. Biztonságban érzem magamat. Elég egyszer megfeledkezni a balra tartsról, első napon hirtelen halál. Szép kilátások. De legalább fáradok.
Pacific Highway. Autó-autó-autópálya. Kétszer három sávot képzelsz? Egyszer kettő. Itt-ott van előzősáv, többnyire az emelkedőkön. Egy jó 2A, de inkább Vác-Verőce, kilenctengelyes karácsonyi kokakólakamionokkal. Viccen kívül. Óriási csőrösök csak és kizárólag dupla vontatmánnyal. Ledsor minden szegélyen. Mászókányi kengururács és vezetőfülke mögötti garzon alap.
Visszatérve: nem egy Autobahn. A megengedett maximális sebesség 110, de ilyen az egész út alatt összesen van vagy 50 km-nyi. Leginkább 100, de mivel mindenhol fenyítenek a „Speed cameras are used in this area” szöveggel, én még a 40-est is betartom. Belefékezek, isten engem úgy segéljen. Ne feledd, nincs jogsim. A legbarátságosabb igazoltatás is az út végét jelentheti. Fincsi, mi?
A friss levegő beáramoltatása gyanánt leengedett ablak ellentétes hatással bír: a friss, kellemesen klimatizált száraz levegő helyére, forró, nedves lég ömlik. Nem vagyok én ehhez hozzászokva így a vaksötétben. Hát így esik szolid 910 km az első napra, akarom mondani, éjszakára. Kb. ötszáznál tisztul, hogy U TURN BAY, amit folyamatosan jeleznek, az nem olyan, mint Gordon Bay, Watsons Bay vagy Anna Bay. Ahogy a közúti jelzőtáblákon olvasható ISLAND sem a szó szoros értelmében vett sziget.
Inkább visszafordító öböl meg járdasziget.
És nem csak szpídkamerás fenyítés van. Nempihenéses fenyítés is. Nem alszol, meghalsz. Konkrétan. Láttuk. Meg STOP, REVIVE, SURVIVE. Meg SLOW DOWN STUPID. Nálunk is kellene „Lassíts, faszfej!”. Mennyivel jobban hatásvadász, nem? Meg vannak közúti táblákon találós kérdések és valamennyivel később válaszok, mert a gondolkodás ébren tart. Tök jó. Mondjuk 100 az még koccanásnak minősül, nem? Jó, tudom, nem, de itt betartják. Mindenki betartja. Nem betart másnak! Apró különbség.
Én is csak akkor hozom ki a tempomatot a sodrából, amikor emeletesháznyi kamion jön a seggembe. Amikor a középső visszapillantóban csak a tengelyeket látom csontdarálóként forogni. Mind a kilencet.
Fél 2am, Byron Bay. Szállást keresve sem találunk. Leginkább no vacancy, ahol meg vacancy, ott no bed. Én már félig ló vagyok, állva is aludnék, nekem tökéletesen mindegy. Rég vérszemet kaptam. Csíp is. Hezitálunk egy darabig, hogy akkor most hol és mi legyen az alvással. Alfából úsznak fel a gondolatok. Az első helyen, ami mellett letesszük a voksunkat, egy démonjaival küzdő hajléktalan mászik elő a bokorból, a kocsi mellé sétál, tőlünk egy méterre megállva és jobb nem tudni, mitől megszállva hadakozni kezd a levegővel, miközben vetkőzik, majd a szemközti bokorba minden logika nélkül hirtelen távozik. Na ilyen körülmények között még Charlie hűs dunai szele sem altatna el, úgyhogy menjünk innen, de azonnal. Beállunk egy parkolóba, ahol reggel kívánunk szállást intézni. Az éjjeli őrtől megtudjuk, hogy Byron Bay-ben közterületen a kocsiban aludni illegális, úgyhogy kedvesen, de eltessékel. A yard meg járőrözik, $90-re basz meg, úgyhogy szerintünk inkább ne is aludjunk. Mond ugyan egy helyet, ahol megpróbálhatjuk, de már az első turn leftnél elvesztem a fonalat, és csak bambán mosolygok rá. Döntés: megállunk egy viszonylag kihalt területen, és felváltva alszunk. Ha police, akkor felébresztés, és mi csak beszélgetünk. Azt talán csak szabad, nem? Vagy most akkor mi van? Ez mégsem egy szabad ország? Laid-back, vagy mi. A pulzust csak nem mérik, hogy mennyire nyugalmi!
Így esett, hogy első éjszaka a több mint 900 km után nem aludtunk (én egy fél órát), megvártuk a reggelt. Szépen végignéztük a kofák érkezését és rakodását a biopiacon, aztán úgy döntöttünk, a part felé vesszük az irányt, és legalább a napot felkeltjük. Ő legalább aludt.
Néz, csak nem lát
Ahány ház, annyi dísztárcsa
Tom gyufával kitámasztott szemhéja vagyok, de örülök, hogy így alakult. Miért?
Negyedik nap: Byron Bay / No house but rising sun
Egyrészt kezd a hajam ilyen lenni, másrészt...
... reggel négy, ébredek, senki nem kelteget, úgyhogy jobb, ha máris kelek – bár rózsásra alvás, az nem volt. Ötnullanulla. A part fényei szürreálisak. A hullámok lenyűgözők. A víz meleg. Bár hullafáradt vagyok, most érzem igazán, hogy élek. Sétálunk egyet a parton. Ki az óceánból, be az óceánba. Az ironmanek mindenkinél kajakabbak már most. A kisnyugdíjas fémdetektorral fésüli át a terepet. Még konkurenciája is van. A rákokat az apály tréfálja. Partra vetett bluebottle-k szenvedik az erős hullámzást, mégsem sajnálja őket a labda után rohangáló kutya sem. A világítótorony fentről néz le ránk. Csodaország. A part szikláin bearded dragonok (szakállas gyíkok) sütkéreznek. Nem kicsik, nagyok. Pedig ez még nem is a trópus.
Elfoglaljuk a Sunshine Caravan Park egyik lodge-át. Kemping, de jó. Ventillátor van, ágy van, váratlanul tiszta fürdő és wc van. Barbeque van, kulturált állapotok és gyíkok vannak. Elájulás is van. Aztán 2 körül ébredés.
Byron Bay-nek nem csak a partja mesés. A városka is. Hangulatos, laza hely, minden a szörfről szól. Még a jelzőtáblák is szörfdeszka alakúak. Tod sokat mesélt róla, 7 évet élt itt. Csak azt nem értem, miért költözött el. A nap (délutáni session) egy jó kis burgerrel indul/folytatódik, hogy legyen mit kiizzadni. Sétálgatás, körülnézés. Jönnek az sms-ek, hogy élek-e még. A ciklonnak persze nyoma sincs – legalább ezer kilométerre vagyok a déli peremvidékétől. Szóval élek. Nagyon is. Erőnk teljében azért nem vagyunk, a világítótornyos túrát pedig másnapra szánjuk, ezért jobb híján (…) lemegyünk a partra kipróbálni, milyen Byron Bay partján a homok, és órákon át tudományos jelleggel tanulmányozzuk, milyen ábrákat rajzolnak a felhők, azaz milyen állapotban van a pszichénk. Jelenésünk is van, nem akármilyen, úgyhogy a hely megkapja az öt csillagot. Beef burrito, powernap.
Ötödik nap: Byron Bay – Gold Coast – Brisbane / Behatolás Queenslandbe, azaz isten óvja a királynőt
Ha este jó volt a burrito meg a quesadilla, reggel is jó lesz. Főleg a seafoodos. A Camry felvisz a világítótoronyhoz. Ez az egyik legrégebbi itt Ausztráliában, de mindenképpen a legszebb és legjellegzetesebb, főleg, hogy a kontinens legkeletibb pontja is itt található. Otthon már hőségriadót fújnának. Mesevilág. Poszterworld. Peninsula bejárva keresztbe hosszába, fentről le és lentről fe.
Fejemen a horizont
Irány Brisbane. Útba ejtjük Gold Coastot, azon belül is Surfers Paradise felhőkarcolókkal szegélyezett partszakaszát. Annyira vicces hely! Nemcsak olyan, mint Miami – ahol ugyan soha nem voltam, viszont Horatio Caine for president –, de még a tulajdonneveket is összelopkodták. Nem véletlenül mondtam: pl. Miami. Bluebottle-para van, immár táblán is. Hiába, meleg van. A vízben is őrszemként figyelve a közeledő zselékre ücsörgünk.
Bluebottle
Brisbane. A városról sokat mondani sajnos / nem sajnos nem tudok. Amit láttam belőle, az… Szóval. Kimagyarázom a bizonyítványt. Vendéglátóink hűtőházában a humuszra és sushira bevitt vodkatonik nem éreztette hatását, a forró éjszakai levegőre kilépve azonban páraként csapódott ki az agyamon. Az este ennek ellenére megvan, bár a krónikások szerint udvari bohócra ittam magamat. Na nem, mintha ők nem… Az persze tény, hogy mivel nem pikét vagy inget és hosszúnadrágot öltöttem, a pereputty a puccos helyen kívül rekedt – miattam. Jelezném a helyzet komolyságát: táncoltam, hazafelé pedig mindenáron humortalan rendőrökkel akartam fényképezkedni. Képekkel nem dokumentálok e helyütt, kompromittáló lehet a jövőmre nézve, ha egyszer az USA elnöke kívánok lenni. Tudjátok. Mint a beleszívtam, de nem tüdőztem le.
Hatodik nap: Brisbane és Sunshine Coast / Fotoszintetizátor = napfény + víz
Etetjük a rákot
Másnap egy életmentő reggelit követően letelefonáltam a kétnapos túrát Fraser Islandre. Telefonálni még mindig nem szeretek, pedig már minden gond nélkül megy. A telefonálás eredményeként tetszett avagy sem, a hetedik napon, amikor isten is megpihen, nekünk 2:30-kor kellett (majd) elindulnunk, hogy három és fél óra vezetést követően a Hervey Bay-ből való 6:50-es indulásnál ott lehessünk. Ez egy nemhurrá, de mindegy. Szóval ezek tudatában indultunk el Sunshine Coastra, hogy strandoljunk egy napot. (Apropó, otthon milyen az idő? Latyak dögivel?) Személy szerint az autóúton kívül szundi bekapcsolva, csak vizet szopogatni meg enni keltem fel, azt is módjával, mint egy jó csecsemő, bekurizálva. Persze egy jó fish and chips kedvéért szinte bármire képes a másnapos gyomor. A Loo with a view humoros hely, konkrétan a világ talán leglenyűgözőbb kilátásával rendelkező illemhelye, a hullámveréstől húsz méterre. Sárgával megjelöltem a helyet. A víz out of topic volt, a bluebottle-hemzsegés meghozta gyümölcsét egész napos elfoglaltságot szolgáltatva a fürdőzőknek, életmentőknek és jegeszacskóknak. Késő délutánra aztán újra képben voltam. Fogalmazzunk persze inkább úgy, hogy nem a kinin miatt aludtam, hanem hogy előre pótoljam a másnapi rövid rapid-eye-movement fázisomat. Pakolás, éjfélkor elalvás, két óra szün-szün, hogy aztán vezetés közben meg lehessen baszódni az unalomtól. Kis társam a hátsó ülésen húzta a lóbőrt. Aranyos, kedves, éreztem a törődést. Hervey Bay-ben ébredt, amikor az autót raktuk le azon a helyen, ahol másnap aludtunk. Jött értünk a busz, indult a Fraser-szafari. Nem voltam valami üde. Se fress, se fánki.
Folyt. köv.
Olyanok vagyunk, mint a hábéó. Reklám sincs, szünet sincs.
Kétharmad(tervezett második felvonás)
Hetedik-nyolcadik nap: Fraser Island / Esik eső karikára
Fraser Island a világ legnagyobb homokszigete. Nemcsak ezért különleges, hanem azért is, mert egyedülálló és ritka ökoszisztémával rendelkezik. A máshol is megtalálható növények itt egészen más tulajdonságokat domborítanak, a homok ugyanis minden tápanyagot kiszűr a vízből, így más megoldást kell találniuk. Kreatívak. Párját ritkító szimbiózis az egész, legfőképp természetesen az esőerdős rész. Fraser 1992 óta a világörökség része. A múlt században még folyt fakitermelő tevékenység, ma azonban mindez már csak történelem. Igazi vadvilág, ősfák, a világon sehol máshol nem található érintetlen dingó génállomány. Kutyát behozni szigorúan tilos. A sziget 123 km hosszú, legszélesebb pontján pedig 22 km. Megannyi dűnetó található rajta, amik a bennük található élőlényektől függően kristálytiszta átlátszó, vagy egészen sötét, szinte fekete színűek.
Egy órás buszozást követően – ami jellemzően más utasok (köztük igazi idióták) összegyűjtögetésével telt, félórás kompúttal érkeztünk Fraserre, ahol rögtön folytattuk is utunkat a sziget belseje felé – immár Dakar-kamionokat idéző kis terepbuszunkkal. Fraserre kizárólag négykerékmeghajtású járművekkel lehet bemenni, ezért minden csomópont olyan érzésem támadt, mintha valami trópusi Somogybabodon lennénk. A – szó szerint és átvitt értelemben is – vezetőnket Jarradnak hívták, ő volt a mindenes: buszsofőr, idegenvezető, problémamegoldó, pincér, lexikon, hajcsár.
A buli azzal indult, hogy leszakadt az ég. Nem szokatlan ez errefelé, immár Queenslandben vagyunk – az esős évszak közepén. Azt azonban nem nagyon hittük el, hogy tényleg ki kell szállnunk a buszból abba az ömlő esőbe, amiben egy perc nem sok, annyi sem kellett a herezacskóig ázáshoz. Jarrad megmondta: nem várunk, hogy elálljon. Van hogy három hétig szakadatlanul szakad februárban. Lássuk be, ezzel nehéz vitatkozni. Az egyetlen megoldás a buszon maradás lett volna, de az meg három órányi kínzó unalom és semmittevés, meg egyébként is. Én szeretem az ilyen kalandokat.
Jobbágy "Yo!" Feritől küldeném a Valahány csepp esik ráját mindenkinek, aki ázott már el valaha. Köszisziasztok.
Az utasoknak jól megfigyelhetően két fajtája volt: a felkészültek és a meglepettek. A felkészülteken terepcipő és vízálló mindenjó, a meglepetteken egy idő után leginkább semmi. Mondanom sem kell, mi melyik csoportba tartoztunk… Annyi hibát elkövettem, hogy nem fürdőnadrágban vágtam neki a kalandnak. De különben így is hibátlan és felejthetetlen volt az egész. Persze nem mindenki élvezte a tocsogó homokba minden lépésnél leragadó gumipapucsot… Én hamar elengedtem a problémát. A fényképező vízalatti tokja pedig külön jó szolgálatot tett.
Előtte
Közben
Alatta
Így túráztunk el az első állomáshelyig, a Hammerstone Sandblow-ig, ami leginkább egy sivatagi fennsíknak tűnt, mert az is. Az óceán felől fújó szél egyre magasabbra építi, és löki bele a másik oldalán található Lake Wabby-be, ami így néhány évtized alatt el is fog tűnni. A kis tó nagyon jópofa, egyik feléről egy hatalmas homokhegy, másik oldalról pedig eukaliptuszerdő szegélyezi, és tele van 3-4 kilós catfish-ekkel. Mire ideértünk, az eső elállt, én pedig jobb híján – mint cigánygyerekek a IX. kerületi Ferenc tér szökőkútjában – a fantáziára keveset bízó, térformálásból jeles alsónadrágban nyomultam. A séta visszafelé már nem annyira az esőről, sokkal inkább a növényekről és pókokról szólt. Rengeteg vérfa, óriáspáfrány és a legkülönfélébb pálmák mindenfelé.
Hammerstone Sandblow
Lake Wabby
Utána
Cés hernyó műve
Az offroad buszból visszafelé menet az Eurong Beach Resortba (ahol az éjszakát is töltöttük) láttunk egy lesoványodott dingót a parton. Nem volt valami felemelő látvány szegény. Szerencsére másnap rendes példányokkal is találkoztunk. Néhány éve egyébként egy dingófalka szétszedett egy kisgyereket, azóta kicsit jobban tarttatják a távolságot tőlük.
A kaja így elsőre nem volt valami mesés, bár nagy baj nem volt vele, csak épp az ízek hiányoztak (pedig micsoda király, aki kitalálta az ízeket, igaz?). Cserébe jó sok volt, büférendszer, sokféle, százszor szedés, mit tudom én. Mehetett volna ingujjba és nadrágzsebbe is bőven, de itt nem az a viselet.
Délután a Lake Mckenzie-hez látogattunk el, aminek partján (is) olyan fehér a homok, hogy a Whitehaven Beach simán elbújhat mögötte – és ezt már tapasztalatból mondom. Volt parádés néhány óránk. Meg is merültem a helyet. Jó ijesztően nézett ki, kb. mint egy black hole. 5-7 méternyi fokozatos mélyülés után (ahol a fehér homok és kristálytiszta víz mindent láthatóvá tesz) egy éles letörés és egy löszfalszerű meredély következett. Mivel élőlények nemigen vannak a tóban, mentem néhány mélyebbet, de nem vittem túlzásba. Egy szál maszk meg a fürdőgatya – itt már. Eddigre csodásan kisütött a nap, felszárította a hisztikönnyeket, úgyhogy szerencsére a mukkok másik fele is jókedvre derült.
Merültem-fordultam
Lake McKenzie
Tisztának mondanám
Porzósztárok
A szállás átlagos volt, a vacsora viszont kifejezetten jóízű. Összeszedték magukat. Alvás, reggel 8-kor indulás, erőltetett menet.
A reggeli szintén teljesen rendben, így már nem kell felelniük a négyesért. Első utunk a Central Stationhöz vezetett, ami az egykori favágók és családjaik lakhelye és kitermelés csomópontja volt. Lőttem néhány képet a régi Caterpillarekről, amikkel a fákat vontatták a folyókhoz, ahol aztán leúsztatták őket – remélem a busz mellett ezeknek a lánctalpasoknak is örülsz, Marcipán!
Timberlak
Eszterlánc
Innen indult a sétánk a már említett, unikumnak számító esőerdőbe. Tényleg egy csoda. Minden csak homokból, a fák, indák, pálmák, páfrányok mégis gyönyörűek, erősek és magával ragadóak. Ahogyan a „fantasztikusan gyors” leguán is, amiről egy jó képet sem sikerült lőnöm, tudja a franc, hogy már megint miért. Sikerült viszont felszednem egy piócát (kivételesen nem Mélissára utalok), amit csak a buszra való felszálláskor vettem észre. Olyan érzés volt, mintha tüske ment volna a lábujjamba. Megfogtam, lefejtettem a nem tapadós részét (azzal is kapaszkodik, de kurvára), és azt hittem, le tudom húzni. Nyúlt, mint a rágó, de rohadtul nem engedett. Megmutattam Jarradnak Shrekből a Csizmás Kandúr tekintetet. Kérlek szépen, mégis mit kellene csinálnom vele (nekem csak olyan gondolataim támadtak, hogy levágom késsel, esetleg bekenem krémmel, hogy megfulladjon stb.)? Jarrad erre megkérdezi, cigizem-e. Már nem hogy őt akkor és ott, hanem úgy általában. Van-e nálam. Mondom, haver nem és nincs, de most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy épp rá akarsz-e gyújtani. Jarrad egy Mulder, pillanatok alatt szerez nekem egy cigarettás férfit. Ekkor már sejtettem, de én az öngyújtóra szavaztam volna még mindig. A faszi megfogta a piócát, és a parazsat a hasához nyomta. A pióca hasához, úgy értsd. Na erre elengedte. Nem ő a piócát vagy a cigit, most már elég legyen! A pióca a lábujjamat. Azóta tudom, hogy a dohányzásnak is megvan a maga haszna.
Egy creek
Inda house
Vízgyűjtő szimbióta
Gyors reagálású hadtest
Jobb kislábujjon már pióca, de még nem tudom
Garázsmenet
Piócátalanítás
Innen a 75-Mile Beach-re vezetett az utunk, elég hosszan. A 75 valójában csak 58, ami annak köszönhető, hogy sokat formálódott a sziget, amióta a neveket megkapta, de azért 58 mérföldnyi nyílegyenes part sem kutya. A 75-Mile Beach-en nem szabad fürdeni, mert nagyon erősek az áramlatok és a tigriscápák is. További érdekes adalékanyag, hogy a 75-Mile Beach-et a queenslandi autópálya-hálózat részének nyilvánították, 80 km/h-val lehet haladni rajta, és egészen forgalmas. Borítással ugye nem rendelkezik, vagyis de, homokkal – így az „úttest” maga mindennap szolgálhat meglepetésekkel: az ár-apállyal folyamatosan változik. És ha még ez sem lenne elég, van egy része, ami az Air Fraser Island leszállópályája is egyben, itt a kocsiknak kell figyelni, közeledik-e le- vagy felszálló repülőgép. Jó, mi?
Ikszsávos
A rákok is gyúrnak
75-Mile Beach
Jarrad és a mobilja
Multifunkciós felhasználás
A 75-Mile Beach-en haladva csekkoltuk a Maheno Shipwreck-et, amit én személy szerint imádtam, mert kurvajó fotótéma, de gép nélkül is jól néz ki. A történetéről nem sokat tudok, csak annyit, hogy valami luxusizé, kora leggyorsabb hajója volt, 1935-ben egy ciklon tette partra, és hogy míg régen közel lehetett menni hozzá, ma már nem lehet, mert bármelyik pillanatban összeomolhat. Rohad, na. Eszi a rozsda. (Apropó, az idő vasfoga miért nem rozsdásodik?)
Maheno
Shipwreck
Ekkor robbantunk le. Vagyis ez így ebben a formában nem igaz, mert haladni tudtunk volna, de a busz klímája megadta magát, Jarrad pedig nem akart így tovább menni – mondjuk tényleg hihetetlenül meleg volt. Már csak ez hiányzott a Fraserre oly jellemző és mindenhol megtalálható és megtaláló böglyök mellé. De míg mi megebédeltünk egy árnyasban (egy napi hideg élelem szendvicsek formájában – lehet, hogy mégis felelni kell, ha nem jó a hármas), már érkezett is értünk egy tartalékbusz (négyes, beírtam, lezártam). Ahhoz persze eleget kellett várni, hogy vécére menjünk, és szembesüljünk Fraser óriáspókjaival, ami nem volt valami kedves látvány. 10-12 cm-es állatkák, nem szerette senki. A helyzetet egy megállapítás jellemezheti hűen: alapvetően beszarnál tőlük, ha nem fagyna beléd tőlük a szar is.
A 75-Mile Beach végén található az Indian Head, ide már a friss, ropogós busszal mentünk. Az Indian Head nem más, mint egy 60 méter magas szikla, ami páratlan rálátást enged a partvonalra és a körülötte elúszó tengeri állatokra – mi cápát láttunk, valószínűleg a Fraserre jellemző tigrisek vagy leopárdok közül egyet. Nem bántam. Az más kérdés, hogy olyan magasan járt a hőmérséklet, mint a nap. De a hely tényleg leírhatatlan. Talán a fényképek segítenek egy kicsit.
Indian Head
Visszafelé már romlott az idő, így a színes homokkősziklákat nem tette varázslatossá verőfényes napsütés, az Eli Creeknek, Fraser legnagyobb folyójának a vize pedig egyébként is hidegnek számított volna, de azért tetszett a dzsungelfürdés, eluralkodott a különleges hangulat.
The Pinnacles
Na már megint
Eli Creek
Ez volt tehát Fraser. Én azt kaptam tőle, amire számítottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az áradásoknak köszönhetően csomó minden került az óceánba, amit a 75-Mile Beach-en rak ki az áramlat, és aminek köszönhetően Fraser épp nem a legszebb arcát mutatta, de ez is egy érdekes és ritka tapasztalat, nekem nem volt semmi bajom vele.
Visszakomp, visszabusz. Hervey Bay-ben a három hét messzemenőkig legjobb szállása, az Emeraldene Eco Lodge várt ránk, egy igazi kis őserdő, minden a környezettudatosság jegyében (esővízgyűjtés, energiatakarékosság, természetes anyagok, nulla kemikália, újrafeldolgozás, komposztálás), egy igazi gyöngyszem. Ilyen helyet én is szívesen csinálnék. Rob, a tulaj egyébként is hihetetlenül rendes volt, ő intézte nekünk egész Frasert, és ő küldött el a Mr. Seafoodba is kajálni, ahol hamisítatlan, friss helyi halból készült isteni fish and chipsszel tömtük tele magunkat, hogy aztán visszatérve első alkalommal fussunk össze a mindenhol jelenlévő gekkó fivérekkel.
Azt persze meg kell jegyeznem, hogy a Mr. Seafoodban kellemetlen tapasztalatot is szereztem: volt egy szórólap Vic Hislopnak, a világ legtermékenyebb cápavadászának hervey bay-i kiállításáról/előadásáról, amit egyszerűen nem hittem el. El is tettem egyet rossz emlékbe, és a mai napig nem tudok nyugvópontra térni felette. A faszi hihetetlen mennyiségű nagy fehér cápát ölt már le, és a tevékenységét annak ellenére is folytatja, hogy a fajt rég veszélyeztetettnek nyilvánították. Ennek ellenére ő azzal kampányol, hogy mennyi bálnabébit, teknőst és mit tudom én, hogy még mit ment meg azáltal, hogy számolatlanul pusztítja ezeket a „félelmetes és kiismerhetetlen, rettegett ragadozókat”. A jó kurva anyját, azt. Húznám fel őt kampóra, hogy kiforduljon az a millió dolláros felső fogsora, az.
Na mindegy. Egy halhatározót azért vettem. Tanulom a neveket továbbra is. Cobia, spanish macrele, flathead, jewfish, angelfish, catfish etc.
Kilencedik nap: Bundaberg / Miért jegesmedve, miért nem teknős?
Miután alaposan kialudtuk magunkat Rob fantasztikus kis paradicsomában, összepakoltunk, és beparkoltunk ismét Mr. Seafoodhoz, hogy ez alkalommal egy üdítő vegyestállal indítsuk a napot. Ezután útra keltünk, de a szakadó esőben nem jutottunk messzire. Körülbelül másfél órán belül a 110 km-re lévő Bundabergben voltunk, a híres ausztrál rummárka és a loggerhead tengeri teknősök hazájában. Mivel tudtam, hogy elméletileg van lehetőség meglátogatni a teknősök költőhelyét, elég nagy késztetést éreztünk a maradásra, ugyanakkor azt is tudtuk, hogy aznap legalább Mackay-ig fel kellene jutnunk, ami egész napos vezetést és további 700 km-t jelentett volna. Ráadásul, ahogy mondtam, az eső is szakadt, nem látszott a horizonton semmiféle derű, röviden: nem voltak valami jók a kilátások. Valami mégis azt súgta, menjünk be megérdeklődni az információs központba, hogy egyáltalán szezon van-e, mik a lehetőségek, amik mennyibe kerülnek, sattara-sattara.
A következő információk birtokában záporoztunk vissza a kocsiba: a januártól márciusig tartó költési időszak közepén, azaz a peak seasonban vagyunk, a program éjszakai (este 8-kor kezdődik), az idő várhatóan ugyanez a foseső, és nem garantálják, hogy bármit is fogunk látni, hiszen vadállatokról lévén szó a teknősök is önállóan hoznak döntéseket, nem idomított cirkuszi lovakként nyargalnak a partra, hogy két tűzkarikán való átugrás között lepakoljanak néhány tucat patkóval kivert hímes tojást. Az mindenesetre jó jel, hogy előző nap egy tojásrakást és két fészekkikelést feljegyeztek a vadonjanik. Ja, és mindez potom $10.
Hezitálás-hezitálás. Lehet, hogy szakadni fog az eső végig + Mackay-ig kellene mennünk + éjszakai a program, azaz ha maradunk, a másnap is meg lesz baszva, pedig így már egy ezrest kellene megtenni egészen Airlie Beach-ig. Esernyőt nem lehet a partra vinni, és garancia, az sincs. Na mi legyen? Menjünk? Menjünk. Ne, ne menjünk. Meg fogjuk bánni, egész éjszaka a szakadó esőben fogjunk nézni a sötét semmit. Dehogy fogjuk, kurvajó lesz. Mi, a semmi, ami nem lesz? Jó, igaz, lehet, na akkor induljunk. Ne, ne induljunk. Itt vagyunk a szezon közepén, a világ egyik legkülönlegesebb történését figyelhetjük meg. Hova rohanunk? Igazad van, maradjunk. De akkor holnap hogy teszünk meg ezret, ha lehet, hogy éjjel 2-ig fent leszünk?
És így tovább.
Hogy rövidre zárjam a már most sem rövid, de annál unalmasabb őrlődési fázist, kiszálltam a kocsiból, megvettem a jegyeket, a kocka el volt vetve – maradtunk. A poncsókra egy kínaiban tettünk szert, béreltünk egy szobát egy korrekt, semmi extra motelban, bevásároltunk, nyomtunk egy Subway-t, hogy aztán este a helyszínen életünk talán legkülönlegesebb élményében legyen részünk, olyanban, amit természetfilm által nem élhet át és érthet meg az ember fia, se lánya.
Bundabergben a költőhely egy néhány kilométer hosszú partszakasz, ami alaphelyzetben beach-ként funkcionál, de költési szezonban lezárják, és rangerek felügyelik. Figyelik a tevékenységet, óvják a fészkeket, miközben próbálnak a lehető legkevésbé beleszólni ezeknek a csodálatos állatoknak az életébe – amit tesznek, azt muszájból, tudományos célzattal kénytelenek megtenni statisztikai szempontok alapján. Legyen elég annyi, hogy ezer kikelő tojásból (ami jó esetben kb. 80%-a az összes tojásnak) egy, azaz 1 kis teknős éli meg a felnőttkort.
A Mon Repos Nemzeti Park – ez a teljes neve – hihetetlenül jól szervezett és felszerelt hely. A látogatók egy központi helyen gyülekeznek egészen addig, amíg a partot felügyelő rangerek valamilyen tevékenységet észlelnek. Ekkor megfelelő méretű csoportokra bontva kivezetnek az adott helyre. Mindezt megelőzi egy vetítés és egy eligazítás arról, mit lehet és mit nem. Fényképezni alapvetően nem lehet, még vaku nélkül sem. Semmiféle fényt kibocsátó eszközt nem lehet használni, a kis teknősök ugyanis a fény felé mennek: alaphelyzetben – az érintetlen természetben – az éjszaka leple alatt ez nem lehetne más, mint a whitewash, a hullámzás fehér habja, azaz a víz. Bunbaberg környékén még a helyieket is megkérik, amennyire lehet, alacsony fényerejű izzókat használjanak, abból is olyan keveset, amennyire csak lehetséges, hiszen az apróságok a fészekből kikelve a horizonton látható fény felé indulnak el akkor is, ha az épp nem a tenger – így rohanva a szárazföldi ragadozók (rókák, kutyák, madarak stb.) karmaiba.
Fényképezni tehát csak akkor lehet és azt, amire engedélyt kapunk. Nem is baj, nekem ez felettébb szimpatikus.
Na. Mi épp hogy megnéztük az oktatófilmet, már jöttek is szólni, hogy gyülekező van, mozog az egyik fészek tetején a homok, nemsokára a felszínre érnek a picik és elindulnak az óceán felé. Nagyon izgalmas az egész. Tök sötétben sétálunk a parton, a rangert kell követni, nem ér bóklászni, nehogy valami olyanra lépj, amire nem kellene. Stop! Még oda sem értünk, ahová indultunk, de máris stop! Egy tapodtat se! Icipici teknősök masíroznak a lábaink között a víz irányába, épp keresztezzük az útjukat: észrevétlenül kikelt egy fészek. Hát ez hihetetlen. Már megérte maradni. Ezek az apróságok felhúzott rugós játékként nyomulnak a víz felé tántorítathatatlanul. Megvárjuk, amíg az utolsó is megtalálja a vizet (kissé zavart, ezért segédfény irányába, a ranger lámpájának személyében), aztán továbbmegyünk.
Mindenki meri remélni, hogy nem lépett rá egyre sem. Azért az nem gyakori, hogy ne vegyék észre, amikor kikel egy fészek. De hát ez a természet.
Néhány száz méterrel arrébb, a part felső részén körbeveszünk egy rangert, aki egy kis homokos területet világít meg. Itt lesz a fészekkikelés. Időnként mozog a homok, valami történik a felszín alatt… Elég lassú a folyamat, de közben rengeteg dolgot tudunk meg tőle. Amikor moccan a felszín, mindenki lélegzetvisszafojtva figyel, aztán semmi. Végül megjelenik egy kis teknős. Mindenki rohadtul izgatott, kivéve a kis teknőst. Ő felért a felszínre, pihen hát egy kicsit. Konkrétan elalszik. Marha jópofa. A ranger azt mondja, ez nem túl gyakori. Ilyenkor általában amilyen hamar csak lehet, igyekeznek elérni a vizet. A kb. 60 cm mélyen lévő tojásokból már negyedik napja ássák magukat felfelé. Csoda, ha a nagy és veszélyes túra előtt úgy dönt, egy kicsit még megpihen? Ez azonban azt is jelenti, hogy mivel a testvérei feje fölött foglal helyet mozdulatlanul, azok azt hiszik, ennek a pihengetésnél valamivel nyomósabb oka van, így hát ők is maradnak inkább kussban. Így telik el egy óra, és már kezdjük elveszíteni a hitünket, hogy ebből bármi is lesz. A ranger sem érti, hogy mi van, a kis hülye meg csak alszik.
Aztán egyszer csak megindul, mint akit seggbe lőttek. Nemcsak ő, az egész folyamat. Egyre több és több kis teknős mászik elő a kb. 30 cm átmérőjű homokterületről. Annyira sok, hogy úgy tűnnek, mint csótányáradat a csatornafedélnél: végeláthatatlanul sok, mintha slagból engednék őket – valaki megnyitotta a teknőscsapot. Tudom, nem kellene ilyen minőségi filmet idéznem, de nekem a Múmia eleje jut eszembe, amikor a skarabeuszok ellepik a koporsót. És egyre csak jönnek. Potyognak a part letörésén bele a homokba, ahol azért, hogy megszámolják, hány porontyot hozott a fészek, gondosan összegyűjtik őket, hogy aztán egyszerre indulhassanak útnak a nagy ismeretlenbe. Hét napra elegendő energiájuk van születésük után, négy már eltelt, van még három, hogy a parttól 70 km-re lévő fő áramlatig eljussanak. Addig nem is táplálkoznak. Csak mások belőlük.
Egy kis szerencsétlent kivesz a ranger. Meg lehet érinteni, le lehet fotózni. Kettős érzésem van a dologgal kapcsolatban, de mivel nem én döntöttem úgy, hogy kivegyék, nyilván én is megérintem és lefotózom. Erős kis jószág, kemény kis melluszonyokkal és páncéllal. Cuki. Nagyon cuki. Kívánom, hogy ő legyen az ezerből az az egy. A tini nindzsa.
Michelangelo
Ezután eleresztik őket a tenger felé mutató „fényalagútba”. Ez nagyon fontos momentum, ilyenkor vésik a picik a kis nem is tudom milyükbe azt a mágneses kódot, aminek segítségével tizennéhány év múlva pontosan ugyanott jönnek ki a partra költeni, ahol első alkalommal érintette őket a fehér hab. Hihetetlen, nem?
Mondanom sem kell, csillagos az ég, esőnek nyoma sincs. Gyönyörű este. És még csak 10 óra. De már duplán megérte! Boldogan hagytam volna el a helyszínt már ennyi élménnyel a tarsolyomban is, pedig még közel sem ért véget a program…
Visszamentünk a főhadiszállásra, ahol körülbelül 10 percet dvd-ztünk, amikor jött az újabb sorakozó: valaki épp tojást rak! 360°-os képet kapunk a loggerhead teknősökről? Csak nem? De igen! Kisétálunk egy közelebbi helyszínre, ahol egy szép nagy példány épp temeti be a fészkét. Gondosan, nem bízza a véletlenre. Nagyon durva, de még a fészek környékét is rendbe rakja, ne lehessen látni, ahogy odahúzta magát. Minden nyomot szépen eltüntet. Azért az tényleg elképesztő, hogy egy tengeri állat milyen szépen helytáll a szárazföldön is, nem? 60 cm mély árkot még én sem szívesen ások, pedig az én mozgásom nem olyan nehézkes, mint az övé. A szeme pedig nyilván nem a vajúdás miatt könnyezik, hanem homoktalanítás céljából. Ki van ez találva. És ez benne a fantasztikus. Amit láttunk nőstényt, annak ez már a második költési szezonja. Ismerős errefelé. Aztán mint aki jól végezte a dolgát, fogja magát, szépen visszamászik a tengerbe, és a fehér habok takarásában nyugodtan távozik.
Pózolj teknőssel
A páncélon cápatámadás nyomai
Átlagosan 100 tojást raknak. Amit mi láttunk fészket, abból rekordszámú, 157 aprólék mászott elő. Állítólag volt olyan év, amikor a szar hideg idő és homok miatt összesen ha 100 kicsiny ment neki a tengernek egész szezon alatt… Az idei egy jó év. Jókor voltunk jó helyen. Talán az egész út legmeghatározóbb élménye. Eddig biztosan. Még éjfél sincs, de már mindent láttunk. A spontán kikeléssel talán még többet is, mint szokás. Óriásmák.
Tizedik nap: Bundaberg – Airlie Beach / Amikor már egy BP is megtenné
Egy nap a hamisítatlan road movie-k jegyében. Úton-útfélen, igazi mozis elemek. Címszavakba öntöm.
Újabb 900 km, immár nappal, tehát látunk is valamit. Az egész útra jellemző, hogy a szélessávú frekvencián – jobb esetben – egyidejűleg egyetlen adó lelhető fel, amin country szól, vagy beszélnek, vagy beszélnek, vagy country szól. Lehetőség még, hogy az automata adáskereső többszáz kilométeren keresztül nem lel semmit a 87.00 és 107.00 között, de ez esetben legalább ignorálni lehet a nem adást. Na már most. (?) Százzal történő sétakocsikázás esetén a countryside és a country multiplikálják egymás hatását, és ezekhez csak a buzi koalabaszók, az australopithecusok vannak hozzászokva, az eurázsiaiak, főleg a hozzám hasonló nordikus típus semmiképp. Mindez a tudjuk hány tengelyes és mekkora kamionokkal tarkítva, aminek köszönhetően az ember ép elméje szépen lassan megbomlik és oszlásnak indul, aminek röhögőgörcs és nem ép elme a vége. Ezt szeretjük, és emiatt még a country-t is hajlandók vagyunk felhangosítani: hamarabb beüt a cucc.
Csőr rács nélkül
Kamionosok és kurvák
Egy olyan vidéken, ahol ezer, de legalább ötszáz kilométerre nincsen kulturált nagyváros; Holden márkakereskedések helyett John Deer van meg New Holland; ahol a lógó fülű tokás tehén az isten; ahol az út mellett kutyák helyett kifordult belű kenguruk és wallabik napoznak; ahol már 60 kilométert megtettél kigyulladt üzemanyagjelző lámpával, és letérve az útról, hogy benzinkút után érdeklődj, egy fogatlan ozzy nő valami murvás útról magyaráz meg 10k-ről (km); na akkor azt gondolod, a következő képsorok abból a filmből lesznek valók, amikor Kurt Russelnek elmegy a fékje, a feleségét pedig az a kamionos rabolja el, akitől jóhiszeműen segítséget kér – még ha nem is a feleségem ül mellettem. A lényeg, hogy szar a szitu. Annyi a petrol, hogy az üzemanyagjelző pöcök a kulcs kivételekor felfelé indul el, de mi megyünk a nénje tanácsát megfogadva. Konkrétan olyan murvás úton, amin valahol még murva sincs. Bármelyik pillanatban leállhat a motor, szembe pedig még nem jött senki. Olyan gondolatok tolulnak agyamba, hogy ha kikapcsolom a klímát, akkor esetleg eljutunk-e a nem tudjuk merre lévő benzinkútig, vagy hagyjam bekapcsolva a klímát, mert így valamennyivel később száradunk ki, és nagyobb eséllyel talál ránk élve valaki.
A vidék mindenesetre vadregényes. Az útról házakat vagy farmokat közel s távol sem látunk, az út mellett azonban roppant kreatív postaládamegoldások reprezentálják a helyi stílt. Az elsőre még azt hisszük, vicc: egy kiszolgált mikró. A másodiknál már tudjuk: ennek a fele sem tréfa – egy mosógép. Aztán egy vízszintes hordó, majd egy fellógatott tejesvödör. És szépen így tovább. Kibelezett fatönk, óriáskondér, egy újabb mikró. Úgy látszik, mindegy, csak lehetőleg ajtaja legyen, vagy ha nincs, legalább ne vigye el a szél, amíg egy hét múlva valaki megnézi, érkezett-e valami Senkifalvára az Ördögszekér utca 0 szám alá.
Úgy látszik, tényleg mindennek megvan az értelme: ezen a szinte lakatlan (ha pc akarok lenni, akkor is minimum remote a place) vidéken igazi élő vadkengurukat látunk! Benzin ugyan nincs náluk, de legalább nem messze legelésznek. Befékezek a murván fotókészítési célzattal. Meggondolatlanul leállítom a motort. Amint ez megtörténik, a fejemből AC-pumpa feliratot körülölelő gondolatbuborék száll fel. Mindegy, de akkor már legalább jó fotókat csináljak. A vadkenguru viszont olyan, mint az őz: nem áll modellt. Fókuszálni hirtelen persze nem tudok. De legalább a kocsi pöccre indul.
Country hiphop
Kereszteződés. A nénje ezt nem mondta, basszus. Hovatovább? Jobbra vagy balra? Balra lejt, arra megyünk, tovább jutunk. Szemben autó, jupí! Elakadásjelző kirak, fékevesztetten rohan át a másik oldalra, stoppol. Hey mate, could you tell me please, where’s the nearest petrol station? Sure mate, go along this road about 10ks, there you’ll find one on the right side. Fine. Jöttünk már vagy 20k-t meg 30 percet, de még mindig 10k.
12k múlva ott van jobbra a benzinkút. Dübörgő sziklaomlás szívem hegyoldalán.
Megtankolva megyünk tovább Rockhampton irányába. Látunk még bónusz emut, vonatszerencsétlenség nyomait egy halom kisiklott szerelvényt formájában, koppantunk egy kismadarat a szélvédő tetejével, amit aztán a csodálatos Airlie Beach-ig emésztgetünk, hogy megérkezve a pici véres tollak leszedegetésével feltegyük a nap kakaójára a bíborvörös, alvadt habot.
A kismadár lelkének küldeném a valaha volt legkirályabb filmzenét, ami engem beteg módon nem lehangol, hanem felvillanyoz, főleg 2:17-től. Requiem for a dream a nagyszerű Clint Manselltől.
De legalább olyan szállást sikerül foglalni a Sunlite-ban, amilyet az életben soha: Airlie kikötőjére és a külső Whitsunday-szigetekre nézne, ha nem szakadna épp most is az eső. De ezt szerencsére már rééég megszoktam.
Parkoló
Folyt. köv.
És a folyt. már köv. is
Három per három (tervezett)
Tizenegyedik-tizenkettedik-tizenharmadik nap: Airlie Beach – Whitsunday’s / Camira vs. kamera
Egy nap pihengetésben, lagúnában, esőben, fish and chips-ben és a programfoglalás jegyében telt, hogy azt követően újult erővel ülhessünk fel a Seaflight nevű motoros óriáskatamaránra, hogy az egészen 100 km-re a parttól, a Knuckle Reefig repítsen bennünket három óra alatt, ahol egy jó kis sznorizgatás keretei között először kerülhettem testközelbe a Nagy-korallzátonnyal, míg a többiek palackkal merülgettek. Rég merültem már rendesen, utoljára Sydney-ben a cápákkal, így annak ellenére élveztem a dolgot, hogy cápát sem láttam, meg a látótávolság is kritikán aluli volt, ahogy a korallkert is, ahová vittek. Azt gondoltuk, hogy ha ez a Nagy-korallzátony, akkor köszi, de egymilliószor inkább a Vörös-tenger. Nagy fényképezési révületemben egy korallfal hátramenetben történő lefejelésével kezdtem. Szerencsére a fal halott volt, én pedig nem. A fülemnek mindenesetre rendesen odabasztam. Nem is értem, amatőr hiba volt, de tanultam belőle.
A hajó egy nagy, fix pontonhoz vitt bennünket, ami minden parasztvakító-berendezéssel gazdagon fel volt szerelve: helikopterleszálló reefnézegetéshez, üvegaljú sétahajó, sundeck stb. Én a kajáláson kívül nemigen tartózkodtam a vízen kívül. Szép hatalmas napóleont azért láttam, tintahalakat és bohócokat is, jónéhány angyalt és sokféle papagájt, anenómákat et cetera, de különösképp nem varázsolt el a hely. Arra jó volt, hogy lássam, az elmúlt egy év nem volt hiábavaló, és már húsz méteren is komfortosan tartózkodom körülbelül egy percig. Az 1 mm-es Orcám tökéletes erre a hőfokra. És legalább medúzák sem voltak. Viszont rá kellett jönnöm, hogy a vízalatti fényképezés olyan tudomány, amihez még rengeteget kell kattogtatnom az elfogadható eredmények felmutatásáig – főleg, ha nem viszek magammal súlyt a gépre, amitől az állandóan ki akar szállni a kezemből… Az a kurva súly, ne is mondd.
Seaflight feat. ponton
A kép, amit szeretünk
Ponton Udvar
Pityuka
Lejtmenet
Az mindenesetre meglehetősen bosszantó dolog, hogy plüssteknősdobálás-ügyileg azt az utat nyertük meg, amit másnapra már befizettünk, cserébe nem volt másra cserélhető, mert hogy promó. Ez a valami!
Hazafelé
Otthon
Gordon
Másnap egy sokkal turistásabb, de annál szebb kirándulásban volt részünk, és ehhez nagyban hozzájárult, hogy a világ egyik leggyorsabbnak mondott vitorlás katamaránján ülhettünk naphosszat, a Camirán. Nem akarom állandóan a marketingmaszlagot tolni ezzel a sok világ legilyenebb világ legolyanabbja frázissal, mert pontosan tudom, mi a világ leggyorsabb katamaránja és vitorlása, de azért a Camira tényleg elég gyors, és meglehetősen fenséges konstrukció. Ami a világ legfehérebb homokkal borított partjára is elvitt minket: a Whitehaven Beach-re. Mindez egy semmirekellő sznorkelezést követően történt (lábjegyzetet illesztve a szövegbe annyi, hogy ezen a napon már nem felejtettem el a súlyt felszerelni a fényképező tokjára…), de valóban és tényleg meseszép. Tavaly ez a part volt a világ első számú ökoturisztikai nevezetessége, és a világ 10 legkedveltebb partja között tartják számon mindent összevetve is. A ciklonnak itt azért már látszódtak a hatásai: a föveny itt-ott ráomlott a beach-re, a part vakító hófehérségébe belepiszkított jópár növényi alkatrész, de összességében tényleg csudajól festett. Az idő kifogástalan volt, hét ágra sütött a nap. Ücsörögtünk a vízben, és nem értettük, a többiek miért nem veszik le a fekete zubbonyokat ebben a mesés napsütésben. Mi voltunk azok, akik hallgatják a rádióban a hírt, hogy egy őrült az autópályán a forgalommal szemben hajt, és mi voltunk azok, akik azt mondták magukban: egy őrült? Mind!
Mert aztán a mellkasunkra, karunkra és mindenhová sodródó medúzák csípéseitől felocsúdva rájöttünk, bizony hogy mi vagyunk a világon a legnagyobb faszok.
Whitehaven
A világ legszerencsésebb fickója
A kaja jó volt, a visszaút szintén. Ránéztünk a világ legjobb munkahelyére, a Hamilton Islandre, megálltunk egy negyed órára a Daydream Island mellett, és a pinakker (!) meg a főárboc 18-as karikás játékát csodálhattuk egész nap, amikor épp nem volt kedvünk a dugongtestű ausztrál és kikandikáló sunájú német lányokon muhaházni. A képek leginkább telefonnal készültek, mert a fényképező legnagyobb bánatomra lemerült.
Viszont óceánon vitorlázni a világon a legjobb!
Camira
Mászóka
Az esti szállás nem volt egy csemegeszőlő. A Beaches Backpackers egyik dormitory-ját kaptuk, emeletes ágyak, atkák meg minden. Kicsit úgy éreztem, a mennyországból bukott angyalként közvetlenül a pokol egyik üstjében landoltunk, de ezért legalább egy kibaszott fillért se kellett fizetni, ami, lássuk be, nem egy utolsó szempont. Ingyenrüh.
Az utolsó nagy falat, 600-700 km. Mel Gibson szelleme kísért, de nem azért, mert ausztrál alkoholista lettem, hanem mert itt már a személyautók is mad max-es külsőben pompáznak: kengururács minden mennyiségben, akár Camry-ról, akár egy Mazda 3-ról legyen szó. De nem az a kis lófaszfajta! Olyan fényszórót is körülölelő izé, olyan.
Jött egy felhő...
... mi leszállt közénk
De ami a lényeg: Townsville-től északra 300-350 km hosszan mindenhol a ciklon pusztításának nyomai. Townsville környékén még azt hittük, amire azt mondjuk, hogy aztakurva, az az aztakurva, de aztán Hitchinbrook környékén jöttünk rá, hogy az az aztakurva nem az az aztakurva volt, mint az itteni aztakurva. 320-340 kilométeres óránkénti szél úgy megcsinál mindent mindenütt, hogy azt elmondani nem lehet. Én ilyet az életben nem láttam. Volt néhány éve a Tátrában az a hatalmas szél, ami letarolta a hegyoldalakat. Az Kismiska, gyerekek. Egészen hangyafasznyi, apró, picike Csicskamiska.
Négy órán keresztül jöttünk át a területen. Volt olyan, ahol az igencsak szívós pálmák közt egy sem maradt állva. A domboldalak úgy néznek ki, mint a korpás disznó szőre – a dús, buja vegetációnak sok helyütt nyoma sincs, egy-egy fa árválkodik, az is levelek nélkül, mint valami elhagyott villanypózna. Az igazi villanypóznákon szilveszteri szerpentinként lengedeznek a súlyos vezetékek. A házak tető nélkül, vagy csak simán paralelogrammára rogyva. Lelombozó látvány. Be akartunk menni egy ilyen koalabasztatós sanctuary-ba, de esélytelen volt, mindenhol romeltakarítási munkálatok folynak. Kivezérelték a hadsereget, mindenki teszi a dolgát – mintha az áradás nem lett volna elég. Most utólag tudtam meg, hogy állítólag 1974-ben ugyanezt a kombót már egyszer bevitte a természet Queenslandnek.
Egy a sok közül
Szóval az úton kicsit be voltam kulázva, hogy egy ilyen lepusztult Cairnsbe érkezem, de szerencsére itt semmi nyoma az egésznek. Talán annyi, hogy a hátsó kertben a biztonság kedvéért kitekert néhány fát a szél itt is, de a jelenlegi lakomról majd a későbbiekben nyilatkozom. Alapvetően Cairns tehát szépen megúszta.
Fura volt Cairnsbe megérkezni. Nemigen fogtam fel, hogy a következő fél évet itt fogom elkölteni. Addig meg főleg nem fogtam fel, amíg nem a végleges és fix helyemen (a saját szobámban), hanem az Njoy nevű backpackersben szállásoltam el magamat három napra. Azt persze nem bánom, hogy a Camry még itt volt velem erre a néhány napra, kocsival azért árnyalatnyival könnyebb legalább egy alapot kapni a város mibenlétéről. De Cairns-ről és az ittlétről majd később, egy másik bejegyzésben. Első benyomást persze megosztok: nagyobb, mint gondoltam, hihetetlen mennyiségű hatalmas denevér lepi el este az eget, napközben lógnak a fákon, földöntúli a hőség és a páratartalom, a zuhanyok (itt így hívják: shower) jönnek-mennek, öt percig tartanak, a töködig áztatnak, hogy aztán a napsütés három perc alatt megszárítson. Az óceánba itt nem lehet bemenni az ausztrál sósvízi krokodil miatt (északabbra vannak partok, fél óra kocsival), sok az aboriginal és rengeteg a didgeridoo-árus, fogok is venni egyet, nem árust, csak didge-et, és megtaníttatom magamat a körlégzésre.
Tizenötödik-tizenhatodik nap: Cairns és az Outer Barrier Reef / Légy ott!
Némi boardshort- és túrakeresési projektet követően megejtettem az első napfényes körülnézést is a városban pusztán aklimatizációs célzattal. Megnéztem, hol a suli, elgereblyéztem a bürokrácia által összefújt félreértéseket, aztán a nagy megérkezést és a féléves nélkülözési periódust egy pizza közbenjárásával kívántam lefojtani. Valentin-nap volt, én meg szerelemmel szeretem a pizzát – csak épp a szénhidrát miatt kevesett találkozhatunk, főleg este. Ennyi.
Szerelmem a pizza, szerelmem Ausztrália, Ausztráliában szerelmesek az Ironmanekbe, a legnagyobb Ironman a zseniális Robert Downey Jr., ennél gázabbul úgysem tudnám ideerőltetni Elton I want love-ját, amit a zseniális Robert Downey Jr. miatt szeretek, aki a legnagyobb Ironman, amibe szerelmesek Ausztráliában, istenbizony lelövöm magamat, boldog Valentin-napot akkor is, csak ennyit szerettem volna.
Másnap volt a nap, ami miatt – azt hiszem – itt vagyok. A cédécé, azaz a Cairns Dive Center az Outer Barrier Reefig, a zátony külső részéig repített. Mókás egy brigád, az Űrcowboyokra emlékeztető legénység: mintha összeállt volna néhány őszülő vagy ősz halántékú haver, hogy hátrahagyva/eldobva/feladva minden addigit és vásárolva egy nem túl fényűző hajót (ez volt a Sun-Kist), azzal tengessék nyugdíjasnapjaikat és ott, amit és ahol igazán szeretnek – a nyílt vízen. Nekem kifejezetten tetszett, hogy végre nem csak fiatalokat látok, mint általában mindenhol. Sokkal szimpatikusabb ez így.
Finger E
Cairns cakkozott-öblös partvidékét másfél órával kell hátrahagyni, de ez a másfél óra nem az unalmas fajtából való. Az öbölből kivezető járatot repülőterek felszállópályájához hasonló lámpasor övezi, és hogy az ember sejtse, mire számíthat a víz alatt, már a dekkről is távolban ugrándozó delfincsapat látványa, valamint fel-felbukkanó tengeri teknősök fogadnak… A Nautilus és a Calypso sem kaphatna jobb felvezetést!
Félúton
Kissé elszomorít, hogy mivel buddy nélkül merülök, nem vehetem fel a deréksúlyt – a queenslandi jogszabályok értelmében nem lehet súllyal „sznorizni” (ez a besorolás eleve sértő…) –, meg hogy a Camira sótalanítójában felejtett alacsony légterű maszkom és pipám miatt hagyományos kölcsöncuccot kell az arcomra húzni (a cuccok postai úton azóta már utolértek), de a csobbanást követően hamar elfelejtek minden bút s bánatot. Akváriumszerű pompás halkavalkád, gyönyörű, erős, életteli korallok, asztalnyi óriáskagyló, hatalmas sárga-fehér csíkos sügerek. Ez alkalommal fényképező nélkül, de fantasztikusat bóklászom.
Úszom egy félórát a korallszirt felett, játszadozom, ficánkolok, és amikor megunom, a lehető legjobb döntést hozom: körbeúszom a korallfalat a széleknél muréna vagy tűzhal után kutatva.
Térülök-fordulok, jövök-megyek, utazgatok a szigetek között. Rég átszellemültem, a súlyprobléma ellenére sikerül lenttartanom magamat, nyugalom van, lassú mozgás, két percek 0-15 m között. Befordulok egy sarkon, és ekkor megpillantom őt: a nagytestű loggerhead teknőst, amint békésen csipeget a korallfal kínálta bőségtálból. Bundaberg önti el az agyamat, nem hiszek a szememnek. Biztos a kölcsönszemüveg járatja velem a bolondját. És nem. Tényleg ott van ez a békés jószág. Nem vett észre, egyelőre jóval alatta vagyok. Megkapaszkodom egy halott korallsziklában, hogy ne lebegjek fel. Mesébe illő, ahogyan ez a nagy és nehéz állat súlytalanul lebeg a nagy kékségben. Ő ezerből egy. Milyen szerencsés! Milyen fantasztikus! Vajon milyen történeteket tudna mesélni? Félt már életében? Támadták már meg? Sokat menekült? Szereti egyáltalán a kaját, amit nyomat? Nekem persze lassan fel kell mennem levegőért még a mélyinterjú előtt – a visszautat választom, hogy ne legyen semmiféle félreértés a riportalannyal. Ott inhalálok, ahol ő nem lát. Kifújom magamat, nyugodtan, nem sietek, érzem, hogy még ott lesz. Packingelek gazdagon, sokáig akarok lent lenni. Tudom, hogy életem egyik legszebb élménye lesz. Olyan, amire minden tekintetben igaz a lélegzetvisszafojtva. Nem akarom megzavarni, de közel szeretnék hozzá menni, amennyire csak lehetséges. Nem a méterekért és percekért edzek. Az ilyen pillanatokban rejlő lehetőségekért edzek.
The best way to observe a fish is to become a fish. What about turtles?
Lemerülök, egészen az aljzatig. Befordulok a sarkon. Hát persze, hogy még ott van. Finom mozdulatokkal alulról közelítem. Észrevesz. Számítottam rá. Nem akar barátkozni, de nem is menekül. Nem fut el, csak odébb sétál. 4-5 méterre lehetek. Buborékokkal nem zavarom, látom rajta, tudja, nincs rossz szándék. Olyan, mint egy csúnya angyal. De angyal. Szárnyakkal. Hisz’ repül. És valóban. Elkezd szállni. Utána szállok én is, követem. Annyira meghitt az egész. Levegővételre nem is gondolok, nincs rá szükségem. Együtt repülünk, immár kötelékben, 2-3 méterre. Így teszünk meg 20-30 métert, és én még mindig nem hiszem el. Ekkor néhány snorkellező érkezik felénk, és elkezdenek a vakukkal villogtatni. Az angyalom rákapcsol, én pedig csak nézem, ahogy eltűnik a kék homályban.
Megértem, hogy fényképeztek. Jó dolog teknőst látni. Én azonban arra jöttem rá az utazásom során, hogy sokkal jobban átélhetővé válnak a különleges dolgok, ha nincs az embernél fényképezőgép, és nem arra figyel, hogy sikerül-e a kép. A kenguruknál is csak néznem kellett volna. Fontos a pillanatot megörökíteni, persze. De mi a fontosabb, ha egyetlen pillanat az egész? Hogy meglegyen egy vitatható minőségű képen, miközben te az LCD-t bámultad és próbáltad megtalálni a helyes beállítást, vagy ne legyen róla csak egy mentális videofelvétel, közvetlen, olyan, ami egész életedben visszatekerhető lesz?
Félreértés ne essék, szeretek fényképezni. De ha azok a sznorisok nem fényképeztek volna, csak mozdulatlanul lebegnek, talán sokkal hosszabb ideig lehetnek tanúi valaminek, amiről most ugyan van egy képük, de semmi több.
Én legközelebb akkor viszek kamerát víz alá, amikor már nem tud újat mutatni a környezet. Erre jöttem rá.
Rapidrandi után
A második merülést megelőzte egy kis beszélgetés a fedélzetmesterrel, és mivel kiderült, mennyi ideig bírom a víz alatt (meg előtte néhány alkalommal úszkáltam a scubásokkal 15-20 méteren), kivételt tettek velem, és felvehettem a deréksúlyomat. Nem sok – 4,5kg –, de arra pont elég, hogy a felső 5 méteren való átjutásomat megkönnyítse és így levegőt és energiát spóroljon meg nekem. Így történt, hogy a második merülés igazi jutalomjáték lett. Lubickolás. Éltem, mint hal a vízben. És bár ez alkalommal nem jött tekikatona, volt helyette 10 méteren egy körülbelül 5-6 méter hosszű korallalagút-bónusz, ami elég kihívást jelentett, nagyjából 20 perc alatt vittem végig a pályát. Először is, alaposan körbenéztem, hogy átúszható-e, többször benézve mindkét oldalról. Aztán megpróbáltam felmérni, vajon az oldalamba fog-e harapni bármiféle főellenség, amikor már bent vagyok. Apnea szempontból nem kihívás egy ilyet teljesíteni. Inkább a félelmeim leküzdéséről van szó. Amit viszont imádok.
Az első átúszás a bejáratnál becsukott és a kijáratnál kinyitott szemmel történt. Mivel nem evett meg semmi, a második végig nyitott szemmel; a harmadik és negyedik pedig már egyben: átúsztam, megfordultam, és vissza. Mint hülyegyerek a McDo’-mászókában.
Megint más kérdés, hogy a nap során agyonbasztak a medúzák. Rengeteg félét láttam – és éreztem. Volt olyan, ami úgy nézett ki, mint a Lego-kockák (nem, szerencsére nem kockamedúza!). Modulokból állt, minden modul egy önálló állat. Összenőve, mint a jó testvérek. Volt a sima gumilabdaszerűből is néhány – az a furcsán, nyomásra keményedő (a kesztyűt szeretjük). És volt a klasszikus medúzaalakú, ami nem csak lebeg, löki is magát – félgömb alakú, a peremen végig hosszú csalánozokkal. Na ehhez nem nyúlkáltam, szerencsére ő sem hozzám.
Hazafelé elkapott minket egy tengeri zápor, amire nem mondanám, hogy erőtlen, jelentéktelen és elenyésző. Szétáztatószolgáltatás.
Ezt követően intéztem még lakást a Cairns Sharehouse-nál – mit lakást, szobát. Kertvárosi részen fogom tengetni, nem mintha Cairns maga nem egy nagy kertváros lenne. Azonnal költözhettem, ami nagyszerű fejlemény, nem lett volna kedvem egy percig sem tovább a backpackers-ben maradni. Egy klasszikus queenslandi típusú faépítésű ház, én a földszinti apartmanban lakom. Nem olaszokkal. Valójában egyedül én nem vagyok angol anyanyelvű, ami számomra külön öröm – ausztrál fiatalokkal van tele a ház, és lakik még egy ír és egy új-zélandi srác is.
Egyelőre tehát ennyi.
Búcsú a fegyverektől
Megyek, lefényképezem Cairns-t, hogy legyen mit felmutatni.
3170 lett. Maradhat?
Helósztok.
P.S. Van olyan, hogy „Az év leghosszabb blogbejegyzése”? Csak mert sunáznám.
Sunabolt
Gratulálunk a végigolvasáshoz!
Ön nyert egy pár véreres szemgolyót.
